BUDAPESTBEN VAGY BUDAPESTEN KÍVÜL
Pestszentlőrinc és Pestszentimre XVIII. kerületként való Budapesthez csatolása 1950. január elsejével együtt járt további hat megyei jogú város és 15 község beolvasztásával. A lépés előtörténete a századelőre nyúlik vissza: hosszú-hosszú előkészítés, szakmai és politikai viták előzték meg. 1944-ben elvi döntés született, de a német megszállás a kivitelezést megakadályozta.
1945 után újra napirendre került, nemcsak a nagypolitikában, de helyi szinten is, különösen a választások előtt. Vig László, aki 1954-1956 között kerületi tanácselnök volt, a kommunista párt nevében vitaindító cikkben hívta fel az egyesítés előnyeire a figyelmet, bár a vita akkor elmaradt.[1]
1948 október 17-én a Szabad Lőrinc teljes kolumnás, címoldalas cikkben vizionálja Nagy-Budapest és ezen belül a kerület csodálatos jövőjét az elkészültnek minősített általános városrendezési terv kapcsán.[2] A Nagy-Budapest kampány tehát folytatódott. 1949-ben sem szakmai, hanem politikai szempontok játszottak a végső döntésben szerepet, nevezetesen a nagyszámú Budapest környéki munkásság megnyerése a Magyar Dolgozók Pártja politikájának támogatására. Az 1949. május 15-ei választások előtt Köböl József sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az egyesülésre sor kerül.[3]
Pestszentlőrinc város képviselő-testülete 1949. decemberi utolsó és egyben ünnepélyes közgyűlésén maga a főpolgármester, a későbbi tanácselnök Pongrácz Kálmán mondta ki, hogy az egyesítés nem szakmai, hanem politikai kérdés. Ez nem volt baj, sőt reményekkel kecsegtetett. A cél a településeken lakó munkásság szociális felemelése, életszínvonalának belvárosi szintre való emelése volt, ami egyet jelentett a közellátás jelentős javításával, a szociális és közegészségügyi ellátás számottevő fejlesztésével, az infrastrukturális elmaradottság fokozatos felszámolásával, kulturálódási lehetőségek bővítésével, az iskolai és gyermekellátás fejlesztésével, emberbarát közigazgatás megteremtésével.
Az 1949-es tervek szerint öt év múlva több lesz a lakás, gyorsabb és olcsóbb a közlekedés. (Gyorsvasutak, trolibusz vonalak, földalatti építése, a vasúti forgalom jobb szervezése, elvezető és sugárutak építése teszi könnyebbé a városlakók életét.) Az egészségügyi intézmények decentralizációja, a közműhálózat fokozott kiépítése, zöldövezetek (Városliget, régi Lóversenytér, Kerepesi temető, Népliget) és elővárosi kultúrcentrumok létesítése, a Fővárosi Népművelési Központ létrehozása is szerepelt az elgondolások között. Az oktatás területén központi irányítás bevezetését, az ipari kerületekbe szakiskolák telepítését, az iskolai gondozói intézmény kiterjesztését javasolták. Megszűnnek majd – mondták – a városok és községek közötti súrlódások, a közigazgatás egyszerűbb és olcsóbb lesz.
A külvárosok és falvak népe tehát örömmel és várakozással tekintett a fővároshoz való csatlakozás elé. Ezt az atmoszférát érzékelteti az a versike, amely a XVIII. kerület közönségéhez íródott Dal Pestszentlőrinchez címmel, Fényszarusi László aláírással:
Hol még alig húsz éve
A földmíves szántott, vetett,
S énekelt a vidám pacsirta
A hullámzó vetés felett,
Vagy dús rendet vágott a kaszája
S kövér nyájat legeltetett,
Ott most egy varázsütésre
Egy nagy város keletkezett.
Lakója sok – s ez büszkeségünk –
Mind józan, munkásemberek,
A városban minden irányban
Jól gondozott utcák, terek.
Csín és ízlés van minden házon,
Amerre csak tekint a szemünk,
Az egész városban közel és távol
Csak szépet és jót szemlélhetünk.
Mint kis patak, játszi kedvvel,
A hegy tövéből tör elé
S világos völgyön rohanva,
Siet a nagy folyam felé.
Pestszentlőrinc is, e tünde város,
Pest kebelére akként siet,
Hogy araként hozzá simulva,
Megkösse az örök frigyet.
Jövője nagy és van reményünk,
Hogy boldog pestiek leszünk
S a nászéjjelén boldog frigyünknek
Vele összeölelkezünk.
De addig is Isten nevében
Előre és munkára fel!
Szorgalmunk legszebb ajándéka
Pestszentlőrinc város felvirágozása.
Ez volt tehát a politika és a politikai líra fennen hirdetett eszménye és programja. A várakozás természetszerűen nagy volt nemcsak a politikai vezető rétegben, hanem a peremterületek lakói között is. Annál inkább, hiszen a parlament, illetve az országos sajtó a törvény meghozásának időszakában egy hónapot foglalkozott Nagy-Budapest létrehozásával és annak nagyszerű perspektíváival.[4]
Az ígéreteket azonban – mint azelőtt és azután oly sokszor –nem tudták valóra váltani. Még Budapest városfejlesztési tervét sem fogadták el egészen 1960-ig, annak ellenére, hogy az gyorsan elkészült, és az MDP Politikai Bizottságát is megjárta. A város és a külvárosok folyamatait nem a tervszerű és arányos fejlesztés alakította az ötvenes évek elején, hanem a hadigazdálkodás és az ehhez szorosan kapcsolódó erőltetett iparosítás. Az iparcentrikusság 1953 júniusa után ugyan megtorpant, de nem állt le; s ha nem is a korábbi formában, de az ötvenes évek második felében és a hatvanas évek elején is folytatódott. A gyáripar bővülésének ütemével csak a bevándorlás tartott lépést.
