SZENT LŐRINC ÉS KÖRNYÉKE A KÖZÉPKORBAN
Ha történelmi múltat vallatóra szeretnénk fogni, három fajta forrást vizsgálhatunk meg: Az egyik a szájhagyomány, a mondák világa, a másik a föld rejtett titkainak, ásatásoknak a vallomása, a harmadik a fennmaradt oklevelek – esetünkben – szűkszavú adatai, melyek szerencsés esetben a kutatók újabb eredményeivel bővülnek.
Az elsőként említett forrás jobbára bizonytalan, a népi képzelettel színezett bizonytalan támpont. Hitelessége komoly körbetekintést igényel. A föld feltáruló titkai, mint tudjuk, aprólékos, türelmes kutatómunka tanúságtevői. Én most a középkori oklevelek évszámhoz kötött információiról szólok, de ezek is érdekes adalékok a XIV-XV század birtokpereiről, határjárásokról, vagy királynéi birtokjogok rögzítéséről.
Legelső emlékek Szent Lőrinc possessioról
A középkori oklevelek latin nyelvű, mai olvasónak bonyolult megfogalmazású információi elsősorban birtokadományozások, birtokperek, határjárások, vitatott örökségek kapcsán keletkeztek.
Mivel „Zenth Lewriyncz” területe már a honfoglalás utáni időben az Árpád nemzetség szállásterületei közé tartozott, a későbbi állammá szerveződés során is a királyi birtokokat bővítette. Ám a később divatos birtokadományozások során, többször került idegen kézre, de gyakran találkozunk olyan uralkodói törekvéssel, hogy csere útján visszaszerezte az éppen regnáló király.
Falunk eredeti nevét nem tudjuk, hiszen a szentek nevével jelölt településnevek elterjedése főként a XIII-XIV. századra jellemző, amikorra a kereszténység megszilárdult, s egy-egy templom védőszentjének nevét átvette maga a település is. Erre itt Pest környékén több példa is adódott. Nevezetesen: a Rákos patak torkolata táján Besenyő nevű település későbbi időben Szent László néven ismert, a Sykator nevű települést emlegették Harkyan, később pedig Szent Márton néven is. Kispereg falu szerepel Szent Imre Falva névváltozatban. Ez a lehetőség ősi falunkkal kapcsolatban is megfontolandó. Az ásatási eredmények tanúsága szerint úgy tűnik, már korán lehetősége nyílt arra, hogy felvegye ősi temploma védőszentjének nevét, a Szent Lőrinc nevet.
Ugyanis térségünkben, a mai Kispesten, 1909-ben a Wekerletelep építése során egy nagyon régi templom alapjaira bukkantak. A kelet-nyugati tájolású, 10 x 4 méteres, durva faragatlan kövekből álló falak a keleti részen körívesen záródtak. Később erre újabb falakat húztak, megnagyobbították oldal irányban. Ezt egy faragott kőlap díszítette, melynek megmunkálása római eredetre vallott. Dísze egy edényből két irányba kihajló szőlőindát ábrázolt. Megmunkáltsága alapján római sír fedőlapjának vélték a kutatók. A telep építkezése során a lelőhelyet betemették, mert egy nagy útkeresztezésbe esett, de a faragott kő a Hungária út 5. számú ház falán ma is látható a következő szöveggel: „Régen templom állt e helyen, romjaiból való e kő.” A templom minden bizonnyal dombon állt, mert az építkezés során legyalult terep alatt helyenként alig 40-60 centiméter mélyen is csontokat, lószerszámokat, kard töredéket, sarkantyút stb. találtak. (Az ásatást Lux Kálmán vezette, jelentése az Országos Műemléki Felügyelőség irattárában található 903. számon.)
