BÓKAY ÁRPÁD 150. SZÜLETÉSNAPJÁRA
Pestszentlőrinc nem kis település. Van múltja, jelene, jövője. Voltak, vannak és minden bizonnyal lesznek meghatározó személyiségei. Ezek sorába tartozik a tudós orvosprofesszor is, akinek nevét szabadidő központ és diákcentrum, lakótelep, utca, általános iskola, játszótér – a szépirodalomban is megidézett Bókay gödör – valamint gyógyszertár viseli, aki díszpolgárunk, emlékét mellszobor is őrzi.
Ki volt ő? Memoárjának utókor adta címe szerint „intelligens ember”. Emlékezését olvasva azt is tudjuk, jó tollú író is, a bontakozó főváros történetének bemutatója, a korabeli színházi és irodalmi élet megidézője, kalauzunk a XIX. század végének társasági életében, jogász és medikus báljain, ám legfőképpen az orvosképzés és a gyógyítás világában.
Bókay Árpád Puszta Szent Lőrincen
Hogyan került a pesti fiatalember pusztánkra? Ennek hiteles tanúja emlékirata: „1856. augusztus hó 15-én délután 3 órakor születtem a pesti Újvilág utcza (mostan Semmelweis) azon házában, melynek helyén a Gentry Casino épült.”[1]
A boldog és büszke atya, Bock – később Bókai – János is híres orvos volt. 1848/49-ben Petőfivel, Jókaival, Vasvárival szoros kapcsolatot tartó nemzetőr. Nemzetőri sapkáját féltve-titkolva őrizte a család. Az irodalomtörténet tudni véli azt is, miként lett Bock Bókai. A keresztatya Jókai volt. ,,Ha én vagyok Jókai, akkor te legyél Bókai” – mondta.
Aztán peregtek az évek, mígnem a fiatal orvos, a Korányi klinika tanársegédje, 1880 őszén „körülbelül szeptemberben, úgy 12 óra körül” meglátott egy 16-17 éves leánykát, aki a kor illemszabályai szerint nevelőjének és húgának kíséretében sétál az utcán. „Mint Romeo, mikor Juliát először látta, az történhetett vele, ami velem. Ennek a leánykának arcza, szeme, egész lénye lenyűgözött.”[2]
Véletlen vagy természetes, netán szükségszerű volt, ami ezután következett? Hogy Bókay lőrinci lett? Véletlennek tekinthetjük, hogy a világvárossá növő Budapest „embertengerében” Bókay Árpád épp ott volt, és épp akkor járt az utcán, amikor a kedves csitri, Herrich Szidónia. A többi már természetesen folytatódott. Szerelemmel, házassággal.
Az imádott leány atyjának Puszta Szent Lőrincen volt háza és birtoka, így idővel itt mutatkozhatott be a családnak az ifjú orvos. Az időpontot is pontosan feljegyezte Bókay. „1881. július 6-án délután volt a nagy nap, midőn kihajtottam Lőrincre.” Később – már családosként – ide is költözött. Tevékeny közösségi emberként élt, így természetes, hogy új otthonának, a fejlődő településnek is segítő, meghatározó polgárává vált.
Bókay Árpád nem csak férje lett Herrich Szidóniának, hanem a településünk életében jól ismert Herrich Károlynak legkedvesebb veje is. Bókay apósa munkáját folytatta, örökébe lépett, a Herrich Károly részéről lefektetett alapokra is építkezhetett. Herrich Károly 1818-ban Makón született. Ismert vízépítő mérnökként a miniszteri tanácsos címet is elnyerte. Jó kapcsolatban állt gróf Lónyay Menyhérttel, lőrinci birtokostársával. Herrich Károly gyönyörű feleségét, Deák Szidóniát fiatalon elvesztette. Az ifjú asszony szépsége Györgyi Alajos festőt is megihlette, és 1861-ben megfestette portréját. A magára maradt Herrich Károly három lányát és fiát özvegyen nevelte. Némi kárpótlást munkájától kapott. Tisza-szabályozási munkáival, a Ferenc József-csatorna, a Fiumei kikötő, a Vaskapu építésében való részvételével nevét beírta a technika történetébe. Angol, német, francia nyelvtudása is tiszteletet parancsolt. Herrich Károly Szent Lőrinc Puszta-i birtokának parcellázásával Kispest és a későbbi Pestszentlőrinc fejlődésének nyitott utat. Itt most csak annyit említek még meg, hogy Herrich Károly nevét egy ideig Kispesten, Pestszentlőrincen is utca őrizte, és hosszú szünet után kapott ismét utcát a XVIII. kerületben.
