A kerületi helytörténészek, a múzeum jelenlegi és volt munkatársai nemcsak évfordulók idején gyűjtik az adatokat, információkat, képeket, dokumentumokat és megemlékezéseket. A megemlékezést megkönnyítendő alább közzéteszünk egy rövid tanulmányt és néhány képet a helyi vonatkozásokról. Ha több információt szeretne, figyelmébe ajánljuk az alábbi, a legfrissebb kutatásokat közzétevő két kiadványt:
- Sorsfordulók – Pestszentlőrinc és Soroksárpéteri az első világháborúban című kötet anyaga: https://mek.oszk.hu/19900/19992/
- Szeleczky Zoltán: Volt egyszer egy Kertváros. A pestszentlőrinci Szent Imre-kertváros alapítása és első évtizedei című kötet anyaga: http://muzeum18ker.hu/wp-content/uploads/2019/11/Voltegyszeregykertvarosteljes.pdf
Reményeink szerint a közeljövőben a régóta várt részletes, levéltári kutatásokon és visszaemlékezéseken alapuló Állami lakótelep történet is megjelenik majd.
Sajnos a témával foglalkozó Élet a régi-új lakótelepeken – Állami lakóteleptől a Havannáig című állandó kiállításunk a Havanna kiállítóhelyen a járványügyi intézkedések miatt jelenleg nem látogatható, ezért a kiállítás egyes tablóit kitesszük a Kossuth téri Pavilon Galériába.
TRIANON HATÁSA PESTSZENTLŐRINC ÉS PESTSZENTIMRE (SOROKSÁRPÉTERI) FEJLŐDÉSÉRE
Száz éve, 1920. június 4-én írták alá a trianoni békeszerződést, amely rögzítette, hogy Magyarországnak meg kell válnia területe kétharmadától. Több mint 400 ezer magyar hagyta el otthonát, és menekült Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról és a Délvidékről a mai Magyarország területére. Éppen ezért nevezik sokan az első világháborút lezáró dokumentumot békediktátumnak. A szerződés nagy hatással volt Pestszentlőrinc és az akkor még Soroksárpéterinek nevezett Pestszentimre további életére is.
A menekülők közül több ezren itt találtak otthonra, sőt a pestszentlőrinci Állami lakótelep és Szent Imre-kertváros az ő elhelyezésükre jött létre. Jelentős méretű közösségről volt szó: a két világháború között Pestszentlőrinc lakosainak 16-17 százalékát tették ki az elszakított területeken születettek. Jó néhányan közülük a településfejlesztésben is kiemelkedő szerepet vállaltak.
Az egész magyar közösséget sokkolta a döntés, az új határvonalak. Megemlékezni és megőrizni a közös tudatban az összetartozást: nem véletlen, hogy a kerületben számos határon túli település, földrajzi hely nevével találkozunk az utcatáblákon. Azt talán kevesebben tudják, hogy a kerületben áll az egyetlen olyan magyarországi figurális Trianon emlékmű (a Trianoni Fogadalmi Kereszt azaz a Fadrusz-kereszt a Hargita téren), amely avatásától a mai napig, kisebb módosításokkal a helyén maradt.
- A MENEKÜLŐK MEGTELEPEDÉSE
Menekülők
Az I. világháború alatt, az orosz és a román betörés idején érkezett az első menekülthullám Pestszentlőrincre és Soroksárpéterire (a mai Pestszentimrére) a Felvidékről, Kárpátaljáról és Erdélyből. Sokan már ekkor itt találtak véglegesen otthonra, közéjük tartozott a Fedák család is. Fedák Sári, a kor legnépszerűbb operettprimadonnája 1916-ban vásárolt villát a pestszentlőrinci villanegyedben Beregszászon élő szülei számára.
1918 őszétől – a világháború elvesztése után – a menekülők száma megsokszorozódott. Az 1918–1924 között Csonka-Magyarországra, az új határok közé áttelepülők számát ma körülbelül 430 ezerre teszik. Pontos számuk nem ismert, mert nyilvántartást csak 1920 áprilisától, az Országos Menekültügyi Hivatal felállítása után vezettek róluk. 1920 és 1924 között 350 ezer menekültet regisztráltak. 1919 elejétől már teljes vasúti szerelvényekkel érkeztek a nagyobb városokba és Budapestre, ahová a legtöbben szerettek volna eljutni. Sokan a katonai megszállás miatt hagyták el otthonukat. Az utódállamok hűségesküt követeltek az állami alkalmazottaktól, ezért a tisztviselőknek és családjuknak sem volt maradásuk. Általánosságban elmondható, hogy a menekültek fele városból érkezett, többségük a középosztályhoz tartozott, közigazgatási tisztviselő, postás, vasutas, tanár volt.