Évtizedek múlva, 1968-69-ben leletmentő feltárásokba kezdtek a régi ásatás közelében, ahol a beépítés azt lehetővé tette. Ekkor egy részben megbolygatatlan temetőre bukkantak: egy gyermekcsontvázra, 15 felnőttére, 3 fej nélkülire, ami a településen már meglévő büntetőeljárásokra, „rendfenntartásra” utalt. A kutatók egyértelműen az oklevelekben is szereplő Szent Lőrinc falu maradványainak vélték a leletet. Sőt korábbinak, mint a településnév írásos megjelenéséről tudunk. Tehát minden nyom egy ősi településről vall, feltehetőleg a XI-XII. századból.
Megszólalhat a kétely: hiszen az említett térség Kispest része! Ez igaz. Ma Kispest része, ám a régmúltban még nem létezett Kispest, de létezett kb. 6100 holdon Szent Lőrinc possessio és annak kiterjedt határa, mely a középkorban Csepel-sziget tartozékaként királyi, illetve alkalmanként királynéi domínium volt. Területének északi határa vélhetően a mai Határ útnál húzódott. Jóval később szakadt ki birtoktestéből 1871-ben Colonie-Klein-Pest, azaz Kispest.
Ám ez már szinte „mai történet”. Térjünk vissza a régmúltba! Ott is az évszámmal pontosítható feljegyzésekhez!
Az 1332-es gyáli határjárás
Szent Lőrinc ősi falunk neve először 1332-ben tűnik fel egy gyáli határjárás kapcsán. A birtokhatárok körbejárása után Károly Róbert egy vitatott birtokrész tulajdonjogát erősíti meg. Az oklevélben szereplő vita tárgya, Verneltelke, a mai Pestszentimre déli részén valószínűsíthető. A határ rögzítése során említett egyéb települések – Kormányos, Pokafölde, Halom, Tornyostelek – ma már nem léteznek, de területük részben vagy egészben a mai XVIII. kerület déli peremén volt.
Ez az oklevél nem csak azért érdekes, mert benne először találkozunk Szent Lőrinc possessio nevével, hanem azért is, mert a XIV. századi alapdokumentum a dél-pesti térség ősi falvairól is tájékoztat. Emellett érdemes szemügyre venni azért is, mert jó néhány sajátságát őrzi a középkori hivatalos ügyintézések és a korabeli határjárások lebonyolításának.
- szeptember 5-én Károly Róbert latin nyelvű levelében a következő akaratát nyilvánítja ki: „Károly… Magyarország királya, a budai egyház káptalanjától megújíttatjuk a mi levelünket, meghagyván a következő rendben: Mondotta nekünk Tyúk Tamás, János fia, hogy bizonyos birtoka, Gyál nevezetű, Pest vármegyében lévő — ami összességében a mi királyi felségünké…örökös nélküli eltávozás miatt azonban – a nevezett birtokot biztosítjuk hívünknek, érdemes szolgálataiért. A ti embereitek és tanúitok, ha nincs valamiféle ellenvetés, iktassák be a birtokot teljes kiterjedésében minden részecskéjét szomszédaitól elkülönítve… Vegye szemügyre a mi emberünk és a ti tanúságtevőtök, akiket helyettünk iktatásba vétellel felruházunk… és a másik birtoktól megkülönböztetve iktassák az előbb mondott János fiának, nevezett Tyúk Tamásnak örökös birtoklásul… Kelt Visegrádon, Szent Bertalan apostol ünnepén, Urunk 133 kettedik évében.”
A határjárás végeztével készített jelentésben tűnt fel először hivatalos okmányon – jelenlegi ismereteink szerint — Szent Lőrinc neve. „Első, mivel határos észak felöli részen a Szent Lőrinc birtok nevezetű (parte possessionis Stenthleurinth vocate), ahol újabb határ töltése van.”
Felmerül néhány kérdés. Kik vettek részt a határjárásban? „A ti embereitek és tanúitok, ha nincs valamiféle ellenvetés, iktassák be a birtokot teljes kiterjedésében szomszédaitól elkülönítve… Vegye szemügyre a mi emberünk, Balázs fia Jakab, a mi házunk tárnokmestere, és a ti tanúságtevőtök, akiket iktatásba vétellel felruházunk… Járják végig a végigjárandót…” Tehát a király megbízottai, másrészt az érintett fél tanúi – szomszéd birtokosok, egyszerű tanúk, „akiket levertek” – járták végig a határt.