Herrich Károlyról Kispest helytörténete is hasonló elismeréssel szól, mint a lőrinci história. Idézem Herein Károlyt: ”Herrich Károly mérnök, miniszteri tanácsos, a kispesti terület földesura világlátott ember volt, s utazásai közben azt tapasztalta, hogy Párizs, Berlin, Bécs mellett virágzó községek vannak, melyek mintegy szép keretet adnak az illető városnak. Hazajövet látta, hogy ha Pest vámsorompóit elhagyja, szeme csak egy nagy, beláthatatlan pusztaságba réved. Hepe-hupás, homokos terület, néhol egy-egy nyárfa vagy fűzbokor, de egyetlen ház sehol. Már pedig egy főváros környéke nem maradhat ilyen kopáran. Herrich Károly ezt belátva, rábeszélte birtokostársait, hogy földjeiket hasítsák kisebb házhelyekre, adják el, és így az ezen helyeken épült házak, kertek nagyszerű keretet adnak a fővárosnak. (…)”
Herrich maga járt elöl jó példával, és 1869-ben birtokának egyik részét szabályos utca- és házhelyekre osztotta, és áruba bocsátotta. „Maga készítette el Kispest szabályozási tervét, és a 811 háromszáz négyszögöles helyeken kívül kellő szélességű utcákról és terekről is gondoskodott, melyek területe meghaladja az 54 holdat, és amelyeket ő és társai ingyen bocsátottak a közügy rendelkezésére. Nem úgy, mint a későbbi parcellázók.”[3]
Mikor Puszta Szent Lőrinc-i birtokán elkészült Herrich Károly háza – elsősorban tavasztól őszig lakott itt családjával – szép gazdaságot is kiépített. Az otthon és a park további gondozása, építése majd Bókay Árpádnak lett kedves időtöltése. Herrich Károly 1888-ban bekövetkezett halála után – fiát már korábban elvesztette – komoly örökség maradt három lányára és vejeire, Bókay Árpádra, Kiss Istvánra és Horváth Lajosra. Bókay Árpád minden nyáron kiköltözött a tágas kúriába. Szidónia hazajött, Árpád is hamarosan igazi otthonra lelt a város zajától távol. A sógorok jó viszonyban voltak. Együtt dolgoztak Puszta Szent Lőrincért is. Jelen emlékezés – természetesen – csak néhány dolgot emelhet ki.
A nagylelkű adományozó
Bókay két évtizedes helyi sikertörténetének vázolásához memoárja mellett elsődlegesen és meghatározóan a helyi újságokra hagyatkoztunk.
A Kispest-Szent-Lőrinc a XIX. század végén arról tudósított, hogy a Herrich-örökösök 500 holdját 1850 parcellára bontják. Később az is nyilvánosságra került, hogy ebből 290 parcellát a betelepülésben fontos szerepet vállaló Családház Építő Egyletnek tartottak fenn.[4] A helyi hírlapírás szerint a „parcellázás a fiatal településnek igazi jótéteménye'” volt.
Bókayné a helyi társadalmi életbe is bekapcsolódott. A katolikus templom építése javára rendezett jótékonysági táncmulatság védnöki tisztét Margó Tivadarné és jeles hölgykoszorú társaságában látta el. A protestáns asszony egy katolikus mozgalom élén.
