80 éve, 1939. március 19-én nagy pompával ravatalozták fel a Munkácson 24 évesen hősi halált halt Szarka Istvánt. Szarka István szerepel a 2006-ban a pestszentlőrinci Kossuth téren, a Hősök szobra előtt – azon a helyen, ahol 1939-ben felravatalozták – elhelyezett emlékművön is, amelyen felsorolták a II. világháború 261 ismert pestszentlőrinci polgári és katonai áldozatát. Az 1939-es esztendő mind a világ, mind Magyarország szempontjából kritikus év volt, tele vészjósló jelekkel, változó viszonyokkal, radikalizálódó politikai nézetekkel, nehéz konfliktusokkal, melyek végül a második világégésben csúcsosodtak ki. De az év legelején még örömmámorban úszhatott az ország, 1938 novemberében ugyanis Németország és Olaszország döntése nyomán Csehszlovákiától 12 ezer km2-nyi határ menti területet és 870 ezer főnyi – többségében magyar – lakosságot kapott vissza Magyarország.
Szarka István ravatala
A Szarka István ravatalához vezető eseménysorozat mindössze fél évvel korábban indult el, amikor 1938. szeptember 29-én Münchenben négy európai nagyhatalom képviselői, Adolf Hitler (Németország), Neville Chamberlain (Egyesült Királyság), Édouard Daladier (Franciaország) és Benito Mussolini (Olaszország) aláírták azt az egyezményt, amely alapján a németek által lakott Szudétavidék Csehszlovákiától Németországhoz került. Ebben kikötötték, hogy három hónapon belül a magyar és a lengyel kisebbségek kérdését is rendezni kell. A csehszlovák állam ezt követően elindult a szétesés felé, 1938. október elején Szlovákia és Kárpátalja (Podkarpatská Rus, Ruszinszkó) is autonómiát kapott, ami azt jelentette, hogy az addigi cseh hegemónia helyett saját kormányt alakítottak és nagyfokú önállóságra tettek szert Prágával szemben. Az autonóm szlovák és kárpátaljai miniszterelnökök, Jozef Tiso és Andrej Bródy azonnal megkezdték a tárgyalásokat a magyar kormánnyal Komáromban.[1]
A komáromi tárgyalások mindössze öt nap alatt zátonyra futottak, mert míg a nemzetiségi viszonyokból felkészült Teleki Pál által vezetett magyar delegáció az etnikai határok mentén képzelte el a rendezést, a szlovákok halogató taktikát folytattak, csak autonómiát ajánlottak, illetve minél kisebb területi engedményt akartak elérni. A határkérdésben végül nagyhatalmi döntés született. 1938. november 2-án Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter a bécsi Belvedere palotában aláírta a Magyarország és Csehszlovákia új határait rögzítő szerződést. Az első bécsi döntéssel egy többségében (86%) magyarlakta határ menti sáv (12.000 km2) került vissza Magyarországhoz olyan nagyvárosokkal, mint Komárom, Érsekújvár, Losonc, Kassa, Ungvár, Munkács és Beregszász. A magyar katonaság november 5. és 10. között vonult be a területre, és 1938. december közepéig katonai kormányzást vezetett be az elfoglalt területen. A határmegállapító bizottság már november 8-án megkezdte a munkát.[2]
Németország ellenkezése ellenére Magyarország már 1938 októberétől mind jobban törekedett a teljes Kárpátalja megszerzésére, és ezzel a magyar–lengyel közös határ megteremtésére. Ennek érdekében szabadcsapatokat dobtak át a határon, ezeket – az 1921-es burgenlandi sikeres akcióra emlékezve[3] – Rongyos Gárdának nevezték. Tagjai fiatal tartalékos tisztek, altisztek, katonák, önkéntesek voltak – ilyen volt Szarka István is –, a kiképzésükről Héjjas Iván, az eredeti Rongyos Gárda egyik vezetője gondoskodott.[4] Egy nappal az után, hogy Kárpátalja autonómiát kapott, október 9-én a szabadcsapatok akcióba léptek. Mintegy 500-an átlépték a határt. Megtámadtak egy vasútállomást és tűzharcba keveredtek a csehszlovák csapatokkal, akik a határsértők közül mintegy 300 főt elfogtak, és csak december 23-án cserélték ki őket a magyar hatóságokkal. A megmaradt gárdistákat a bécsi döntést követően „Honvéd Időjelző Szolgálat”, majd „Térképhelyesbítő Szolgálat” fedőnéven szervezték újjá.[5]
Kárpátalján Andrej Bródy[6] miniszterelnököt még október 26-án hazaárulás vádjával bebörtönözték, helyét a diktatórikus hatalmat kiépítő, németbarát Avgusztin Volosin vette át, aki a tartományból egy önálló ukrán államot akart létrehozni, ezért hatalmas csapásként élte meg, hogy Munkácsot, Ungvárt és Beregszászt Bécsben Magyarországnak ítélték. 1939 januárjában a cseh Lev Prchala lett a kárpátaljai hadügyminiszter, akinek első dolga Magyarország megtámadása volt.