Volt-e a birtokhatárokon rögzített jelzés? Nem. Természeti képződmények, dombok, patakok, erdők, vizenyős rétek, nagyobb árkok, abban az időben ismert és használt jelentős közlekedési utak segítségével jelölték meg a határokat. A gyáli határjárásban elhangzik „Pakonytól délre egy nagy út, mely a Köröshöz megy” , majd egy másik ősi nagy út, „mely Ócsához tart”, és említik „a Budáról Szegedre tartó nagy utat” is, mint határvonalat, mely a mai Üllői út őse volt.
Említést érdemel, hogy a középkori falvak kiterjedését különböző állandó jelzőkkel illették: a possessio legalább közepes méretű falut jelölt, a villa egy sokkal kisebb, szerényebb kiterjedésű települést, a praedium néven lakatlan pusztát jelöltek. A történelem viharaiban a települések méretei, s ezzel az elnevezései is változtak.
Az 1300-as években még egy érdekes dátum vonja magára figyelmünket: 1362. Ebben az esztendőben nem a király I. (Nagy) Lajos, hanem anyja, Károly Róbert özvegye, a lengyel származású Erzsébet ad bíráskodási kedvezményt Szent Lőrinc possessionak. Az okmányból kiderül, hogy bizonyos bűnesetek kivételével – lopás, gyújtogatás – Erzsébet saját hatáskörébe vonja a Szent Lőrinc possession élő jobbágyok feletti ítélkezést.
Miért tehette ezt meg? Minden bizonnyal a nevezett falu Csepel-sziget tartozékaként királynéi javadalomként szerepelt.
Erzsébet nem csak özvegy királyné, hanem Nagy Lajos anyjaként anyakirálynő is volt. Nem volt túlzás e tette? Az ő esetében intézkedése megszokottnak tekinthető. Feljegyezték róla, igen nagy hatással volt fiára, annak távollétében szinte társuralkodóként viselkedett, még rendeleteket is aláírt – tudjuk meg Dümmerth Dezső: „Az Anjou ház nyomában” című könyvéből. A király a fent említett évben éppen az anyját ért sértés miatt vonult fel büntető szándékkal katonáival és bajor szövetségeseivel a cseh-lengyel határra. A katonai akció elhárítása érdekében IV. Károly császár kénytelen volt bocsánatot kérni Erzsébetre tett gúnyos megjegyzése miatt.
Az új jogi helyzet vajon előnyös volt-e a possession élőknek? Természetesen. Kevésbé voltak kiszolgáltatva a földesúri önkénynek, ezen felül adóikat nem személyenként hajtották be, hanem a falu adóját egy egységben fizették.
Érdekes kérdés, milyen jogokat gyakorolt birtokai felett egy-egy királyné? Kétféle jogot különböztettek meg. Alaphelyzetben csak a királyné nevén szereplő birtokok anyagi javaihoz volt joga a királynénak, udvartartása szükségleteinek fedezésére. Tulajdonjogilag azokat nem birtokolta. Bővebb jogokkal rendelkezett a hitbérbe kapott terület. Ezeket a királyi tulajdonból szakították ki, és adták át ideiglenes tulajdonba a királynénak. Tulajdonjoga meghatározott időre szólt, és nem volt örökölhető.
Ősi falunk virágkora, a XV. század
Ez a történelmi periódus már jelentősen több ismerettel szolgál Szent Lőrinc possesioról, mint a korábbi évszázad. Vegyük szemügyre a legérdekesebbeket!
1404 tavaszán a kancellária feljegyzései különös birtokcserét regisztrálnak. A király, Luxemburgi Zsigmond, Poltharazthya nevű falucskáját erőszakos megoldással elcseréli Szent Lőrinc possesiora.
Miért volt erre szükség?
Az adományozások eredményeként megcsappant királyi birtokok pótlása és azok központi csoportosítása érdekében. Az uralkodó tervének megvalósításához már 1327-ben megtette az első lépéseket, és hozzávetőlegesen tizenöt év alatt hajtotta végre azt.