1896 végén Bókay Árpád a birtokából szép erdős parcellát adott át népliget céljára.[5] A bérleti díjat, az évi „2 császári aranyat” azonban nyomban a pusztán élő iskolás gyerekek jutalmazására adta át.[6]
1901. március 17-én a Kispest-Szent-Lőrinci Híradó jelentős cikket közölt Puszta Szent Lőrinc önállósítása címen. „Végre eljutottak addig, hogy Puszta Szent Lőrincnek önálló nagyközséggé alakulása most már befejezett tény.”A magabiztosságra volt ok. Az önállósításról – területi kérdéseket is érintve – tárgyalt a szolgabíró is. A lakosság is optimista volt. „Kispesttel ellentétben jóval alacsonyabb adó megállapításában reménykedtek.”
A Szent Lőrinci Polgári Kör volt a mozgalom motorja, soraiban a két Herrich-vővel, Bókay Árpáddal és Kiss Istvánnal. Bókay az elnöki, egyes források szerint a díszelnöki pozíciót töltötte be. Önzetlenül tette a két birtokos azt, amit tett, vagy józan érdekből, hiszen telkeik árainak emelkedését remélték a változással? A kérdésre adott válasz lehet ez is, az is. Az azonban elvitathatatlan, hogy a település fejlesztését szolgáló adományok az önállósodás vitorláiba fogták a szeleket. Az önállósodási törekvések lényegében már 1899-ben megindultak. És nyomban ott találjuk Bókay nevét is. Ő írta alá elsőként azt a kérelmet – 150 birtokostársa nevében – melyet a vármegyei törvényhatósághoz nyújtottak be. A beadvány az önállósodási javaslatot tartalmazta, és a vármegye tárgyalási alapnak el is fogadta.
Miként a korabeli sajtó 1901-ben közölte, „Bókay dékán” 9 telket ajándékozott közcélokra, elsősorban iskolaépítésre. Mivel 1902-ben a közéletünkben igen aktív Kiss István – Herrich Melánia férje – elhunyt, a parcellázás és a település fejlesztését szolgáló adományok még inkább Bókay Árpád kezében összpontosultak.
Tovább pörgetve a história naptárát, arról beszélhetünk, hogy 1902-ben Bókay Árpád és Cséry Lajos együtt tárgyalt a kispesti vezetéssel pusztánk önállósodási törekvéseiről. Nyomatékul Bókay újabb kilenc parcellát ajánlott fel községi célokra.[7] A Bókay és a Pordán család versengése az új iskolaépület helyéért 1903 elejére eldőlt. A minisztérium a Bókay által adományozott telekre adta meg 68,000 korona költséggel az iskolaépítési engedélyt.[8] Ahol az iskola, ott a központ. Ezt követően, 1903 őszén, 800 helybéli gyereknek megnyílt a település első önálló iskolája, mely most Bókay Árpád nevét viseli. A virágzásnak induló településen továbbra is ott volt a tekintélyes miniszteri tanácsos, Bókay Árpád.
A Kispest Szentlőrinci Lapok 1906-ban figyelemre méltó hírt publikált. „Bókay Árpád az összes milimár bérlőnek felmondott, hogy a telep építési tervét mielőbb megvalósítsa. November 20-ára el kell készülni az első három mintaháznak, melyek igen csinos stílusban vannak tervezve. Mintegy 1000 ilyen kis ház építését tervezik, és csak a fennmaradó telkek lesznek haszonbérbe adva. Bókay ezen tervének megvalósítása nagyban fel fogja lendíteni községünket.” [9]
Közeledve az önállóság elnyeréséhez, érdekes megnézni, hogy kik voltak azok a személyek, akik Bókay mellett álltak. Lippmann Lajos nyugalmazott ezredes, később az önálló község első bírója, Utry Máté vezető tisztviselő, Krautschneider József kocsilámpagyáros.