1939. január 6-án éjjel a Prchala parancsnoksága alatt álló csehszlovák hadsereg – Volosin utasítására – támadást intézett Munkács ellen. Azért erre az időpontra időzítették a támadást, mert ekkorra esett a görög keleti karácsony, ezért a városban ünnep volt, a katonaság tisztjenek fele pedig családja körében karácsonyi szabadságát töltötte. Az első hullámban megszállták a település elővárosát, Oroszvéget (Roszivgovo), két gyalogos századdal körülkerítették Munkácsot és a Latorca-hidat akarták elfoglalni három Tatra páncélgépkocsi segítségével. A hidat őrző négy magyar vámos megkísérelte őket megállítani. Időközben a helyszínre sietett Ungvár felől még négy határőr, továbbá négy „térképező” szabadcsapatos gárdista, köztük komáromi Szarka István önkéntes, tartalékos karpaszományos tűzmester, hadapród is.[7]
Szarka István Munkácson
Szarka István László 1915. október 12-én született Bicskén. Nemesi családból származott, apja főintéző volt a bicskei uradalomban.[8] A gödöllői premontrei gimnáziumban 1933-ban kitüntetéssel érettségizett, majd joghallgató lett. A jogi doktorátus megszerzéséig a Hangya Szövetkezet központjánál helyezkedett el tisztviselőként. „Ez a diákkorában mindig halk szavú, szerény, szívós akaratú kötelességtudó ifjú akkor sem tagadta meg természetét, amikor az élet az érettségi után próbára tette mindazt, amiben tanulmányai folyamán jeleskedett.”[9]
„Szarka István pestszentlőrinci fiú volt. Onnan járt be hivatalába, és itten vett részt a jobboldali mozgalmakban és adta ezeknek és városa társadalmi életének fiatal lelke minden lelkesedését és szeretetét. […] A Pestszentlőrincről elindult lövészcsapattal vonult be a III. lövészzászlóaljhoz és innen került a Rongyos Gárda soraiba. […] Szarka István a magyarlakta felvidéki területek visszacsatolása után nem szerelt le. Munkácson maradt és ott várta az új hívást és készült a legszebb áldozatra. A térképhelyesbítő bizottságokhoz került és amikor az orosz karácsony napján Munkácsot cseh-ukrán támadás érte, elsők között rohant az újonnan magyarrá lett ősi város védelmére. Elsők között volt, akik sebet kaptak és első azok között, akik életüket adták ennek a városnak védelmében.”[10]
A cseh csapatokat az odasiető rendőröknek, vámosoknak, tűzoltóknak órákig tartó harccal sikerült megállítaniuk, majd a mozgósított határőrzászlóalj kiszorította a megszállókat a városból. A harcok során sikerült egy páncélkocsit zsákmányolni, azonban egy szakaszvezető, egy tűzoltó, két polgári személy (egyikük egy tízgyermekes édesanya), és négy rongyos gárdista – köztük Szarka István, aki haslövést kapott – életét vesztette, további 20 személy megsérült. Cseh részről 20 katona esett el.