Nézzük, hogyan történt egy ilyen akció. A Váci Káptalan Domonkos nevű jegyzője a következőkben írt erről. 1404. április 18-án Pozsonyból parancsot küld a király a Váci Káptalannak a fent említett csere lebonyolítására. Ennek értelmében Szent Lőrinc akkori urait, Haraszti Jánost és Lászlót, valamint Pakonyi Domonkost hivatalos iratban értesítik, hogy a király „Szent Lőrinc nevezetű falujukért cserébe, Poltharazthya falut adományozza hűségük elismeréseként. A hűségesek mérhetetlen felháborodással fogadják a királyi jutalmat, és mint a földindulás jelentek meg a káptalannál besározottan, puzdrával, nyíllal felfegyverkezve, azzal a szilárd meghagyással… jegyezze fel a káptalan az ő tiltakozásukat a még élőknek és az eljövendőknek is tudomására.”
Elképzelhetjük e harag láttán, hogy a mi Szent Lőrincünk sokkal többet érhetett, mint a csereként felajánlott Poltharazthya. Szent Lőrinc dühöngő hajdani urainak szép levelet írnak a kancelláriából, de a falut vissza nem kapják. Az engesztelő hangvételű, ám tántoríthatatlan szándékú levél így hangzott: „Üdvözletét és kegyét küldi általunk a mi urunk hűséges híveinek, önzetlen szolgálataikért a mai vészt hozó időnkben. Hűséges hívünk, a mondott János, Haraszti Jakab fia részére kívánjuk bizonyos Poltharazthya nevezetű birtok tulajdonába való bevezetését, valamint engesztelésül bevezetjük éppen úgy annak határába és szőlőhegyébe is. Megbízottaink által kívánjuk megvizsgálni az alábbi határt igazságos felméréssel, valamint a régieket is, amiknek bejárása Őfelsége meghagyása szerint légyen. Adassék birtokába az említetteknek… megújítva és biztosítva örököseik és utódaik javára. Kérésükre és csereképpen birtokukat a Zenth Lewryncz nevezetűt önként engedik által adományként a nevezettek. Örökös tulajdonosnak bevezetjük a birtok egészére az uralkodót a jövendő időre, amint Isten megengedi.” ( Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 1002-1599-ig).
Természetesen Zsigmond számtalan egyéb erőszakos birtokcseréjére is utalnak az okiratok. Ezek után nem is tűnik olyan döbbenetesnek, amit Zsigmond király „Poltharazthya” és „Zenth Lewryncz” cseréje kapcsán tett. A sértettek végül is belenyugodtak a megváltoztathatatlan helyzetbe. Ez abból is kitűnik, hogy húsz évvel később, 1424. október 5-én ismét kérték a király megerősítő nyilatkozatát a vitatott cserével kapcsolatban, kibővítve az adományt Beldrew és Zenth Lazlo praediumok birtokjogaival.
Az 1424-es esztendő jegyzi Zsigmond király végrendeletét második felesége Cillei Borbála javára. Zsigmond és Borbála házassága nem volt felhőtlen, ám az öregedő uralkodó 1424-ben fátylat borít a múltra, úgy gondolja, hogy Borbála „a derültség éke, élete teljes mértékben tiszta.” Végrendeletében is gondoskodni kíván jóval fiatalabb feleségéről: „Alkalmas időben szükségesnek látjuk felségének, a mi királynénknak ellátását biztosítani, kiváltképpen özvegysége idejére… ennél fogva megfontolásunkat itt kinyilvánítjuk… az ő dolgait meg javait akarjuk valami módon elhatárolni a többitől”.