Bókay Árpád őszintén szerette otthonát. Segített, ahol tudott. Így volt ez az I. világháború nehéz éveiben is. 1911 tavaszáról is ismerünk egy érdekes hírt, mely az ismert professzor nevéhez kapcsolható. Március 29-én megalakult a Kispest–Pestszentlőrinci Kórházegyesület. Az alakuló közgyűlés elnöknek Bókayt választotta.[10] Kispesten 1901-ben 4 ággyal, bérelt helyiségben járványkórházat alapítottak. 1910-ben a helyi közigazgatási jegyző indítványt nyújtott be közkórház létesítésére. Ennek támogatására hozták létre – nem sok eredménnyel – az említett egyesületet.
Amikor az első világháború idején a családok kereső férfi tagjai bevonultak, az anyáknak kellett munkába állni. A gyerekek felügyelet nélkül maradtak. A katolikus egyház támogatásával szervezték a gyerekek befogadását nappalra. A módosabb családok 4-5 gyermek gondozását is vállalták. Bókayék ekkor 17 gyermeket fogadtak be.[11]
Bókay Árpád a helyi Vöröskereszt megbízottjaként is tevékenykedett. Így vett részt a Hofherr Albert támogatásával fenntartott hadikórház vezetésében. Tette ezt mindaddig, míg bizonyos nézetkülönbség nem jelentkezett Hofherr és Bókay között. Mikor ez a kórház működését veszélyeztette, Bókay intelligensen visszavonult.[12] Még az első világháború második esztendejében történt, hogy a vallási és közoktatási miniszter Pest vármegye számára engedélyezett iskola egyikének helyéül a Rendessytelepet jelölte ki. A község csak vizes területet tudott kijelölni, melyet a felső vezetés nem fogadott el. Ekkor ismét Bókay lépett, és 15 000 korona értékű 860 négyszögöles megfelelő telket ajánlott fel.
És azt se felejtsük el, hogy Bókay, az evangélikus presbiter – egyházának hű fia – ingyen telket adott a katolikusoknak. Építsék fel Isten házát. Fel is épült 1910 karácsonyára az ajándék telken a kis templom. A korabeli krónikás emelkedett szavakkal írta: ,,Az éjféli mise az éppen akkor elkészült templomban volt. Az angyal üdvözlését a templomban községünk polgársága felekezeti különbség nélkül örömmel hallgatta, mert karácsony estéje születésnapja volt Pestszentlőrinc elsőnek alakult hitközségének.”
Településünk jelentős részének fejlődése már sínen volt. Ekkor érkezett 1919. október végén a szomorú hír. Elhunyt dr. Bókay Árpád. 63 éves volt.
Ez a Bókay, úgy látszik, egy intelligens ember!
Bókay Árpád számos emlékkel van jelen otthonunkban. Ezek sorában találjuk emlékiratát is, melynek megjelenésében önkormányzatunk, településünk szponzorai és helytörténészeink is szerepet vállaltak.[13]
Kalandos volt a kézirat sorsa. Az autográf példány áthajózott egyik kivándorló Bókayval Amerikába. Itthon egy gépirat maradt, melyet az unokák, dédunokák olvasgattak.
Az emlékirat orvostörténet, várostörténet, kultúrtörténet és nem utolsósorban becses dokumentum egy Pest mellett éledező település, Puszta Szent Lőrinc életéről a XIX. század végéről. Az emlékiratot, a memoárt műfajilag a napló és a történetírás között szokás elhelyezni, melyben a szerző személyes élményeiről szól, ám úgy, hogy életrajza csak annyiban érdekes, amennyiben a megidézett eseményekkel kapcsolatos, amennyiben azoknak részese, tanúja volt.
Bókay készített életében feljegyzéseket, írt naplót? A kérdésekre határozott választ nem adhatunk. A memoár pontossága azonban feltételezhet bizonyos feljegyzéseket. Amit ismerünk tőle, az nem sokkal halála előtt, feltehetően 1916-1918 tájékán került papírra, és szerencsénkre fennmaradt.
Az emlékirat mintegy negyed századot ölel fel részletesen, az emlékező születésétől, 1856-tól, a kolozsvári professzorságig, 1883-ig ívelő évtizedeket. Villanó képek azonban a további évtizedekből is megjelennek. Ha több időt kap a sorstól, bizonyára tovább írja emlékiratait, hiszen láthatóan nagy szeretettel és írói érzékkel forgatta a tollat.