Így volt ez a XVIII. kerületben is: a legdinamikusabb fejlődést a gyárak produkálták. Lakások szinte alig, infrastruktúra elhanyagolható mértékben épült. A közlekedés képtelen volt lépést tartani a város különböző pontjain albérletben, társbérletben vagy szálláson lakó emberek munkahelyre jutási igényeivel. Az ellátást először a magánszektor, a kisipar és kiskereskedelem szinte száz százalékos felszámolása, illetve az állami ellátó rendszer kiépülésének késlekedése tette szinte elviselhetetlenné; aztán az általános áruhiány, ami az élelmiszerektől a ruházati termékeken át a tüzelőig mindenre kiterjedt. Eltűntek, majd rossz minőségben jelentek meg olyan ipari szolgáltatások, mint a gépjavítás, asztalos munka, villanyszerelés, cipészet, fodrászat stb. A kispolgári életstílus feltételei is elvesztek, például általánossá váltak a vendéglátásban a „talponálló” italmérések, ugyanakkor az éttermek száma ijesztően lecsökkent. Képtelen volt az ugrásszerűen gyarapodó lélekszámmal lépést tartani az egészségügy és az oktatás is annak ellenére, hogy ezekre a területekre a szűkös anyagi források keretein belül viszonylag több jutott. Sajátosan alakult a negyvenes évek végén meginduló vezetékes vízellátás helyzete a külső kerületekben. Ez ugyanis itt a háború előtt alig épült ki, általános volt a fúrt kutakra alapozódó ellátás. Nos, az ipari üzemek igényeinek rohamos növekedése miatt az ötvenes évek közepére itt is szertefoszlatták a gyors gyarapodás reményeit, sőt esetenként még a gyáraknak vagy az orvosi rendelőknek sem jutott elég. Hasonlóan alakult az energiaellátás, nemcsak a lakossági, de olykor az ipari áram is kimaradozott, nem beszélve a fűtőanyagról. Nem lépett előre a peremvidék a lakossági csatornázás vagy a gázellátás terén sem. A legsúlyosabb gond a már említett lakáshiány volt. Ebből a szempontból a XVIII. kerület különösen alulpreferált helyzetbe került, amikor 1953 után a központi kormányzat végre kijelölte az állami építési területeket. Pestszentlőrinc és Pestszentimre (valamint több más peremkerület) ugyanis kimaradt ezekből.
A fővárosi, a kerületi párt és tanácsi vezetők ennek ellenére folyamatosan a fejlődés szédítő üteméről agitáltak, nem is beszélve a sajtóról, például az Esti Hírlap előzményeként kiadott délutáni budapesti napilapról, az Esti Budapestről. Lelkesült szellemben zúdította a párt népnevelő rohamcsapatait az emberekre az 1953-as országgyűlési, az 1950. novemberi és 1954. novemberi tanácsválasztásokon, a békekölcsön jegyzések idején, a lakóbizottsági választásokon, illetve a tanácstagi beszámolókon. Azért a valóságban tudták, hogy a peremkerületi emberek a lakhatási, közlekedési, élhetési feltételek nyomorúságai között egyre csalódottabbak, és reményvesztetté váltak.
Akár fel is éledhettek volna régi politikai félelmek a peremvárosok népétől, de a közigazgatási reformot, a járásmegszüntetéseket, a megye-összevonási elképzeléseket, ezen belül a főváros átalakítását nem ez, hanem egyszerűen a krónikus pénzhiány motiválta. 1955 őszétől ennek szellemében indult el a közigazgatási reform kidolgozása.[5] Az MDP Politikai Bizottságának 1956. május 4-ei döntése szerint a megyéket legalább 12-re a járásokat 100-ra, Budapest kerületeit 19-ről 14-re kell csökkenteni. Az elgondolást Rákosi Mátyás május 18-án a Nemzeti Sportcsarnokban tartott beszédében nyilvánosságra is hozta. Ezt követően a sajtó is hírt adott az előkészítő munkáról.[6]
Budapest közigazgatási átszervezését a Fővárosi Tanácsnak kellett előkészítenie. Az 1956 februárjában kialakított javaslat Pest megyének visszaadta volna a teljes XVI. és XVII. kerületet, továbbá Pestimrét, Soroksárt, a budai oldalon Pesthidegkutat, Békásmegyert, délen pedig Budatétényt és Nagytétényt. Albertfalvát és Pestújhelyet már képtelenségnek tartották leválasztani, annak ellenére, hogy azok 1950 előtt községek voltak. A lakosságszám 1 millió 751 ezerről csak kis mértékben csökkent volna 1 millió 594 ezerre, a főváros területe annál jobban, mintegy egyharmadával. A terv Kispestet és Pestlőrincet egy kerületté vonta volna össze új XI. kerületként, átcsatolva Erzsébet- és Bélatelepet Kőbányához, viszont a gyorsforgalmi úttól délre fekvő területek ide csatolásával. Az elképzelés Vecsés felé is bővítette volna a főváros területét mezőgazdasági területek és a Steinmetz-szobor területének átcsatolásával.
A fontos azonban az indoklás volt: „Öt év tapasztalatai alapján bebizonyosodott, hogy olyan területeket is Budapesthez csatoltunk, amelyek külső formája, népességének összetétele, közművekkel való ellátottsága stb. teljesen különbözik Budapest városias területeitől […] Budapest általános rendezési tervének elkészítésénél, különösképpen a vonatkozó ütemterv kialakításánál bebizonyosodott, hogy egyes területrészeknek városias fokra való emelése rendkívül súlyos áldozatokat kíván meg a fővárostól. Ezen területek közművesítésére sokkalta nagyobb összegeket kellene fordítani, mint amely összegekkel a belső területek tökéletes ellátását el tudjuk érni.”[7] Az érvelésben kissé furcsa módon szerepelt, hogy a XVI. kerület népességének 3,9%-a, a XXII. kerületnek 5,72%-a, a XVII. kerületnek 6%-a mezőgazdasággal foglalkozik, ami eltért más kerületek ilyen arányától. Valójában ezek a számadatok inkább azt mutatták, hogy még ezeken a területeken is csekély volt az agrárnépesség. További érvek arra vonatkoztak, hogy a beépítés százaléka alacsony volt, illetve a rosszabb infrastrukturális ellátottság (vízhálózat, csatornázatlanság), vagyis külterjesség jellemezte ezeket a területeket. A becslés szerint a közművesítés és az utak, járdák kiépítése 648,2 millió forintot (Pestimre esetében 78,427 ezer forintot) emésztett volna fel, vagyis sokat. Ehhez járult előnyként egy jelentős létszámcsökkenés a kerületi tanácsoknál. Ugyanakkor az anyag nem vetette fel a kiszervezett települések fejlesztésével mégiscsak együtt járó költségeket. Ez egyet jelentett a fejlesztési nyomás visszaszorításával, egyben a fejlesztések csökkentésének deklarálásával. Pestimrén gyorsan átlátták ezt. Az alábbi levelet az ottani tanácstagok két helyre, a kormány és a párt címére is elküldték. Az első példány Vámos Ferencné országgyűlési képviselő közvetítésével Apró Antalhoz került. Íme a levél:
„Magyar Dolgozók Pártja
Központi Vezetősége
Politikai Bizottságának
Budapest
- ker. Árpád u. 8. sz.