Az adományok sorában tűnik fel „a Nagy Sziget, a Csepel nevezetű, rajta és mellette, azaz kívül és belül ugyanazon a szigetnél levő összes faluval és birtokkal, jegyzetten: Dempsed, Gubach, Zenth Lewryncz, Haraszt és Szenth Dienes Pestnél”. (Magyar Történelmi Tár XII. k. 271-287)
Természetesen ez csak töredéke a Borbálára hagyott javaknak, melyek számtalan falut, várost, megyét és várat érintenek, egyes települések vámjait, és „azok hasznosságait esztendőnkint”, mint a szöveg rendelkezik.
Ebben a hatalmas felsorolásban szerepelni komoly pozíciót feltételez ősi falunk számára. Ezt támasztja alá az 1425-ben jegyzett nyilvántartás a Váci Egyházmegye részéről. Az okirat plébániás faluként tartja nyilván Szent Lőrincet. Ez azt igazolja, hogy Szent Lőrinc possessio közepesnél nagyobb falu volt ebben az időben is, nem csak templommal, paplakkal is rendelkezett, és a templom köré vagy mellé csoportosuló házakkal és temetővel.
Ugyancsak Szent Lőrinc falu tekintélyesebb voltára utal egy 1443-ból származó okirat, amely említi a falu bíróját, aki egy birtokadományozásnál tanúként vett részt. „1443 szeptemberében I.Ulászló király Rozgonyi János erdélyi vajdának és fiainak adja Gubach (Gubacs) királyi birtokot, amely egykor Csepel-szigethez tartozott, továbbá Ó-Gubacs, Kormanus (Kormányos) és Swaraksaar (Soroksár) pusztákat. A beiktatáson megjelent királyi embereken kívül ott voltak a szomszéd birtokokról Pakonyból, Gyálról az ottani birtokosok, míg Zenth Lewrynczről a bíró, Olthay János.”(Bártfai im.: 182-183)
A bíró jelenléte mindenképpen a falu szervezett életvitelére utal. Összekötő szerepet töltött be a földesúr és a falu lakossága között. Kifelé képviselte a falu érdekeit, az adók és egyéb szolgáltatások behajtásával a földesurát szolgálta. A falu belső életében az igazságosztó szerepét vállalta.
Mi a tanulság mindebből? Szent Lőrinc possessio a XV. században – vélhetően – középkori léte legvirágzóbb szakaszát élte.
A viharos XVI. század
Szólnunk kell még a Magyarország számára oly súlyos tragédiákat hordozó XVI. század bizonyos mozzanatáról, melynek név szerinti szereplője volt Szent Lőrinc falu is. Nem a katasztrofális 1526-os mohácsi csatáról, nem az 1541-ben török csellel elfoglalt budai várról lesz szó, hanem arról a társadalmi viharról, amelyik 1514-ben végigsöpört az országon, s talán előhírnöke lett a későbbi végzetes széthullásnak.
A Dózsa-féle parasztháborúról szólunk, melynek első nagy veresége Szent Lőrinc közelében, Gubacs térségében zajlott – a mai Pesterzsébet térsége –, illetve amelyhez nemesi gyülekezőhelyként a Szent Lőrinc-i dombok szolgáltak.
A földesúri hatalmaskodásoktól gyötört, sokszor egymás ellen uszított, elkeseredett jobbágyok Rákos mezején gyülekeztek, Bakócz Tamás esztergomi érsek török ellen meghirdetett keresztes háborújába. Vezérük is lett, a katonaviselt Dózsa György személyében. A jobbágyok szívesen gyűltek táborba, hiszen a keresztes háború résztvevőinek bűneik bocsánatát és – a háború idejére – adóterheik elengedését ígérték.
Az elégedetlenek találkozásának következményeivel azonban nem számolt a nemesség. Később, látva a gyülekezők sokaságát, az elmaradt mezei munkákat, közeledett az aratás, erőszakosan igyekezték visszatartani a táborba szállókat. Ha kellett, az otthon maradt családtagokat félemlítették meg, börtönözték be, így szerették volna kierőszakolni a férfiak hazatérését. Május vége felé a török ellen hadba hívó bullát Bakócz Tamás esztergomi érsekkel visszavonatták, és kiátkozással fenyegették a táborban maradókat. Ezzel egyidejűleg nemesi hadak szervezését tűzték ki célul. Vezetőjévé a sánta Báthoryt, a temesi grófot tették.