Emlékiratát családjának, gyermekeinek szánta. „Gyermekeim és unokáim okulására írom ezeket a visszaemlékezéseket, akik ha ezeket a sorokat olvassák, bizony el fognak csodálkozni, sőt talán el sem fogják hinni, de el sem tudják képzelni, milyen egyszerű kis város az én gyermekkoromban Pest. 60-80 ezer lakosa lehetett.”
Bókay Árpád élete és a memoár azt a városfejlődési folyamatot kíséri végig, ahogy az „egyszerű kis város” világvárossá fejlődött, és az orvostudomány is új alapokra épült. Az, hogy az emlékirat sokkal szélesebb kört szólít meg napjainkban, és nem csupán a déd-és ükunokákat – az egyértelműen a munka értékeit hangsúlyozza. Buza Péter várostörténész, író-újságíró – akit köszönet illet a Bókay-memoár megjelentetéséért – a következőket írta az olvasót köszöntő előszavában.
„A memoár élvezetes stílusban ad áttekintést a XIX. század második felének orvosi gyakorlatáról, az orvosképzésről, az orvosi kultúráról, a hivatás erkölcsi alapjairól.”
Ezt a gondolatot viszi tovább Kapronczay Károly, mikor a Bókay-dinasztia című kötetzáró tanulmányában arról írt, hogy az „1840-es években (…) valóban forradalmi változáson ment át az orvoslás”, és ebbe méltóan kapcsolódott be „a magyar orvostudományt európai rangra emelő, a hazai orvosképzést alapjaiban átszervező pesti orvosi iskola.” Ebben az új orvosi iskolában Balassa, Markusovszki, Semmelweis, Korányi, Lenhossék mellett ott voltak a Bókayak is. Milyen remek portrékat fest szerzőnk a kor neves orvosairól. Egyetemi hallgatóként olyan professzorokkal találkozott, mint a „raccsoló” anatómus, Lenhossék, majd Margó, Than, Jendrassik, Jurányi és Thanhoffer, Mihalkovics vagy Klug. Az emlékirat mérsékelt tisztelettel jellemzi Stockingert és Ruppot, a Bach-korszakból ottmaradt karrieristákat. Annál nagyobb tisztelettel a gyógyszerhatástan és a vénytan professzorát, Baloghot, a „nagy fejű, erős testű, barátságos arcú, nyílt, kék szemű” embert, az 1848/49-es szabadságharc bukása után meghurcolt Balassát, a neves Korányit és természetesen a „Papát”, akitől gyerekgyógyászatot tanult. Felettük trónolt Rupp Nepomuki János királyi tanácsos, a nagyságos dékán úr.
A felsoroltak között a gyakorlati orvostudományokat alapozó, támogató szakterületek kiválóságai is ott voltak. A külföldi tanulmányutak emlékei is megelevenednek. Egy tanév Strasbourgban, ahol a harmadév fő tanárai voltak: Recklinghausen, Waldeyer, Hoppe-Seiler.
Életszerűség hatja át az emlékirat valamennyi sorát. Mikor a család Semmelweiséknél vizitelt, a fiatal Árpád felfigyelt a „lármás, kopasz, jókedvű öreg bácsi” mellett viruló „csodaszép, szőke, németül beszélő'”‘ feleségre. Milyen feledhetetlen emlékek szólalnak meg a királyi várról, személyzetéről és lakóiról, hiszen a papa egyik orvosi látogatására fiát is magával vitte. Az újszülött Auguszta hercegnőt bízták Bókai János gondjaira, aki fehér kesztyűben és cilinderben jelent meg a viziteken. Az ötletszerűen kiválogatott utalások is egyértelművé teszik, mennyi mindent kapott az orvostörténet is Bókay emlékiratától.