Az országos területrendezéssel kapcsolatban olyan hírek terjedtek el lakóhelyünkön, Pestimrén, hogy Pestimrét is az átszervezetés folyamán lecsatolják Budapesttől. Úgy a magunk, mint választóink nevében az alább felsorolt szempontok alapján kérjük, szíveskedjenek a fővárosi kerületek rendezésekor Pestimre leválasztására irányuló minden javaslatot elutasítani és Pestimrét a XVIII. kerülettel együtt Budapest szerves részeként meghagyni.
1./ Nagyobb területek egységes igazgatásával javul a közigazgatás. Kisebb egységek közigazgatása drágább. Ha Pestimrét önálló községként elválasztanák a fővárostól, az kb. 30 főnyi igazgatási apparátust követelne. Ezek elhelyezésére megfelelő helyiség nincs. Megemlítjük, hogy a rendőrség és egyéb intézmények létszáma és elhelyezése is nagy terhet jelentene. Minderre a költségtöbbletre nincs szükség, mert Pestimre lakossága teljesen elégedett az igazgatás mai rendjével.
2./ A főváros területe túlzott megnövekedése okául a mezőgazdasággal foglalkozó helységek bekapcsolását Nagy-Budapestbe hozta fel az MDP Politikai Bizottságának beszámolója indokként. Pestimre nem mezőgazdasági terület. Szántóföldnek használt területe nincs. Az itt székelő „Szabadság” Tsz. földjei Soroksár és Pestlőrinc határában vannak. Pestimrét mezőgazdasági terület címén lekapcsolni nem lehet.
3./ Pestimre közellátásilag felszabadulásunk óta mindig a fővároshoz tartozott. Élelmezési bázisa sehol máshol el nem képzelhető. Ha a „Közért” innen kivonja a fiókjait, s ellátottság ennek következtében romlik, a dolgozók úgyis a főváros belső üzleteiben szerzik be az ellátásukhoz szükséges árukat, így a főváros közellátása Pestimre lecsatolásával nem tehermentesül, csupán az ott lakó dolgozók fáradtsága és költsége lesz nagyobb.
4./ A közművek által nyújtott szolgáltatások (víz-, villany-, áram-, posta-, telefonszolgáltatások) a Budapesttől való leválasztás esetén vidéki tarifára emelkednének, ami a dolgozók életszínvonalának csökkentését és a közhangulat romlását eredményezné.
Pestimre lakóinak foglalkozását tekintve 90%-os munkástelepülés, ahonnan a dolgozók a főváros ipari üzemeibe járnak be. E mezőgazdasági területtel nem rendelkező munkástelepülés nagy mozgalmi hagyományokkal rendelkezik. A Tanácsköztársaság idején azért kapta a „Marxfalva” elnevezést. 1919 áprilisában a Központi Forradalmi Kormányzótanács területünkre is érvényesen is a következőket mondotta ki:
„Fontos gazdasági, közbiztonsági, közegészségügyi, közlekedési, egyszóval igazi proletár érdekek teszik kívánatossá, hogy Nagy-Budapest minél előbb valósággá váljék.”
A proletárdiktatúra bukása miatt nem kerültünk Budapesthez, de a felszabadulás után Gerő elvtárs a következőket mondotta területünk lakóinak 1947. augusztus 1-én a 40-es villamos avatásánál:
„Demokráciának tettekkel kell bebizonyítania, hogy számára a peremvárosok fontosabbak, mint az előkelő negyedek”.
1949-ben a fővároshoz való csatolásunk alkalmával Kovács István előadói beszédében a következőket mondotta a parlamentben:
„Meg kell szüntetni az ’úri’ negyedek és a szegénynegyedek közötti különbséget. A munkásosztály pártunk legszervezettebb bázisa. Ezt a bázist erősítjük meg a peremvárosok és Budapest egyesítésével”.
Az egyesítés ellen volt annak idején minden reakciós erő. Féltek a munkásnegyedek gyors fejlődésétől. A Kommunista Párt harci eredményeként értük el mégis, hogy Budapesthez tartozunk. A leválasztás minden eddigi politikánk, jelszavunk és tömegbázisunk megtagadását jelentené.
Fontos a fővároshoz való tartozásunk, hisz a munkásosztály – melynek lakosai tagjai – fejlődése a Budapesttől való elcsatolás esetén az ígérgetések ellenére nem lesz megfelelően biztosítva.
Ismételten kérjük Pestimre leválasztására vonatkozó esetleges tervek visszautasítását, mert lakótársaink túlnyomó többsége a főváros gyáraiban dolgozik, s a dolgozók az életszínvonalukat súlyosan érintő híresztelések miatt nyugtalankodnak, ami a munka menetére sem hat kedvezően. Ezért ennek a kedvezőtlen hangulatnak a kialakulása késztet bennünket, hogy a Minisztertanács és az MDP Politikai Bizottsága előtt problémáinkat feltárjuk és a Budapesthez való tartozásunk iránti kérelmünket előadjuk.
Budapest, 1956. augusztus hó 9.