A nemesség gyülekezőhelye tehát a Rákos mezejének folytatásában, Szent Lőrinc falu határában volt. Ezt bizonyítja a következő oklevél kivonatos szövege: „1514. június 16-án Szent Lőrinc-i tábor. Az itt gyülekezők felszólítják Nógrád, Hont, Pest és Heves megyék nevében Abaúj megye lakóit, hogy az országot dúló keresztesek ellen Keresztelő Szent János nyolcadára Hatvanban gyülekezzenek.”
Tekintettel arra, hogy a keresztes hadak első nagy ütközete kapcsolatban van lakóhelyünk múltjával, illő szólnunk annak körülményeiről. Idézzük a kortársat, Stefan Stieröxelt, költői nevén Taurinus Istvánt, aki 1480-tól 1519-ig élt. A Bakócz Tamás esztergomi érsek mellett működő jogász pap Stauromachia című művében örökítette meg latin nyelven, időmértékes versben a történteket, melyet 1519-ben Bécsben meg is jelentettek.
Emberöltővel később élt a külföldi egyetemet végzett Istvánffy Miklós, aki politikai pályáján eljutott az alnádorságig, majd élete alkonyán – vélhetően 1580-90 körül – megírta Historiarum de rebus Hungaricis Libri XXXIV. című terjedelmes munkáját. Magyar nyelven ismeretes címe: Magyarország történetének 34 könyve. Az uralkodó család és az egyház elkötelezett híve beszámol a parasztháború eseményeiről is. Hivatkozik egy olyan agg kováccsal folytatott beszélgetésére, aki Dózsa elfogatása után néhány kiéheztetett társával együtt hajlandó volt enni a tüzes vassal halálra kínzott parasztvezér testéből. Így mentette életét.
Harmadikként a XIX. század közepén alkotó, komoly forrásapparátusra támaszkodó Szalay László történész Magyarország története (Lipcse, 1852-54.) című munkájából is idézünk.
Az első nagy vereség 1514. június 26-án
Korabeli krónikások szerint, mielőtt Dózsa elindult volna seregének egy részével az Alföld felé, Szent Falván — ma Pesterzsébet – a vendéglőben szállt meg. Becslések szerint a környékről mintegy 300 lovas állt be seregébe.
Felszereltségükről Taurinus a következőket írja:
„Kardja van eggyének, de kaszát ragad ottan a másik,
Ennek a fegyvere íj, amazé pedig röpke parittya,
és sokakat láthatsz pusztán fene cséphadaróval…
Volt aki nagy buzgón a kapát, s az ekének az ércét
olvasztván, abból új fegyvereket kalapált ki,
mégis többségük csak kajla kaszával igyekszik.”
(Geréb László fordítása)
Miután Dózsa a fősereggel Cegléd felé távozott, a Gubacs melletti mezőn mintegy háromezer főre becsült sereget hagyott hátra Szaleresi Ambrus, pesti polgár vezetésével. Feladatuk a főváros szemmel tartása volt. (Gubacs a mai Pesterzsébet térségében élte életét. Nevét ma út és híd is őrzi.)
A nemesi felhívás nem volt eredménytelen. Ütőképes had gyülekezett a Zenth Lewryncz-i táborban. A hadászati szempontból jól megválasztott lankás dombokról kitűnően szemmel tarthatták a gubacsi mezőn szekértáborba zárkózó felkelőket. Istvánffy, aki a keresztes had egyéb dolgaiban meglehetősen szűkszavú, a pesti csatánál aprólékosan részletezi a nemesi erők győzelmét.