A Bókay-fiúk, Árpád és János szerencsés társadalmi helyzetben nőhettek fel. Találkozhattak a kor nagy politikai egyéniségei közül néhánnyal… Egy házban laktak Wekerle Sándorral (ő még Weckerlének írta a nevet), aki a pénzügyminiszteri, majd miniszterelnöki bársonyszékbe emelkedett. Deák Ferenccel, „aki igen szerette a gyerekeket, s szívesen labdázott velük. Levetette kabátját, s úgy illegett-billegett, ha el tudtuk trafálni a labdával, hogy beillett fiatalnak is, pedig nem volt az, és testes is volt.”
És ha már a Városligetben „Asszonynéni” birodalmában járt a gyermek Árpád, nem csak labdázott a „haza bölcsével”, hanem tisztelettel bemutatkozott Kemény Zsigmondnak is.
Találkozott Horváth Mihállyal. Későbbi sógora, Horváth Lajos, nagybátyját tisztelhette a tudósban, a miniszterben, a püspökben, a történelmi személyiségben. Feltűnt Zichy Nándor és Khuen-Héderváry Károly, aki ugyancsak ült Magyarország miniszterelnöki székében. Találkozhat az olvasó Wlassics Gyulával, Türr Istvánnal is, hogy csak néhány jelentős nevet említsünk. Mellettük főrendek, országgyűlési képviselők, polgármesterek, főpolgármester, megyei hatalmasságok sora jelenik meg a memoár lapjain, vagy netán „csillagkeresztes dáma”. Erzsébet királyné felolvasója és bizalmasa, Ferenczy Ida.
A lakás erkélyéről látta a gyermek Árpád, miként vagdosták össze 1864-ben a vasas németek éjjel az „Almásy forradalomban” részt vevő jogászokat, és ott volt, amikor „Rudolf trónörökös tartotta bevonulását a várba fiatal nejével, a belga király leányával Stefániával.”
Az emlékirat lapjain találkozik az olvasó a művészvilág reprezentánsaival is. A színházi életbe a belépőt az apa, Bókai János biztosította, aki főhivatása mellett – melyet az 1839-ben alapított Pesti Szegénygyerekek Kórháza élén töltött be – a Nemzeti Színháznak is orvosa volt. A korabeli színjátszásnak legnagyobb nevei jelennek meg az emlékiratban. Néhány név ízelítőnek: Udvarhelyi Miklós, Munkácsy Flóra, Gabányi Árpád, Shódelné Klein Rózsa, Dériné Széppataki Róza, Pálmay Ilka, Laborfalvi Róza, Hivatal Anikó, Lendvay Márton és Marci, Benza Ida, Blaha Lujza, Prielle Kornélia, Márkus Emília, Fáncsi Ilka – hatalmas nemzedék volt.
Kevés fiatalnak adatott meg, hogy a Csengery-szalonban a zongora mellett állva baráti közelségben hallhassa Liszt Ferenc játékát, Arany János, Gyulai Pál és Szilágyi Dezső társaságában, és táncolhatott Arany unokájával, Széli Piroskával. Liszt Ferencről írta: “Alig 5 lépésre állottam zongorájától (…) a Mephisto-walzert hallottam tőle.”’
„Papa egész haláláig orvosa volt Jókainak. Meg is jött újévkor az 50 körmöci arany honorárium mindig egy díszes kis tartóban.” Az utókor ennek bizonyságával a sokáig lappangó Jókai noteszekben is találkozhatott. (Följegyzések I-II. k. Budapest, 1967.)
Színességükkel, hitelükkel a város fejlődését bemutató részek méltó társai az orvostörténetnek és a kultúrtörténetnek. Filmszerűen peregnek az események. A régi Zrínyi-ház (ma az Astoria épülete) ablakából kinézve úgy érezte az emlékező: „Előttünk és alattunk folyt le az élet Pesten.” A Rókus mögötti vesztőhelyre – a város akkor csak addig terjedt – vitték Bogár Imrét, a legendás betyárt. A Múzeum-kert és az Orczy-kert a nagy séták és játékok színhelye volt. A mai Gellért fürdő helyén lévő Sáros fürdőben reumás parasztok üldögéltek, távolabb felcserek köpölyöztek, a puszta földre eresztve a vért. Az Alagúton és a Lánchídon áthaladók díjat fizettek. Az országos vásárokon ugyan színes embersokaság nyüzsgött az utcákon, Bókay mégis úgy érezte: „Egyszerű kis város volt az én gyermekkoromban Pest.”