Pestimre tanácstagjai”[8]
Ettől függetlenül a kormánybiztossági előkészítő munka során is felvetődött, hogy Pestimre munkástelepülés, (csak 4%-a volt őstermelő), és mivel közel 100 százalékban vízvezeték nélküli, fejlődését túlzottan visszafogná a kitelepítés. Furcsa is lett volna, ha az újra községgé váló település lakóinak Budapestre kellene járniuk dolgozni, de közigazgatási ügyeikért a 20 kilométerre fekvő, rossz közlekedési kapcsolattal rendelkező Monorra, a járási székhelyre kellett volna utazniuk. A szakértők megállapították, hogy: „Más megoldás hiányában kénytelenek vagyunk azt javasolni, hogy Pestimre maradjon a főváros kötelékében, bár ez a megoldás sem kielégítő és az imrei lakosság szempontjából sem a legjobb. Bár e nehézségeket, legalább is részben, a jelenlegi kirendeltség fenntartásával csökkenteni tudjuk, az egészségtelenül megnagyobbodik és a kerületen belül mindig probléma lesz.” A Területszervezési Kormánybizottság 1956. augusztus 25-ei észrevételei így fogalmaztak: „Tekintettel Pestimre lakosainak szociális összetételére, nem javasoljuk községgé alakítását, mert ez gyakorlatban annyit jelentene, hogy a monori járáshoz kellene kapcsolni és a járási tanács a tipikusan munkástelepülés fejlődéséhez nem tudna megfelelő irányítást biztosítani.”[9] Ezt a megoldást fogadta el 1956 szeptemberében a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága is. Így a véglegesnek tekintett változat Pestimrét mégis Budapesten belül tartotta. A pestimrei tanácstagok és Vámos Ferencné 1956. augusztus 29-én beérkező levelére 1956. október 2-án kedvező választ küldött a kormánybiztosság a képviselő asszonynak.
Időközben a lecsatolásra ítélt más területek funkcionáriusai és lakosai között ellenállás bontakozott ki, amit a szakértői anyag augusztusban még csak nyugtalanságnak nevezett, különösen a települések fejlődése biztosításával kapcsolatos válaszok hiánya miatt. A XVII. kerület 42 ezer lakója nevében négytagú küldöttség Apró Antalnál, a reform legfelsőbb irányítójánál olyan emlékirattal jelent meg 1956. szeptember elején, amely szerint „kerületünk valamennyi lakója aláírását kész adni” a száműző döntés ellen.[10] Pesta László szinte ugyanebben az időben jelezte Apró Antalnak, hogy augusztus 30-ai képviselői beszámolóján tömegek jelentek meg, és vagy huszonöt felszólaló tiltakozott Rákospalota és Újpest összevonása miatt.[11] Ez már több volt, mint nyugtalanság. Ebben az időben a tanácstagi és országgyűlési beszámolók atmoszférája egyébként is megváltozott. Érlelődött a politikai válság. Végül is ezt látva az ország vezetői jobbnak látták, ha az egész területi átrendezést leveszik a napirendről.
1957 elején újra felmerült, hogy Vecsés fővároshoz eső területeit, vagyis a laktanyát, a Steinmetz szobrot és környékét, a Szabadság téesz földjeit a XVIII. kerülethez csatolják. Szimély Károly főmérnök ezzel kapcsolatban város-rendezési szempontból nem emelt kifogást. Az ügy azonban megfeneklett.[12]
A külső kerületek lecsatolása az 1956-os forradalom után is felmerült. Előbb vagy utóbb a kádári vezetésnek is szembe kellett nézni a főváros tengernyi gondjával. Budapest fejlesztésének ügye 1958. május 6-án került az MSZMP de facto legfelsőbb döntéshozó szerve, a Politikai Bizottság elé. A főváros vezetői az ülésre átfogó javaslatcsomaggal érkeztek, amiben többek között várospolitikai program kidolgozása, ipartelepítés helyett iparkitelepítési javaslat, valamint önálló fővárosi törvény elfogadása szerepelt.[13] A PB azonban éles vitában minden komolyabb költségkihatású javaslatot elutasított, hallani sem akart a Budapest mozgásterét növelő fővárosi törvényről. Apró Antal és Kádár János, akik még emlékeztek az 1956-os kora őszi racionalizálási javaslatra, újra felvetették a külső területek leválasztásának lehetőségét, nyilván Budapest pozíciójának és a fejlesztési tervek költségei csökkentése érdekében.[14]
A Fővárosi Tanács Városrendezési és Építési Osztálya meg is kapta a feladatot a kérdés megvizsgálására. Az 1958. július 7-ei keltezésű anyag a XVI., XVII. kerület, Soroksár, Nagytétény, Budatétény, Pesthidegkút és Békásmegyer elcsatolását javasolta lényegében az 1956-os érvek alapján.[15] Egyben a Fővárosi Tanácsnak a határán kívül fekvő, városkörnyéki településre különleges jogokat követelt az anyag, amellyel biztosítani lehet a főváros lakóinak érdekeit.
Pestimrére vonatkozóan a következő olvasható az elaborátumban: „Pestimre kertváros jellegű település. A lakosság zöme ipari munkás, csak mintegy 4%-a őstermelő. A városiasodás alacsony fokon van, a közlekedés és a vízhálózat bekapcsolása csak a felszabadulás után történt meg, lakóházai még ma sincsenek vízvezetékkel ellátva. Pestimre elcsatolásától azonban már 1956-ban eltekintettünk, és azt most sem javasoljuk azért, mert az imrei lakosság a mintegy 20 km-re fekvő járási székhelyre való utazáshoz lenne kötve.” Az előterjesztők figyelmeztettek arra, hogy „Az 1956-os tapasztalatok azt mutatják, hogy jelentős ellenállással kell majd számolni az érdekelt területek lakossága és tanácstagjai, elsősorban pedig funkcionáriusai részéről.”