„Szarka István zászlós észrevette, hogy egy csoport katona csónakon akar átkelni a Latorcán, ami könnyen végzetessé válhatott volna, mert átérve hátba támadhatták volna a maroknyi védőket. Gondolkodás nélkül belegázolt a jéghideg vízbe, géppisztollyal tűz alá vette a csónakban ülőket, közülük hármat lelőtt, míg a többi sietve visszaevezett a túlpartra. Sajnos, szegény Szarka Pista is életét áldozta a hazáért, golyótól találva holtan rogyott össze.”[11]
A csehek még másnap is ágyúzták a várost, majd a csehszlovák kormány elismerte, hogy a támadás miatt elégtétellel tartozik. A halottakat – Koncz József kivételével, akit Kecskemétre szállítottak – díszszázad és fáklyásment kísérte a munkácsi régi református temetőbe, ahol állami, megyei és városi tisztségviselők jelenlétében, temették el őket január 9-én.[12]
1939. február elején Szarka István édesanyja és bajtársai kérésére a pestszentlőrinci városvezetés kezdeményezte Szarka István holttestének hazaszállítását, és ennek érdekében dr. Balogh Géza polgármester február 23-án felhívást tett közzé, dr. Puskás István II. osztályú városi aljegyző pedig március 1. és 8. között Lőrincen gyűjtést rendezett.[13] „A polgármesteri felhívás élénk érdeklődést váltott ki a város hazafias áldozatkészségű lakosságából és rövid idő alatt megajánlotta azt az összeget, mely szükséges ahhoz, hogy a hazahozatal minél nagyobb pompával történhessen meg. […] A katolikus egyház ingyen ajándékozott díszsírhelyet hősi halottunk számára. Különösen említésreméltó Longa Ferenc pestszentlőrinci temetkezési vállalkozó, aki még a polgármesteri felhívás előtt jelentkezett ajánlatával, hogy vállalkozik díjtalanul a temetés teljes rendezésére, nagy áldozatkészséget tanúsított a Magyar Fajvédők Szövetsége és állandó az érdeklődés a Hangya Szövetkezet Központja részéről, mely intézmény tisztviselőjét veszítette el hősi halottunkban.”[14]
Munkácson exhumálták Szarka holttestét és március 19-én, vasárnap vasúton Pestszentlőrincre hozták.[15] Fogadására reggel kilenc órakor megjelentek a Rongyos Gárda, a frontharcos szövetség, a lövészek képviselői, továbbá a leventeszázad és zenekar, a Hangya Szövetkezet tisztviselői is kivonultak szentlőrinci vasútállomásra. A koporsót Szepesi Zoltán állomásfőnöktől a város nevében dr. Puskás István vette át rövid beszéd kíséretében. A gyászmenet a leventezenekar gyászindulónak hangjára kb. 10 órára ért a Kossuth térre, ahol a Hősök szobra előtt már állott a gyászlobogókkal díszített ravatal. „Itt gyászpompával övezett ravatal volt felállítva, melyre a Rongyos Gárda tagjai helyezték el a halott hős hamvait rejtő koporsót. A ravatal két oldalán három-három rongyos gárdista, három lövész, három frontharcos, három itteni bajtársa és három levente adott díszőrséget. […] Kivonultak az összes iskolák. A középiskolák a Hősi Emlék köré és az elemi iskolák az Üllői-út két oldalán helyezkedtek el. Szakadatlanul gyűlt a hatalmas tömeg, mely az egész Hősök-Terét betöltötte.”[16]