A menekültáradat kezelése és elhelyezése nagy feladatot jelentett a drasztikusan lecsökkent területű, a vesztes háború következményeit nyögő országnak. A háború alatti lakbér-moratórium, a központi lakásgazdálkodás, valamint az építkezések befagyása miatt mindenhol lakásínség volt. Emiatt a menekültek többsége hosszú időre valamelyik pályaudvaron rekedt, és abban a vagonban lakott, amelyben az ország területére megérkezett. Sok család évekig élt minden ingóságával a lakásnak alkalmatlan, szinte kifűthetetlen vagonokban, miközben egzisztenciáját próbálta újrateremteni. Ez nem volt könnyű feladat: csak a menekült állami tisztviselők egy része tudott szakterületén elhelyezkedni. Volt, aki iparosként, vendéglősként kezdett új életet, sokan magántisztviselők lettek.
A pestszentlőrinci Állami lakótelep – a menekültek otthonra találása a lőszergyárban
A kormány az 1920-as évek elején szükséglakótelepek kialakításával igyekezett enyhíteni a helyzeten. Ezek egyikét Pestszentlőrincen, Állami lakótelep néven, a Magyar Lőszergyár területén hozták létre a menekültek számára.
Az első világháború alatt, 1916 nyarán a pestszentlőrinci Lipták-gyár és az osztrák Enzesfeldi Lőszer- és Fémművek Rt. alapította meg a Magyar Lőszergyár Rt.-t. A gyártelep építése azonnal elindult Lőrincen, és október-novemberben a termelés is megkezdődött.
A robbanásveszély csökkentésére egyetlen nagy épület helyett több önálló, földszintes, könnyű tetőszerkezetű barakkot húztak fel. Tűzoltáshoz a területet behálózó vízvezetéket és víztornyot építettek. A lőszergyárat vágányok kötötték össze a lajosmizsei vasútvonallal, a gyártelepen – a súlyosabb tüzérségi lőszerek szállításának megkönnyítésére – keskeny nyomtávú sínpárokat fektettek le, amelyek a barakkokon is keresztülfutottak. A román megszállók 1919-ben teljesen kifosztották a lőszergyárat, csak a csupasz falak maradtak meg.
A vízvezetékkel felszerelt, szinte új pestszentlőrinci gyártelep alkalmas volt szükséglakótelepnek a vagonokban élő menekültek számára. 1921–1922 folyamán az állam a telepen már meglévő üzemépületeket átalakíttatta egy- és kétszobás, saját konyhával és vécével felszerelt lakásokká, majd 1926-ig a még beépítetlen területen négy- és hatlakásos, földszintes és emeletes lakóházakat húztak fel. A lakásokhoz kert is tartozott.
A menekülők beköltözése
A beköltözőket a vasúti vágányon, vagonjaikkal együtt szállították a helyszínre. Az Állami lakótelepnek elnevezett, körülkerített városrész 235 lakóépületében az 1920-as évek közepén már 6000 ember élt, jelentősen megnövelve az ekkor mindössze 12 000 fős Pestszentlőrinc lélekszámát. A főváros és környékének legnagyobb és legjobb körülményeket nyújtó szociális bérlakásokból álló lakótelepét a Belügyminisztérium alá tartozó gondnokság üzemeltette.
Az erdélyi, felvidéki, délvidéki menekültek zöme Budapesten és környékén talált új otthonra. A szükséglakótelepekről a középosztálybeliek egy része anyagi helyzetének javulásával korábbi életkörülményei színvonalát idéző, többszobás, saját tulajdonú ingatlanba költözött. Erre Pestszentlőrincen a Szent Imre-kertváros létrehozásával nyílt lehetőségük.
Megtelepedés, a lőrinci Szent Imre-kertváros megalapítása
Az 1920. évi földbirtokreform tette lehetővé azt, hogy a Trianon után elmenekült tisztviselők méltó lakáskörülményeket teremthessenek maguknak a vagonlakások, a szükség-lakótelepi elhelyezés vagy a drága bérlakás kiváltására. A lehetőséget kihasználva már 1920 októberében – mintegy 200 tisztviselő részvételével – megalakult a Köztisztviselők Kertgazdasági Otthona Pestszentlőrinc Egyesület. Az Üllői út mentén, a lőrinci Szemere-birtokból kihasított 100 katasztrális holdon 1928-ban épültek fel az első házak, a kertváros 1930-ban vette fel Szent Imre nevét. Az utcákat korábbi otthonuk emlékére erdélyi városokról, hegyekről, folyókról nevezték el.