A Fővárosi Tanács vezetői azonban nemcsak e miatt nem támogatták a lecsatolást.[16] A Politikai Bizottság vitája nyomán ugyanis világossá vált, hogy a kisebb Budapest ürügyet jelenthet a fejlesztési források jelentős megcsapolására. Az elgondolást azért sem volt célszerű felemlegetni, mert 1958. október 16-án az MSZMP Központi Bizottsága több mint egy évtizedre kiható határozatot fogadott el a „munkásosztállyal kapcsolatos feladatokról”[17]. A határozat elsősorban szociális és ehhez kapcsolódóan ellátási területen preferálta a munkások által lakott településeket és településrészeket. Az pedig a város vezetői előtt tudott volt, hogy amíg Budapest összlakosságának kb. 37%-a volt munkás, addig ez az arány egyes peremkerületekben megközelítette a 60%-ot. Ez tehát érvet jelentett a városvezetők kezében egyes külső területrészek fokozottabb fejlesztése mellett. Ezzel együtt a főváros vezetői az elkövetkezendő években egyedül maradtak a külső kerületek fejlesztésének kérdéseiben. Hogy ez a hatvanas évek közepén milyen feszültségeket és ezzel együtt gondot jelentett, azt jól mutatta Szépvölgyi Zoltánnak, a Budapesti Pártbizottság egyik titkárának felszólalása az MSZMP Budapesti Pártbizottsága 1965. április 28-ai ülésén: „A főváros az elmúlt években jelentős anyagi eszközöket fordított arra, hogy az elhanyagolt, elsősorban munkáslakta külső kerületek viszonylagos elmaradottságát felszámolja. Pl. a második ötéves tervben a lakásnélküli beruházás 64%-át a külső kerületek fejlesztésére fordítottuk. A lakosságnak viszont csak 55%-a él ezen kerületekben. A lakások nagyobb része a külső kerületekben épül. Ennek ellenére a külső kerületek kommunális ellátása még alacsonyabb színvonalú, mint a belső kerületeké. A külső kerületek lakossága részéről esetenként olyan igény jelentkezik, hogy kerületük kommunális ellátási színvonalát gyorsabban emeljük a belső kerületük ellátottságának szintjére. Ezzel az igénnyel, mint távlati célkitűzéssel általában egyetérthetünk, mivel a főváros lakossága a külső kerületekben növekszik elsősorban, az itt történő fejlesztés teljesen jogos és indokolt. Nem reálisak és nem is teljesíthetők viszont az olyan igények, amelyek ennek a célkitűzésnek elérését 5-10 éves távlatban jelölik meg. A főváros meghatározott anyagi eszközökkel rendelkezik. Ezek elosztása, felhasználása során megítélésünk szerint helyesen, ez ideig is fokozott figyelmet fordítottunk a külső kerületek fejlesztésére, amit a számok is igazolnak. Figyelembe kell venni, és meg kell érteni azonban azt, hogy a főváros belső kerületeiben már meglévő eszközök (csatorna, gáz, vízvezeték-hálózat, a házak állaga) megóvása fontos feladat, komoly anyagi eszközöket igényel, ami semmi körülmények között nem hanyagolható el.
A Fővárosi Tanács természetesen a rendelkezésre álló anyagi eszközök mértékének megfelelően a továbbiakban is folytatni fogja a külső kerületek ellátásának a megjavítását. Mivel azonban itt a kommunális ellátás fejlesztése rendkívül költségigényes, a II. ötéves tervnél nagyobb ütemben ezt a feladatot csak akkor tudja a főváros teljesíteni, ha jelentősen növekvő anyagi eszközök állnak rendelkezésére a III. ötéves tervben. Ezért őszintén meg kell mondani, hogy a belső kerületek színvonalának elérését pl. az út és csatornahálózat kiépítése tekintetében a közeljövőben célul kitűzni nem reális, még hosszabb ideig számolni lehet bizonyos elmaradással. A továbbiakban is fontos, hogy különösen a főváros külső kerületeiben fokozzuk a lakosság anyagi erőforrásainak, társadalmi munkának az igénybevételét az út, járda, víz, stb. hálózat építésében, ezzel is javítva a jelenlegi helyzeten.”[18]
Ennek az ülésnek és hozzászólásnak az adott különös jelentőséget, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága 1965. május 25-én újra napirendre tűzte a főváros fejlesztésének kérdéseit és Budapest vezetői igyekeztek – mai szóval – mindent bedobni annak érdekében, hogy az 1966-1970 közötti III. ötéves tervben minél több forrást biztosítsanak fejlesztésre. Mindhárom prioritás: a lakásépítés, a közműfejlesztés és a közlekedés is érintette a külső kerületeket. A PB vitájában Gáspár Sándor, aki ebben az időszakban a Budapesti Pártbizottság első titkára volt, ki is játszotta a peremváros-kártyát. „Van egy másik nagy gondunk és ebben is kérjük a Politikai Bizottság állásfoglalását. Ez a peremvárosok helyzete. Ez a másik nehéz dolog. A rendelkezésre álló anyagi eszközökkel Budapesten szépen tudnánk gazdálkodni, de a rendelkezésre bocsátott összeg igen nagy részét a peremkerületekben használjuk fel, és mégsem tudunk ott megfelelő fejlődést biztosítani. A Politikai Bizottságnak ebben is állást kellene foglalni. A mi időnkben a peremkerületeket nem tudjuk a fővárosi színvonalra emelni. Sok mindent kellene ott csinálni, tudunk is sok mindent csinálni, de már nem tudjuk őket a fővárosi színvonalra emelni. Azt tudjuk tenni, amit már el is kezdtünk, hogy a peremkerületeknek is városi jelleget adunk, peremközpontokat alakítunk ki.”
Komócsin Zoltán – akár csak néhány évvel korábban Apró Antal – nyomban fel is vetette a lecsatolás lehetőségét. Ez kellemetlenül érintette a fővárosi vezetőket, hiszen eszük ágában sem volt kiadni kezükből a peremváros-ütőkártyát. Gáspár Sándor el is hárította a javaslatot, Sarlós István, a Fővárosi Tanács elnöke pedig a következőket válaszolta: „A peremkerületek ügyében el szeretném mondani, hogy a városi jellegű peremkerületek teljesen bekapcsolódtak a fővárosba, de a többire szükség van, mert beépítésre alkalmas terület nincs máshol, csak ezekben. Ezeket leválasztani a fővárostól nagyon nehéz lenne.” Fock Jenő és Fehér Lajos is a helyzet orvosolhatatlanságát regisztrálta. Somogyi Miklós: „Most nem kellene talán határozni, de érdemes lenne megvizsgálni, ésszerű-e, hogy olyan helyek, mint Rákoskeresztúr, vagy Rákoscsaba az idők végtelenségéig Budapesthez tartozzanak. Ugyanezt el lehet mondani Békásmegyerről és más területekről is. Meg kellene vizsgálni, érdemes-e ezeket idetartozónak tekinteni.”
A PB tagjainak ötletei mindenesetre hatásos ellenérvnek bizonyultak a többletek teljesítésének elhárítására. Ezen a PB-n Sarlós István és Gáspár Sándor nem tudott számottevő eredményt elérni.[19] A fejlesztési összegek jelentős növelésére még öt évet kellett várni. A következő, IV. ötéves tervben a korábbi 18,1 milliárd forint helyett 39,5 milliárd jutott Budapestnek.
