Honvédek a német kommendóra[1]
- július 15.
Szomorú részlet a Bug-átkelés utójátékából
Már régen elmúlt éjfél. Rövid pihenő és lélegzetvétel után újra ropogni kezdtek a puskák és a rettentő zűrzavar és az erdővisszaverte ijesztő robbanások és rianások közben ismét felhallatszott a kísértő: Huáááá… Az átkozott muszkák már megint sturmra jönnek. Immár vagy tizedszer. Kétségbeejtő volt a helyzet így ismeretlen helyen és muníció nélkül. A bakák riadtan adták tovább fekvő társaikon keresztül, hogy kérünk muníciót… Honnan? Nem volt már sehol. Amikor még volt a bakáknál némi tartalék, azt Mengelével és később Nikával összeszedtük a gépfegyverek részére. Azóta azok is hallgatnak és tehetetlen az egész rajvonal. A Bug felől csend, semmi mozgás jele. A zászlóalj kommandó az ezredparancsnokságot keresi, az a brigáddal vitatkozik, és az orosz jön… jön… most jobbról, ahol éppen nincs senki… és…
Rossz emlék ez. Mint a lidérc, úgy ül még 20 év után is a keblemre. A Bug, az erdő, a Starogródi nagy kémény… Zdari a kolerazárral és Tudorkovice Angyal főhadnagy sírjával.
A kivehetetlen tumultusból Nika perdült hozzánk, mintha szélvész vágta volna elénk. Földes ijedten nézett rá. Mi baj?
– Az oroszok felgörgetik a vonalat…
Nika hangja szinte hörgött és kétségbeesett arccal meredt vissza százada felé. Onnan egyszerre, mint egy nagy gomolyag, egy ormótlan embertömeg tolódott felénk az ezred jobb szárnya. Feltartózhatatlan nyomással torlódtak ránk és elsöpörték embereinket, akik riadtan ugráltak fel helyeikről.
– Auf, vissza, kiáltott Földes. Utánam.
De ki látta, hogy merre ment? Ki tudta egyáltalán, hogy mi van és hogyan? Ki tudta, hogy miért nyomakodik az egész vonal oldalra és miért nem hátra?… Nikának volt igaza, felgörgették a rajtvonalat. Hogy hallotta-e vagy ő állapította-e meg a tényállást, nem tudom, de helytálló volt.
Tétován néztem Földes után és igyekeztem az embereket utána terelni. Valahogyan megfékezni, valahogy különválasztani a többiektől, hogy együtt maradjunk. Nem ment. Az Uááááá ott üvöltött már a közelünkben és fegyvertűz nem hallatszott sehol.
Mengele elkapta a kezemet. Gyere gyorsan… menjünk a Bug felé… siess. A Bug felé, kérdeztem? … Nagy belső rémület szorította össze a szívemet. Én nem tudok úszni.
– Van híd, kiáltott vissza Mengele és előre futott a hörgő, tolakodó, megriadt embertömegben és a századát hívogatta.
– A híd ég, mondotta valaki mellettem, aki teljesen közel volt hozzám.
Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy hol vagyok. Pillanat alatt láttam az egész térképét annak a helynek, ahol tegnapelőtt este óta élek. Ahol átkeltünk, ahol a hídfőt megcsináltuk, ahol nappal járőrbe kószáltunk… ismerős terepként bontakozott ki lelki szemeim előtt… Utánam, mondom a körülöttem állóknak… akik nem tudnak úszni, utánam! Böndör a dinerem, mellettem jött, még pár ember a szakaszomból és vittem, sürgettem őket a bozótokon keresztül a derengő hajnali világosságnál és kerestem a tisztást, melynek itt kellett lenni valahol a közelünkben. Onnan egy ösvény vezetett a hídfő irányába, onnan tudtam az utat Zdariba. Onnan már a 68-asokhoz jutunk…
– Lakner törzsőrmester utamat állta. Hova erre? Nem jól mennek zászlós úr, emerre a Bughoz!
– Nem tudok úszni, de tudom az utat, jöjjön velem.