A közúti közlekedést az omnibusz és a lóvasút jelentette. Ezért a tehetősebb családok – így Bókayék is – saját kocsit tartottak kocsissal, lovakkal. Árpád is a saját kocsiján hajtott ki először Puszta Szent Lőrincre.
Helytörténetünk egyik izgalmas fejezetét tartalmazza a memoár záró 25 oldala. Ezt a részt – a család hozzájárulásával – már 1998-ban közzétettük az Emlékezések, tanulmányok Pestszentlőrinc múltjáról II. kötetében.[14]
Remek portrékat kapunk a településünk életében meghatározó szerepet betöltő Herrich család tagjairól.
„Szidónia atyja kissé hajlottan járó, középtermetű, ősz, mintegy hatvanas öregúr, aki azonban sebesen jár, akár egy negyvenes, szép meleg szeme van, néha-néha fürkészően néz az emberre, mintha olvasni akarna az ember belsejében. (…) A család minden tagját megismertem. Leonia 13-14 éves hosszú hajú lány volt, Melánia vagy 10 éves, Károly 16 éves, kissé bicegett. Arca szép arabs típus.”
A mai Bókay-kert épületrendszere is megérdemelné, hogy összehasonlítsuk az 1880-as évek állapotával, melynek pontos leírását az emlékiratban megtalálhatjuk.
„A sárga falu, zsindelyes épületegyüttes közepén volt a lakóház, benne veranda, előszoba, szalon, nappali, hálószoba, fürdőszobák, gyerekszoba és vendégszoba. Körülötte cselédház és az úgynevezett Tantenburg, melyben kocsiszín, présház és istálló volt.”(A Tantenburgot később Kiss István – a sógor – lakóházzá alakította át családja részére.)
A Bókay-memoár csaknem teljes szövegét a Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht. adta ki korabeli képekkel, szakszerű jegyzetekkel, orvostörténeti tanulmánnyal.[15] A kiadvány Buza Péter várostörténész, Kapronczay Károly orvostörténész, valamint Téglás Tivadarné és Téglás Tivadar helytörténészek munkájának eredménye. Köszönettel és tisztelettel kell szólni dr. Rácz Dánielné Jobbágyi Máriáról, Bókay Árpád dédunokájáról, aki megőrizte a memoárt, kiadását örömmel engedélyezte és támogatta, és tanácsadóként mindvégig munkatársunk volt.
[1] Ez a Bókay, úgy látszik intelligens ember! Szerk.: Buza Péter. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht. Budapest, 2003. 9.
[2] Uo. 184.
[3] Magyar városok monográfiája XXI. k. Budapest, 1937. 16.
[4] 1898. július 31., illetve 1901 március 17.
[5] Kispesti Hírlap 1896. december 12.
[6] Kispesti Hírlap 1897. július 3.
[7] Kispest-Szent-Lőrinci Friss Újság 1902. április 9.
[8] Kispest-Szent-Lőrinci Friss Újság 1903. február 10.
[9] Uo.: szeptember 30.
[10] Kispest- Szentlörinci Lapok 1911. április 2.
[11] Lásd: Wimmerth Béla: Historia Domus 25.
[12] Kispest-Szentlőrinc 1915. április 24.
[13] Megőrzésében pedig a kerület egyetlen muzeális közintézménye – a Pedagógiai és Helytörténeti Gyűjtemény
[14] A kötetet a XVIII. kerületi Pedagógiai Intézet és Helytörténeti Gyűjtemény adta ki.
[15] Az eredeti kézirat másolata 1997 óta hozzáférhető a Pedagógiai és Helytörténeti Gyűjteményben.