Ezzel együtt a hatvanas években folyó beruházási politika is igyekezett az egyenlőtlenségeket mérsékelni. A második és a harmadik ötéves tervidőszakban az egyes kerületeket érintő fejlesztések kétharmad részét a Fővárosi Tanács a külső kerületeknek juttatta. E fejlesztések már ekkor bizonyos mértékben csökkentették a külső és belső kerületek közötti szintkülönbséget.[20] A mennyiségi paraméterek mellett ezek a létesítmények minőségben is elérték a belső területek intézményeinek színvonalát. A hatvanas években a lakásállomány ütemesen gyarapodott, legnagyobb részben külső területeken. 1949 óta a II. kerületi lakásállomány 68, a XII., XVIII. kerületé 65, a részben külső kerületnek tekinthető XI. kerület 55%-kal növekedett. Ugyan a víz, a gáz, a csatornahálózat nem növekedett kellő mértékben, de itt is megfigyelhető volt az, hogy a külső kerületek prioritást élveztek. Nem egyszerűen vezetékhálózat-bővítést kellett kialakítani, hanem a meglévő főcsővezetékek kicserélését és más kapacitásnövelő beruházásokat kellett végrehajtani. A helyzetet az nehezítette, hogy a XV., XVI., XVII., XVIII., X., XXII. kerületben 1950-ben még nem nagyon alacsony szintű volt a közüzemi ellátás. A hetvenes évek elején ez már csak a XVII. kerületre volt igaz. Az alapközművesítés így sem volt elég gyors ütemű, ami befolyásolta a kereskedelmi, szolgáltató ipari, egészségügyi, oktatási ágazatok fejlesztését.
Az ötvenes évek tehertételéhez tartozott, hogy az átlagos laksűrűség 1960-ban éppen hogy elérte az 1930-as esztendőjét. Hozzá kell tenni, hogy a főváros népessége 1949-1960 között 214 ezerrel, 1960-1970 között 134 ezerrel növekedett. Az első tíz évben még számottevő volt a természetes szaporodás, a másodikban ez már csökkent, a gyarapodásban a bevándorlás vált meghatározóvá. A hatvanas években a belső kerületek népességszáma csökkent, a külsők közül azoké nőtt ütemesen, ahol megindult a lakótelepek építése. Kiemelkedő népességgyarapodás jellemezte a XI. kerületet (a lágymányosi és kelenföldi lakótelepek miatt), a XVIII. kerületet a Lakatos lakótelep megépítése miatt, a XXI. kerületet a csillagtelepi városközponti lakótelepek és a XIV. kerületet a Kerepesi úti és a Kacsóh Pongrácz úti lakótelepek megépítése miatt. A XI. kerületben a tiszta lakásszaporulat 16,3 ezer, a XVIII. kerületben 8,2 ezer, a XIV. kerületben több mint 10 ezer, a XXI. kerületben pedig 4,6 ezer volt. Ezzel arányban állt a népesség növekedése is, a XVIII. kerületben meghaladta a húszezret. A hetvenes évekre a népességnek több mint 57%-a helyezkedett el a külső kerületekben. Ezen belül a XVIII. kerület aránya az 1949-es 3,7%-áról 4,7%-ra emelkedett 1970-ig.[21]
Kerületünkre ugyanakkor kisebb csapást jelentett az 1971-ben elfogadott új fővárosi általános rendezési terv, amely városrész-központok rendszerének perspektivikus kialakítását írta elő, de Dél-Pesten ezt nem Lőrincre, hanem Kispestre képzelte el.[22] A külső településcsoport központját pedig Vecsésre képzelte el. A kerület vezetőit azonban ez nem zavarta, különösen amiatt, hogy Pestimre országgyűlési képviselője Szépvölgyi Zoltán, a Fővárosi Tanács elnöke lett. A Havanna lakótelep megépítéséről szóló döntés felülírta a kispesti városközpont koncepciót. A kerületi vezetők a hatalmas lakótelep építésének közeledtével az 1972-ben bezárt Lőrinci Téglagyár környékére a kerület egyre növekvő lakosságát ellátni képes városközpontot terveztek új, nagyobb kapacitású szakorvosi rendelővel, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár új kerületi központjával, Sportcsarnokkal[23], tanácsházával, nagyobb OTP fiókkal, postával.[24]
A Budapesti Pártbizottság az 1960-as évtized közepén durálta neki magát, hogy az 1958-as munkásosztály határozatnak megfelelően fejlessze a peremkerületek kereskedelmi és ipari szolgáltató ellátását. Gyors egymásutánban három alkalommal is tárgyalta a párt végrehajtó bizottsága a témát. Az 1966. április 1-i határozat végrehajtását már július 15-én napirendre tűzte. Ekkor a IV. és XX. kerületi építkezések kaptak elsőbbséget, ami annyit jelentett, hogy az élelmiszer üzletek alapterülete a III. ötéves tervben, azaz 1966-1970 között 11%-kal, az iparcikk üzleteké 5%-kal, a vendéglátó helyeké 38%-kal növekedhetett, valamint tervbe vették az újpesti István téri piac megépítését.[25] 1967. január 13-án viszont az egész peremkerületi terület fejlesztési elképzeléseiről született határozat.[26] Ez azt jelentette, hogy 1966-1970 közötti időszakban a peremkerületekben (IV., XV., XVI., XVII., XVIII., XIX., XX., XXI., XXII. kerületben) a kereskedelmi és vendéglátóipari hálózat 20,5%-kal, más kerületekben 12,4%-kal nőhetett. Ez annyiban csalóka volt, hogy a fejlesztés 30%-a az újonnan épült lakótelepek egyébként is elengedhetetlen szolgáltató házainak és üzleteinek építésére ment el. Ez leginkább a XXII. kerületre és a XVIII-ra volt jellemző. Az előbbi esetében az összes (14 db) létesítmény, az utóbbinál a 15-ből 12 létesítmény lakótelephez kapcsolódott.