Lakner velem jött, aztán Pillitz, a nagylábú kadét csatlakozott hozzánk és egy szegény bakát szedtünk fel, akinek a hátában golyó volt. Már szépen derengett, mikor elértük a tisztást. Fellélegzettem. No lám, jól emlékeztem és jól számítottam. Itt a tisztás, mutattam Lakner törzsőrmesternek és íme az ösvény ott megy át az erdő túlsó széléhez. Gyerünk. Az Undorító Uááááá mind jobban elmaradt, sőt itt-ott már ki is hagyott, de ahogy megálltunk és kissé figyeltünk, hallottuk, hogy nyomunkban nagyon recsegnek az ágak. Jönnek a mieink erre is, mondottam, helyesen teszik. Azt gondoltam, hogy megvárjuk őket, de egyszerre ebben az irányban erősebben és közelebbről felbődült az Uááááá. Az oroszok megtámadták az utánunk menekülőket. Gyerünk. Megindultunk a tisztáson Zdari felé.
A tisztás túlsó szélén, eddig ki nem vehető árnyékok látszottak. Meghorkantunk. Emberek ezek, de kik. Óvatosan közeledtünk. Lassan kibontakozott a mi egyenruhánk. Mi ez? Alig hittem a szemeimnek. Kik ezek? Közelebb mentünk… Cihelődni kezdtek, felálltak, lassan, fáradtan, inkább unottan s odaérve láttuk csak, hogy fiatal honvédbakák. Angyali nyugalommal, szelíd gyermeki unalommal ültek és álltak ott, mint egy ottfelejtett iskolapihenő, kiránduló csapata, akik várják, míg értük jön a dereglye, mely átviszi őket a Dömösi állomáshoz.
– Kik vagytok és mit kerestek itt, kérdeztem őket.
– Az éjjel jöttünk át, de aztán minden máskép lött. A tiszturak nem kaptak parancsot, visszamentek a kommendóhó, mink mög itt várunk.
– Szenzációs, mondom és muníciótok van-e?
– Honne, mondja az egyik,’szen még nem is lüttünk.
– Még nem is lőttetek, tán még csak most vagytok először a fronton. Mi?
– Persze, ’szen a zászlós úr Sebők képzött ki bennünket Szentlőrincen a tavasziba.
Bámulva néztem rájuk. Ennél a pontnál már majdnem mind állt és körém gyülekezve bizalmas mosollyal néztek az arcomba.
– Kutya legyek, ha ezek nem az én 18 éves regrutáim, akiket a kiképzés közepén vittek el tőlünk a honvédséghez. Hisz ez remek, mondom, hátra-hátra nézve, mert a tumultus és az Uáááá folyton és egyre közeledett. Ez remek, akkor ti értetek még a német kommendóra!
– Hogyne, hagyták helybe és értelmesen néztek egymásra.
– Brávó. Egészen visszatért a bátorságom. Hányan vagytok? Van itt vagy 100 ember. Egy egész hadsereg. Also. Auf!
Felugrott az egész társaság és fegyvere után kapott.
Lakner, vegye át a balszárnyat, Pillitz a jobbszárnyat. Én középen maradok. Vigyázzatok fiúk. Most Schwarmliniát csinálunk. Értitek. Nahát. Aztán jól figyeljetek most. Halljátok ezt a lármát az erdőben. Az oroszok üldözik a mieinket. Percek alatt itt lesznek. Vigyázni nagyon, mert akik először láthatók lesznek az erdőszélen, azok a mieink lesznek, még nem lőni, mikor azok ideérnek, akkor én kiáltok, Schiessen, akkor lőni, mint a bolondok. Megértettétek?
– Igen!
– Schwarmlinie!