Tizenegy órakor kezdődtek a beszédek. Mányoki Sándor helyi református lelkész gyászbeszéde után Pajor József képviselő szólalt fel a felvidéki magyarság nevében, majd Hangay Sándor százados, a pestszentlőrinci frontharcos szövetség elnöke méltatta a Rongyos Gárdát: „Teljetek meg mindnyájan a Szentlélekkel! A Szarka Istvánok példája fényeskedjen előttetek, hogy majd ha elérkezik az ideje, éppen úgy tudjatok meghalni, halálotokban örökké élni és győzni, mint Ő.”[17] A Hangay beszéde végén elhangzó díszjelre a zászlóvivők lehajtott zászlókkal tisztelegtek. A Hangya Szövetség elnökének beszéde után a tömeg a Rákóczi induló dallamára elindult a gyászkocsi mögött a temető felé, a hatalmas mennyiségű koszorút és virágot a közgazdasági középiskola diákjai vitték. „Körülbelül fél egy óra tájban ért a gyászmenet a temetőbe, ahol csak a szűkebb kíséretet engedte be a rendezőség a temető kicsiny volta miatt a sír mellé. A közönség az egész temetői szertartás alatt az Üllői úton helyezkedett el.”[18] A sírnál a Rongyos Gárda és a Nemzeti Szocialista Párt képviselői beszéltek, valamint Szarka egyik gimnáziumi tanára is megemlékezett az elhunytról. Végül dr. Balogh Géza polgármester „átvette a halott hős hamvait és átadta a pestszentlőrinci hazai földnek”.[19]
A szertartásról és a gyászmenetről az országos és a helyi sajtó egyaránt beszámolt. „A temetésen szakértők véleménye szerint több mint tizenötezer ember vett részt. A város apraja nagyja az utcákon volt és vagy a menetben haladt, vagy az Üllői út két oldalán állott sűrű sorokban.” – állította a Pestvidéki Élet.[20] „Soha ekkora tömeget utcáinkon nem lehetett látni.” – írta a Pestszentlőrinci Újság.[21]
A Szarka első és második temetése között eltett időben jelentősen megváltozott az ország nemzetközi helyzete. A határmegállapító bizottság Cseh-Szlovákia déli határáról 1939. március 7-én írta alá a megállapodást, a helyszíni határkijelölésről azonban – miután 1939. március 14-én Tiso[22] és Volosin[23] kikiáltották tartományaik függetlenségét és 15-én a németek bevonultak Prágába – már az önálló Szlovákiával kellett megegyezni. Kárpátalja határainak megállapítása ekkor még nem zárult le, azonban a terület 1939. március 15. és 18. között történt magyar elfoglalásával a kérdés oka fogyottá vált. Így Szarka István pestszentlőrinci temetésekor már Kárpátalja visszatéréséről is megemlékezhettek a ceremónia résztvevői.[24]
Szarka István emléktáblája Gödöllőn
Szarka Istvánról nem feledkeztek meg később sem. Júliusban a kormányzótól posztumusz kitüntetésben (Magyar arany vitézségi érem) részesült,[25] októberben a gimnáziumában emléktáblát avattak a tiszteletére,[26] 1940 márciusában pedig Balogh Géza adott át díszokmányt a rokonságának.[27] A munkácsi csata egy éves évfordulóján így emlékezett meg róla dr. Puskás István városi aljegyző:
„Nem csak Szarka Istvánnak és az ő emlékének áldoznak. Százból egy ő. Az önmagát megtalált, a katonai erényekre újra ránevelődött nemzet mindent áldozni tudó magyarnak: szimbóluma. Annak az áldozatkészségnek, amely mindent ad és nem riad vissza attól sem, hogy egy szál fegyverrel szálljon szembe páncélkocsikkal is. Bizonyíték volt a munkácsi csata és a Szarka Istvánok hősiessége arra, hogy nem a fegyverekben van a győzelem, hanem a fegyvereket tartó ember lelkében. Lehet egy nemzettel szemben felsorakozó erő bármily döbbenetesen erős, ha abban a nemzetben a lélek óriás, akkor ez a nemzet fog győzni.”[28]
Pápai Tamás László
Tomory Lajos Múzeum
2019. március 16–18.
Képek forrása: 1. Friss Újság, 1939. március 21. 7. o. (arcanum.hu), 2. darabanth.hu, 3. Oszk.hu-familysearch.org, 4. Tolnai Világlapja, 1939. március 29. 6. o. (arcanum.hu), 5. Pestszentlőrinci Újság, 1939. március 25. 1. o. (Tomory Lajos Múzeum), A Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének Körlevele, 1999. 2. sz. 9. o. (arcanum.hu)
[1] Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Budapest, 2002.