A forgalom egyébként a külső kerületekben alacsonyabb volt, mint másutt, de messze nem olyan mértékben, mint amekkora eltérés az ezer lakosra jutó négyzetméter alapterületben jelentkezett. Ez 1965 végén a külső kerületekben 295,8 volt, az I., II., III. kerületben 365,1, a belső kerületekben (V., VI., VII., VIII.) 815,8 és az egyéb kerületekben 358,8. A fejlesztés mértékét illetően egyébként a XVIII. kerület kapta a legtöbbet, 2865 m2-et, és a XVII. kerület a legkevesebbet, mindössze 485 m2-et.
Szépvölgyi Zoltán a pártbizottság illetékes titkára a kiegyenlítő határozatot kellő mértéktartással értékelte: „A külső kerületekben nagy változást nem lehet elérni, mert az anyagi eszközök nem engedik. Nagyon apró üzletek vannak, amelyeket korszerűsíteni sem lehet, mert nincs hely hűtőpultok, raktárak, stb. részére. Túl sok pénz kellene ezek korszerűsítéséhez.”[27]
A XVIII. kerületben 1962-ben 147, 1966-ban 115 üzlet volt. A zöldségeseket átadták a szövetkezeti kereskedelemnek, a kisebb, egészségtelen üzleteket megszüntették. Viszont a megmaradtak jó részét felújították. Vendéglátóipari egység 14 létesült ebben az időszakban Nőtt a téeszek elárusító helyeinek száma 1-ről 10-re. A III. ötéves terv alatt öt élelmiszer üzletház épült. Két nagyobb ellátóház, az 1966-ban megkezdett Szarvas csárda téren ma Spar áruház, akkor ABC, valamint az 1500 m2 alapterületű Szivárvány Áruház, ami ma szintén élelmiszert árul a főposta mellett. Nagyáruházat Kispestre terveztek és építettek.
A kiegyenlítési politika a hatvanas évek második felétől, a főváros fejlesztésére jutó beruházási javak emelkedésével tehát, ha lassú ütemben is, de megindult. Nincs lehetőségünk ezúttal ennek történetét végigtekinteni, most csak egy kérdésre kívánok még kitérni. Ez pedig a másik viszonyítási pont, a Budapesten kívüliség kérdése. Mi történt az agglomerációban?
A főváros határain kívül rekedt települési háló, a 25 km-es körzetben lévő 44 település helyzete a hatvanas években romlott. Itt sokkal nagyobb volt a népességgyarapodás.[28] Arányaiban különösen sokan jártak be dolgozni a fővárosba Vecsésről, Gyálról, Üllőről, Ecserről, tehát a kerülethez közel eső településekről. Már a korabeli szakirodalom is megállapította, hogy ezek a települések alulurbanizáltak, infrastrukturális ellátottságuk messze elmaradt az országos átlagtól.[29] Nem lehet kétséges, hogy ha 1956-ban Pestszentimre kiválik a fővárosból, ezeknek a településeknek a sorsára jut, és ha Gyál példájára tekintünk, akkor a legrosszabbak közé került volna. Pestszentimre főváros keretein belül maradása tehát nem egyszerűn a kisebbik rossz, hanem a lehetőségek közül az egyetlen volt.
Hogyan értékeljük a főváros keretében maradását ezeknek a településeknek? A legfrissebb gazdaságföldrajzi kutatások elég világosan mutatják, hogy legalábbis a rendszerváltásig és egy darabig ezt követően is a bennmaradás előnyös volt, még akkor is, ha a belső kerületek és a peremkerületek közötti különbség – elsősorban a pesti területeken és Dél-Budán – megmaradt. A hatvanas évek második felétől, majd még inkább a hetvenes évektől az iparosítási folyamatok leálltak; ezzel szemben a hetvenes években meglódult a lakásépítés és ezzel együtt az infrastruktúra kiépítése. Ez a fajta szuburbanizáció felemásan, de mégis egyfajta előrelépést jelent, szemben az agglomerációs településeken jelentkező szuburbanizációval, amelyben a nagyszámú népesség megjelenése a település minőségének romlását eredményezi. A vizsgálatok minden területen azt mutatják, hogy a szocialista korszakban a peremkerülethez való hasonulás megy végbe a Budapesten kívüli, de ahhoz közvetlenül csatlakozó településeken úgy, hogy a községek követik a kerületeket.
A dél-kelet pesti régiónkban ez annyit jelentett, hogy Pestszentlőrinchez Vecsés, Pestszentimréhez Gyál kapcsolódott. A négy településrészből a legfiatalabb, Gyál maradt a legfejletlenebb annak ellenére, hogy a nagyarányú lakásépítés itt zajlott le a legkésőbb. Ezt jól mutatja az összkomfortos lakások és a diplomások aránya.[30] Ugyanakkor a kilencvenes évek után, amikor a szuburbanizációt felváltotta a dezurbanizáció, Budapest külső kerületei és a külső települések közötti fejlődési folyamatok sok esetben megváltoztak. A dezurbanizációs szakasz jellemzője, hogy a város magterületein csökken az ipari és a szolgáltató szektorban foglalkoztatottak aránya, és ezzel együtt csökken a városkörnyéki területekre való beköltözések aránya a vidéki térségekből. Ugyanakkor erőteljes kiáramlás indul meg a korábban nem városiasodott területekre. Ennek a folyamatnak klasszikus példája az ország legsikeresebbnek mondott városa, Budaörs. Az itt szemmel látható hihetetlenül gyors fejlődési ütem egyébként más településeken is megjelent, például Biatorbágyon.
A mi szempontunkból azonban Vecsés és Gyál példája a tanulságos. Itt a szabad területekre betelepülő logisztika, a kereskedelmi övezetek, az infrastrukturális ellátottság gyors kiépülése és ennek nyomán a magas színvonalú lakásépítés miatt a fejlődés gyorsabb volt, mint a peremkerületekben. Az utóbbi évtizedben tehát a szocialista korszak tartósnak mutatkozó trendje 180 fokos fordulatot vett. Ezen azonban kiválással, szeparatista törekvésekkel nem lehet segíteni. Budapest peremkerületei ugyanis az 1960-1980-as évek között olyan mértékben beépültek, hogy elvesztették azokat a lehetőségeket, amelyekkel a volt falusias agglomerációs települések ma élni tudnak.
[1] Vig László: Nagybudapest vagy peremváros. Szabad Lőrinc, 1947. szeptember 14.
[2] Milyen előnye lesz Pestszentlőrincnek ha megvalósul Nagybudapest városrendezési terve? Szabad Lőrinc, 1958. október 17.