„Amidőn Bornemissza ezekre, hogy rémületet támasszon bennük, az ágyúkat kilövette, s trombiták és dobok megszólaltak, Tomori vezetése alatt a harcra készen álló, könnyű fegyverzetű lovasságot rájuk küldte, s maga is a vértesekkel és a többi sereggel követve őket, nyomban támadást intézett ellenük. A parasztok nem tudták feltartani a mieink erős támadását. Alig kísérelték meg a csatát, máris megzavarodtak, s helyükből kivetve hátat fordítottak .A rendezetlen tömeg nagy veszteséget szenvedett, különösen a gyalogosok, akik nem tudtak úgy futni, s a mezőt szanaszét holttestek borították. A tábort, melyet körül szekerekkel erősítettek meg, a mieink elfoglalták és kirabolták. Amint így győzelmet aratott, Bornemissza néhány nap múlva, mintegy diadalmenetet tartva, sértetlenül vezette vissza seregét.” (Juhász László fordítása)
Taurinus eposza így szól ugyanerről:
„Nagy csata volt, szívós viadal, dühödött hadi rendek.
Hulló lándzsáktól odavész nagyjára a köznép…
Jó patkós paripák a nyakára, fejére tapostak…
Ezt lóról leveré, azt földön ütötte le lándzsa…
Rengeteg ember volt, aki vesztéből futamodva,
összerakott kézzel hajlik, s a habokba beugrik.
… Testük meg a vén Duna habja mélyén lemerült,
ez a nagy víz lőn temetőjük.”
Szalay László a megtorlásról a következőket írja: „Bornemissza visszavonulót fúvatott, s foglyait Budán az ítélőszéknek általadta. A főbbek közül öt karóra húzatott, nyolc lefejeztetett, a többiek felhasított orral, lemetélt fülekkel hazabocsáttattak.”
Ez csak előjele volt a későbbi megtorlásnak.
Török világ Szent Lőrincen
Az Árpád-kortól néhány oklevél adatainak segítségével nyomon követhető középkori településünket a török hódoltság idején utolérte sok más alföldi falu sorsa, elnéptelenedett.
1558-ban, 17 évvel Buda elfoglalása után, a török kincstári adójegyzékek, a meglepően pontos defterek, még 6-7 adózó családot regisztrálnak Szent Lőrincen. Természetesen nem csak ennyien éltek itt, laktak itt még adózásra képtelenek is gyermekeikkel. Becsült számuk 2-3 család. Ennek ismeretében az apró település lélekszámát mintegy 50-60 főre tehetjük.
1559-ben, egy évvel később, már a következő bejegyzést találjuk:
„Szent Lőrinc puszta ráják (magyarok) nélkül. Üres és elhagyott. A padisah törvénye szerint tapuba (bérletbe) adása jogos. Így a pesti vár lovasainak agája, Juszuf aga, ziamet birtokos bérli, a szultáni defterbe nevére íratott.”
1562-ben már bérlője sincs. A budai szandzsák így jegyzi: „Haszonélvezőjéről nincsen adat. Javadalma 200 akcse” (ezüstpénz).
A terület kevéske jövedelme valószínűleg a bérletbe adott legelők bevételéből származott. Ebben az időben a gubacsi-szentlőrinci térséget főleg pesti polgárok bérelték a töröktől. A feljegyzések szerint léteztek a környéken közös adózást vállaló faluegyesülések is, ám Szent Lőrinc település magányos maradt.
Az előbb említett közösségek egyikében talált védelmet Vecsés, Halom, Léb, Gyál. E közösségben a vezető szerepet az üllői módosabb gazdák gyakorolták. A gyéren lakott pusztákat közösen gondozták, legelőit is közösen használták. A tizedet így közösen fizették. Ezért a török adójegyzékek csak az üllői körzetet tartották számon a térségben
A magányosan vegetáló Szent Lőrinc számára hosszú időre befejeződött az önálló létforma. A lakói elszökdöstek a kedvezőbb körülményeket biztosító városokba, vagy a királyi Magyarország területére. A régi falu térsége legelővé vált.
***
Csodával határos újjászületése a XVIII. században valósult meg. 1757-ben, Grassalkovich Antal tulajdonába került, és a gödöllői nagybirtokrendszer része lett. Területe az ősi faluétól délre – Vecsés és Soroksár között – a mai műemlék kápolna környékén népesült be telepes jobbágyokkal.