[2] Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Budapest, 2002.
[3] 1921 őszén az Ausztriának átadásra ítélt területet irreguláris katonai alakulatok (Rongyos Gárda) tartották megszállva, és kikiáltották a Lajtabánságot. Ennek is volt köszönhető, hogy az antant beleegyezett a soproni népszavazásba, és Magyarországnál maradhatott a város.
[4] Uo.
[5] Sőregi Zoltán főhadnagy: Egy felemás diverzánsakció – szabadcsapatok Kárpátalján, 1938 őszén. In: Felderítő Szemle, VIII. évf. 4. sz., 2009. december. 148–156. o.
[6] Szabadulása után, 1939 és 1945 között képviselő a magyar országgyűlésben. 1945-ban a szovjetek letartóztatták, kollaboráció vádjával halálra ítélték, és 1946-ban kivégezték.
[7] Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Budapest, 2002. 137. o., Sőregi Zoltán főhadnagy: Egy felemás diverzánsakció – szabadcsapatok Kárpátalján, 1938 őszén. In: Felderítő Szemle, VIII. évf. 4. sz., 2009. december. 155. o. és Magyar Nemzet, 1939. január 10. 3. o.
[8] Bicskei születési anyakönyv, 159/1915. (familysearch.org)
[9] A jászóvári premontrei kanonokrend gödöllői gimnáziumának (V–VIII. oszt. reálgimnázium) és Szent Norbert- nevelőintézetének évkönyve az 1938–1939. iskolai évről. Szerk. Champier István dr. 40. o. és 110. o.
[10] Pestvidéki Élet, 1939. március 24. 1. o.
[11] Mester Kálmán: A felvidéki szabadságharc története. Budapest, 1940. 313. o. Idézi: Dr. Király Pál: Szarka István emlékezete. In: A Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének Körlevele, 1999. 2. sz. 9. o.
[12] Szarka István és társai halála után az egész országos sajtó velük foglalkozott. Részletesen, és egységesen beszámoltak a munkácsi temetésről.
Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Budapest, 2002. 137. o. és Magyar Nemzet, 1939. január 10. 3. o.
[13] Budapesti Hírlap, 1939. február 5. 11. o., Pestszentlőrinci Újság, 1939. február 25. 1. o. és Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Hivatalos Lapja, XXXVII. évf. (1939.) 9. sz. 108. o.
[14] Pestszentlőrinci Újság, 1939. március 11. 2. o.
[15] A dísztemetést először március 12-én akarták tartani, de mivel ez egy napra esett XIII. Piusz pápa beiktatásával, ezért egy héttel elhalasztották.
[16] Pestszentlőrinci Újság, 1939. március 25. 1. o.
[17] A Pestszentlőrinci Újság 1939. március 25.-i számának 2. oldalán leközölte Hangay teljes beszédét.
[18] Pestszentlőrinci Újság, 1939. március 25. 2. o.
[19] Pestszentlőrinci Újság, 1939. március 25. 3. o.
[20] Pestvidéki Élet, 1939. március 24. 2. o.
[21] Pestszentlőrinci Újság, 1939. március 25. 3. o.
[22] 1939 és 1945 között a Szlovák Köztársaság elnöke, 1947-ben háborús bűnösként kivégezték.
[23] 1939. március 14-én kinyilvánította Kárpátalja függetlenségét, majd a terület magyar megszállása után Prágába menekült. 1945-ben a szovjetek letartóztatták, és még abban az évben meghalt a börtönben.
[24] Ezekben a napokban temették el a kárpátaljai magyar katonai bevonulás áldozatait is.
Népszava, 1939. március 21. 5. o.
[25] Honvédségi Közlöny, 1939. július 19. 12. o.
[26] Magyar Nemzet, 1939. október 5. 7. o.
[27] Pestszentlőrinci Újság, 1940. március 14. 4. o.
[28] Puskás beszédében megemlékezett az ekkor zajló finn–szovjet háborúról is.
Pestszentlőrinci Újság, 1940. január 13. 1. o.