[3] Dél-Pestkörnyék, 1949. május 1. Az MDP peremvárosi titkárainak nyilatkozataira l. Dél-Pestkörnyék, 1949. december 31.
[4] A Szabad Nép, az akkor már legfontosabb napilap például 1949 novemberében több alkalommal is, majd az országgyűlésen elhangzottakat szinte szó szerint ismertette, nem beszélve az e témában közölt három vezércikkről.
[5] Hajdú Zoltán: Az 1956-os közigazgatási területi reformterv földrajzi kérdései. Tér és Társadalom. 3. 1989. 4. sz.
[6] Szabad Nép, 1956. június 24.
[7] Idézi: Sipos András: Nagy-Budapest létrehozásától Nagy-Budapest revíziójáig. Múltunk, 2009. 3. sz. Az előterjesztés továbbá drágának ítélte a huszonkét tanácsi apparátust, az ide szervezett vállalatokat, központokat, irodákat. BFL IV. 1421. g. Szimély Károly iratai.
[8] MOL XIX-A-2-f 73. d. Csatolva 20 aláírás.
[9] Egy 1956. augusztus 23-ai anyag még a leválasztás javasolta. BFL IV. 1421. g. Szimély Károly iratai.
[10] MOL XIX-A-2-gg 23. d.
[11] MOL XIX-A-2-f 73. d.
[12] Szimély Károly a Városrendezési és Építészeti Osztály főmérnökének levele a Fővárosi Tanács VB Titkárságának, 1957. február 9. BFL IV. 1421. g. Szimély Károly iratai.
[13] A törvénytervezet kidolgozása már 1956 előtt megkezdődött, és 1957 elejétől tovább folyt a fővárosi apparátusban. 1957 májusától Harrer Ferenc vezetésével külön bizottság foglalkozott vele, mi több, azt 1958. március közepére el is készítette, és azt a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1985. április 24-én napirendjére tűzte. L. Források Budapest történetéhez 1854-1958. V/B. kötet. Szerk.: Gáspár Ferenc–Szabó Klára. Budapest Fővárosi Levéltár, Budapest, 1988. 361–367.
[14] Feitl István: Új Budapest politika felé. In: Budapest az 1960-as években. Szerk. Feitl István. Napvilág Kiadó, Budapest, 2009. 18.
[15] Források Budapest történetéhez 1854-1958. i. m. 388-390.
[16] A Budapesti Pártbizottság ülésén már 1958. április 19-én így érvelt a XVII. kerületi tag: „Több külső kerület nevében is beszélek. A mi kerületünknek se ipara, se rendes bölcsődéje nincs. Egy párezer asszonynak hajnalban kell kisgyermekével beutazni a város szívébe. A peremvárosok lakói azért, mert peremvárosi lakók szinte meg vannak büntetve, sok tekintetben hátrányt kell szenvedniök. Nagyon meg kell gondolni, amikor Budapest területéről ezeket a peremvárosokat le akarjuk csatolni. […] Egyet értünk azzal, hogy az iparilag és más tekintetben fontosabb kerületeket fontosságuknak megfelelően kezeljék. De azért a külső kerületek problémáit is a lehetőségekhez mérten kezeljék. […] A párt tekintélye óriásira növekedne, ha ezeken a problémákon tudnánk segíteni. Egyhelyben topogunk ezekben a kérdésekben. Felvetődhet az emberekben, hogy miféle párt az, amely szépeket mond, azonban egy lépéssel sem tudunk előre menni.” – BFL, XXXV. 1.a3/7. ő. e.
[17] A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának határozata a munkásosztállyal kapcsolatos egyes feladatokról (1958. október 16.) A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. 1956-1963.. Kossuth Könyvkiadó, Dudapest, 1973. 272-278.
[18] BFL XXXV 1. a3/57. ő. e. 1965. április 28.
[19] Feitl István: Fővárosi párt, fővárosi lobbi. In: Budapest az 1960-as években. Szerk. Feitl István. Napvilág Kiadó, Budapest, 2009. 40.
[20] Ezzel együtt időnként még mindig felmerült az elcsatolás gondolata. Komornik Ferenc: A város peremén című cikke ezt felemlegetve szomorú képet fest a XVII. kerületi állapotokról. Népszabadság, 1969. november 19.
[21] Az 1950-ben ide csatolt települések 1910-ben az összlakosság 17%-át, 1970-ben 26%-át tették ki.
[22] „A városrész főútvonala, az Üllői út meghosszabbításában fekvő Vöröshadsereg útja az észak-déli gyorsvasút déli ága révén a terület jövőbeli tömegközlekedésének is gerinc. Az Üllői út mentén, Kispesten elhelyezkedő városközpont vonzó hatással lehet Pesterzsébetre, Pestimrére, a délkeleti irányban fekvő Pest környéki településekre (bizonyos fokig még Kőbányára is) elsősorban kereskedelmi és kulturális vonatkozásban.” Preisich Gábor: A központok rendszere. Budapest, 1977. 5. sz.
[23] Alapkövét természetesen Szépvölgyi Zoltán rakta le.
[24] A megújuló Pestlőrinc. Tudósítás a XVIII. kerület kis népfrontparlamentjéről. Népszabadság, 1975. december 29.
[25] BFL XXXV. 1.a 4/229. ő. e.
[26] BFL XXXV. 1.a 4/241. ő. e.
[27] A határozat egyes területeken a kiskereskedelem fejlesztését és néhány lakás átadását is kilátásba helyezte, illetve tárgyalásokat javasolt a SZÖVOSZ-szak annak érdekében, hogy szálljon be saját értékesítési hálózata bővítésével a fejlesztésbe. Csikesz Józsefné, az előterjesztő titkár a XVIII. kerület esetén a két lakásra vonatkozó kérést teljesíthetőnek látta.
[28] Ha 1949-et 100-nak vesszük, akkor 1960-ban 125,9, 1970-ben 162! Ezen belül Gyál 1960-ban 148.9, 1970-ben 341,4-gyel a leginkább növekedő község volt.
[29] Böhm Antal – Pál László: Bejáró munkások. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézet kiadása, Budapest, 1979. 78.
[30] Izsák Éva: A városfejlődés természeti és társadalmi tényezői. Budapest és környéke. Napvilág Kiadó, 2003.