Pillanatok alatt felfejlődtek. Olyan gyorsan és összevissza, akárcsak Budapesten a Csirkefogó-erdő[2] közelében. De gyors volt és elszánt a kis csapat és figyelve meredtek előre a halványodó, ködös erdőre. A zűrzavar, recsegés, kiabálás egyre közelebb ért, izgatottan töltötték fegyvereiket, igazgatták könyökeiket, próbálták a célzást és alig feküdtek egy fél percig, megjelentek az első árnyékok az erdő peremén. Lobogó köpönyegek, magasra emelt karok, fegyverek, sapkák a levegőben… és növekvő lárma, ijesztő Uaaaaa a nyomában… az én honvédjeim parancs bevárása nélkül megnyitották a tüzelést, hogy csak úgy szikrázott, ropogott az erdő.
Rémülten ugrottam fel és rohantam mögéjük.
– Feuer einstellen, üvöltöttem és Lakner hangja is visszhangozta kétségbeesett kiáltásomat. Feuer einstellen, azok a mieink. Emberek nem lőni… nem lőni, az Istenért… Végre eszembe jutott, hogy honvédok és mégsem értik már a német vezényszót.
– Tüzet szüntess, ordítottam már egész rekedten, de a hangom úgy látszik nem hatolt át a puskaropogás szörnyű zaján… az én ál-mollinári bakáim nem hagyták abba a tüzelést.
A menekülők, még csak egyesek száguldoztak a tisztáson, elbuktak, vagy visszarohantak az erdőbe. A tömege megtorpant a fák szegélye mögött, a heves puskaropogásra az Uááááá elhallgatott egy pillanatra, de aztán annál hevesebben üvöltött fel…
Laknerral a vállánál fogva ragadtuk meg az egyes lövészeket és felráztuk őket a tűzkeresztség transzából, mely láthatólag fogva tartotta őket. Vérbe borult szemekkel és lázas arccal fordultak felénk és nem értették a szavunkat. Ne lőjjetek, azok a mieink! Tüzet szüntess…
Akik először értették meg a helyzetet őrült riadalommal ugrottak fel és rohantak onnan, mintha eddig kígyókon feküdtek volna. A többi tétován emelkedett fel és nézett össze- vissza, nem értette meg az egészet. Volt, aki tovább lőtt, míg magára nem maradt… nem lehetett elhallgattatni. Az Uááááá egész a közelünkbe ért… jobbról megjelentek az első oroszok… Oldalról fogták az egész ezredet… Pillitz eltűnt közöttük… pár honvéd a földre vágódott… mi az ösvény felé vetettük magunkat és az ismerős úton rohantunk le a fűzes völgybe, mely pár perc alatt eltakart bennünket.
Pár lövést küldtek utánunk, kis ideig még hallatszott némi lárma… de Zdari alatt már olyan csend volt, mint békés mezőkön aratás idején, mikor az aratók pihennek a keresztek tövében.
Itt is keresztekhez értünk… ezek alatt is hajdani aratók pihentek, a zdarii koleratemető…
Megtaláltuk a stéget, átmentünk rajta… Starogródban volt az ezred ezúttal 35 ember és a lovak.
A századot is megtaláltam. Boldogan fogadtak és kitörültek az eltűntek listájából. 17 embert hoztam magammal, 50%-kal szaporítottam meg az ezred létszámát. De a honvédgyerekek rajvonaláról nem tettünk említést. Megtiltottam.
Ez az első eset, hogy beszélek róla. Most már emlék csak, de akkor élő, rettentő történés volt, mely sokáig nyomta lelkiismeretemet.
Ha van a ma még élő bajtársak között olyan, aki ott és akkor sebesült volna meg, vagy aki annak a tűznek következtében szorult vissza az üldöző oroszok karjaiba, vagy éppen szuronyaira, az értse most meg a helyzetet és bocsásson meg nekem. Jóakarattal tettem.
Sebők Mihály[3]
[1] Doromby József: A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve. Budapest, 1936. 322-323. o.
[2] Ez a mai Ganzkertváros területén volt a Béke tér közelében.
[3] A kalocsai Sebők Mihály (*1889), a 38. közös gyalogezred hadnagya. A háború kitörése után egy hónapig önkéntes kiképzőként működött Pestszentlőrincen. 1914. szeptember 7-én előbb a szerb, majd az orosz frontra vezényelték.