A Szent Imre-kertváros beépítésére és a fásításra szigorú iránymutatásokat dolgozott ki a telektulajdonosokból álló szövetkezet: széles, parkosított utcákat, nagyméretű telkeket alakítottak ki, és ezekre csak szabadon álló házak épülhettek. Önálló vízműtelepet (Lőrinc nagy részén nem volt vízvezeték) létesítettek.
II.VÁROSFEJLESZTÉS
A főváros szomszédságában épphogy megszülető elővárosi települések, az 1910-ben önálló nagyközséggé váló, 7800 lakosú Pestszentlőrinc és a 2000 fős Soroksárpéteri kertvárosi telepei, a nagyszámú üres házhely, illetve a folyamatosan növekvő települések szakemberigénye sok elszakított területről érkező menekültnek adott tisztes lehetőséget a megtelepedésre, új egzisztencia teremtésére. A két fiatal településen könnyebb volt a beilleszkedés, a közösség kialakítása. Érkezésükkel nemcsak a lakosságszám növekedett, többen Pestszentlőrinc és Soroksárpéteri két háború közötti fejlődésében is komoly szerepet vállaltak.
A polgári iskola létrehozása
Az 1920-as évekig Pestszentlőrincen csak elemi iskolák működtek. Az elsősorban középosztálybeli, polgári életmódhoz szokott beköltözők azonban igényelték gyermekeik számára az elemi szintnél magasabb oktatást, ezért 1923-tól az Állami lakótelepen, az egykori lőszergyár kazánházában kezdte meg működését Pestszentlőrinc első állami fiú és leány polgári iskolája (ez ma az általános iskola felső tagozatának felel meg). Az intézmény csak 1929-ben költözött át a település központjába, Kossuth téri új épületébe. De a gimnázium 1936-os létrehozásában is meghatározó szava lehetett a középosztálybeliekből álló Szent Imre-kertvárosi közösségnek.
Pestszentlőrinci unitárius templom
A pestszentlőrinci Állami lakótelepen otthonra találó, Erdélyből menekült unitárius közösség a kezdetektől rendszeresen tartott istentiszteleteket és hitoktatást a telep különféle épületeiben. A 60 unitárius székely család 1928-ban szerveződött egyházközséggé, és 1935-36-ban adták át az egyik volt lőszergyári épületből átalakított templomukat. A torony építéséhez a Lipták-gyár egyik épületének tégláit is felhasználták, a templom mellé gyülekezeti termet emeltek. Az építkezésből a közösség minden tagja kivette a részét. Az erdélyi stílusú templomnak szép üvegablakai, faragott szószéke, csillárjai vannak. Az 1970-es években az Állami-telep valamennyi lakóházát lebontották, és az itt élőket tudatosan szétszórták Budapest távoli panel lakótelepeire, de a templom megmaradt. A ma a Havanna-lakótelep közepén álló épületben minden héten tartanak istentiszteletet.
Az első polgármester
A két háború között intenzíven növekvő Pestszentlőrinc 1936-ban kapott városi rangot. A helyi közigazgatás fejlesztésén több, az elcsatolt területekről menekült szakember is munkálkodott. Közülük is kiemelkedett dr. Balogh Géza tevékenysége. 1919-ben azért hagyta el szülővárosát, Kolozsvárt – ahol mint Kolozs vármegye tiszti főügyésze dolgozott –, mert kiutasították a román hatóságok. Pest vármegye tiszteletbeli főügyészeként 1931-ben a főjegyző (Kuszenda Lajos) elleni fegyelmi vizsgálat okán érkezett Pestszentlőrincre. A helyiek végül őt bízták meg a községi főjegyzői teendők ellátásával. Szaktudása, tapasztalata, jó vármegyei kapcsolatai a várossá válás kulcsfigurájává tették. 1936-ban három jelölt közül őt választották meg Pestszentlőrinc első polgármesterének. Ezt a tisztséget egészen 1944-ig, a német megszállásig viselte, ekkor a főispán leváltotta, hogy a saját emberét nevezze ki helyette. Dr. Balogh Gézát nyugdíjazták, de itt nem ért véget kálváriája: a háború után nyugdíját elvették, majd kitelepítették. Az 1950-es évek közepén portásként volt kénytelen elhelyezkedni a Csepeli Szabadkikötőben.
III.AZ ELSŐ KÖZTÉRI EMLÉKMŰVEK PESTSZENTLŐRINCEN ÉS PESTSZENTIMRÉN
Az összetartozás szimbólumai: az országzászlók
Mindkét fiatal, Budapest környéki település (Pestszentlőrinc 1910-ben lett nagyközség, Pestszentimre Soroksárpéteri néven 1930-ban), a lőrinci Erzsébettelep, sőt az akkor még Vecséshez tartozó, Csákyligetnek nevezett Ganztelep-Ganzkertváros első köztéri emlékműve – utóbbi a mai Béke téren állt – is a trianoni traumához kötődött.
Az országzászló-állításnak komoly kultusza alakult ki a húszas évek végére Magyarországon: „Az országzászló-mozgalom […] Az ország régi határait akarja visszaállíttatni.” – írta Urmánczy Nándor országgyűlési képviselő, az Ereklyés Országzászló Nagybizottság országos elnöke, aki 1925-ben elindította a mozgalmat. Az első ereklyés országzászlót a budapesti Szabadság téren állították fel 1928-ban. A magyar címeres, nemzeti színű lobogó zászlórúdjának talapzatában ereklyetartót alakítottak ki, ebben a Nagy-Magyarország területéről gyűjtött földdel teli zsákocskákat helyeztek el. Az 1940-es évekre már országszerte 1000 rúdon lobogott félárbocon az országzászló. Az emlékművek többségén a zászlórúd magassága, emlékeztetve az 1920-as évszámra, 20 méter volt.
Országzászlók
Pestszentlőrincen az első országzászlót 1934. június 3-án avatták fel a település központjában, a Kossuth téren, a Hősök Ligetében. A terméskővel díszített talapzat Visnyovszky Lajos lőrinci szobrászművész alkotása volt. Koronás magyar címerrel díszített tribünt és Nagy-Magyarországot formáló virágágyást alakítottak ki előtte. Az avatón az ereklyetartóban elhelyezték a 63 vármegye földjét, melyet a Szabadság téri emlékmű földjéből küldtek, és október 7-én a 63, vármegyei címerrel díszített zászlót is felavatták.
Az országzászló volt Pestszentlőrinc központi terének első emlékműve. Talapzatát a II. világháború után szovjet hősi emlékművé alakították, majd az 1970-es évek elején elbontották.
- március 15-én a polgári iskola (ma Sztehlo Gábor Evangélikus Gimnázium) épületében állítottak országzászlót.
- június 5-én a Kund és a Töhötöm utca sarkán avatták fel az
Erzsébettelepi Állami Elemi Iskola épülete előtt felállított országzászlót. Ennek talapzata részben fennmaradt.
1942 decemberében az akkor még Vecséshez tartozó Csákyligeten, a mai Béke téren olyan országzászlót adtak át, amelynek talapzatára az addig a második világháborúban elhunyt katonák nevét is felvésték. Ezt a háború után lebontották.
Pestszentimre első országzászlója még a csákyligetinél is komplexebb volt: ötvözte az országzászlót és a hősi emlékművet. Az 1943 májusában a Hősök terén felállított országzászló a talapzatára felvésett névsorral egyben az első és a második világháború hősi halottainak is emléket állított. Bár az emlékművet többször átalakították, illetve áthelyezték a téren belül, ma is őrzi a hősi halottak emlékét. A tér közepére egy helyi civil szervezet, a Széky Endre Társaság 1990-ben állíttatott öntöttvas talapzatú új országzászlót.
Trianon emlékmű a pestszentlőrinci Hargita téren
Az egyetlen, avatásától a helyén maradt figurális, köztéri Trianon emlékmű Magyarországon. A lőrinci Szent Imre-kertváros közössége, amely a kérdésben a leginkább érintett volt, központi terére nem országzászlót, hanem másfajta, de szintén Trianonhoz kötődő emlékművet állított. Ez sem volt előzmények nélküli, 1932 őszétől ugyanis a Revíziós Liga szervezésében több határ menti településen is ún. trianoni keresztet emeltek (pl. Kőszeg közelében), de ezek általában egyszerű kivitelezésű kőkeresztek voltak. A kertvárosban viszont a közadakozásból felállított Trianoni fogadalmi kereszt egyedi talapzatával és bronzfeszületével komplexebb kialakítást kapott. A központban, a domboldali, a budai hegyek felé néző Hargita téren 1935-ben átadott emlékmű bronzfeszületének alkotója Fadrusz János, talapzatába pedig a Hargita-hegység, a Máramarosi- és Csíki-havasok, a Magas-Tátra, a Bánsági-hegyvidék és az Írottkő emlékkövei kerültek.
A trianoni emlékművek többségét a II. világháború után lebontották, átalakították. A Hargita téri az egyetlen olyan magyarországi figurális mű, amely a kertvárosiak féltő gondoskodása mellett annak is köszönheti megmaradását, hogy minőségi és mértéktartó művészeti alkotás. Kisebb átalakításokkal, de eredeti helyét, formáját végig megőrizve áll, közös történelmünk meghatározó szimbólumaként.
Heilauf Zsuzsanna
