„EGY JELES ORVOS A RÉGI PESTRŐL” – BÓKAY ÁRPÁD

A 21. sz. fordulóján fenntartásokkal viseltetünk a több műfajú emberek iránt, s az számít csak igazán elfogadottnak, ha valaki egyetlen szűk szakterületre szorítkozik. Ezért érdemes szemügyre vennünk a tudománytörténet kiemelkedő alakjainak életútját és szakmai pályafutását, mert azokat végigkísérve rádöbbenünk, hogy a sokoldalúság nem vezet feltétlenül szétforgácsolódáshoz, éppen ellenkezőleg; a tágabb perspektíva a magas színvonalú munka alapjává lehet. Ennek a feltétele a széleskörű tudományos ismeret, a szakmai alapok szilárdsága, valamint a rendszerben való gondolkodás, amely elősegíti a tágabb összefüggések felismerését. Hogy ez a sokrétű érdeklődés hogyan fordul termőre, azt szeretném bemutatni az emlékünnepség főszereplőjének, Bókay Árpádnak példáján.

Bókay Árpád működéséből feladatom orvosi tevékenységének ismertetése. A magyar orvoslás történetében való jelentőségét méltatva fel kell arra figyelnünk, hogy Bókay Árpád esetében a széleskörű szakmai ismeretek megalapozásában az iskolarendszerű oktatás mellett a családi háttér is nagyon fontos szerepet kapott.

A cipszer, vagyis szepességi szász eredetű családból édesapja, János Tóbiás volt a Bókay-féle orvosdinasztia megalapítója. Az édesapa iskoláit még szülővárosában, Iglón végezte, orvosi diplomáját azonban már 1847-ben Pesten szerezte.  Szakmájára nézve gyermekgyógyász volt, aki Schöpf-Mérei Ágost mellett kora egyik legkiválóbb gyermekorvosává képezte magát. Nevéhez fűződik a pesti Szegénygyermek (később Stefánia) Kórház működtetése, amelynek hosszú évtizedeken keresztül, 1852-1893-ig betöltötte az igazgatói posztját. A gyógyító munka mellett elmélyült kutatásokat végzett, közleményei itthon és külföldön egyaránt elismerést szereztek számára. 1861-ben a pesti orvosi karon a gyermekgyógyászatnak előbb magán-, majd rendkívüli, később rendes tanára lett. A kiegyezést követően az 1868-ban felállított Országos Közegészségügyi Tanács tagja, azon testületé, amely a magyar orvoslás és közegészségügy legfőbb korabeli irányító szerve volt.[1]

A családi háttér jelentőségét hangsúlyozva ki kell térnünk arra, hogy a 19. század magyar orvostársadalmában meghatározó szerepet játszottak az orvosdinasztiák. A neves korabeli orvoscsaládokban, így például a Bene, a Lenhossék, a Jendrassik, a Lumniczer és a Korányi[2] családban az orvosi mesterség apáról fiúra szállott, ily módon megteremtve a szakmai ismeretek családon belüli átadásának és a szakmai tapasztalatok generációkon átívelő összegzésének lehetőségét.

Idősebb Bókai János fiai, ifj. Bókay János és Bókay Árpád szintén apjuk nyomdokába léptek. Öccse, ifj. Bókay János atyjához hasonlóan szintén jónevű gyermekgyógyász volt, aki a magyar gyermekgyógyászatnak európai szintű hírnevet szerzett. Bókay Árpád fia, Bókay Zoltán nagyatyjához és nagybátyjához hasonlóan szintén a gyermekgyógyászatot választotta szakmájául.

A Bókay-dinasztia működésének súlypontja tehát a gyermekgyógyászat, orvosi szakkifejezéssel élve a pediátria területére tehető, egy kivétellel, s ez a tag Bókay Árpád, akinek ünneplésére itt összejöttünk. A fivérek közül az 1856-ban született Árpád volt az idősebb. Sokoldalú egyéniség, aki kiváló írói vénával rendelkezett. Íráskészségéről magunk is meggyőződhetünk, kézbe véve az “Egy jeles orvos a régi Pestről” alcímmel megjelent emlékiratait, amelyek 2003-ban láttak napvilágot. Az emlékirat élvezetes stílusban vázolja fel a korabeli pesti társaság életét, színes portrékat rajzolva a korabeli orvostársadalom alakjairól és a szakma mindennapjairól.

Szakmai életútjának kezdeteiről szólva érdemes megemlíteni, hogy a peregrináció hagyományát követve a budapesti orvosi karon megkezdett tanulmányait előbb a strasbourgi egyetemen, majd párizsi egyetemen folytatta, és később más európai egyetemek nagyhírű orvosképző intézményeit is felkereste. Kora neves mestereinek volt hát tanítványa, így valóban jól képzett és széles látókörű medikusként tért haza szülővárosába.

1878-ban Pesten kapta meg az orvosdoktori oklevelet. Diplomája megszerzése után Korányi Frigyes klinikájára került belgyógyászati gyakornoknak, majd Balogh Kálmán gyógyszertani intézetében lett tanársegéd. Ekkor dőlt el, hogy nem az apa által művelt gyermekgyógyászat, a pediátria területét választja, hanem a belgyógyászat és a gyógyszertan felé fordul. A gyógyszertan iránti vonzalmát a kémia, azon belül a szerves kémia iránti érdeklődése alapozta meg.

1881-ben egészen fiatalon, mindössze 23 évesen a “belgyógyászati fizikális vizsgáló módszerek” elnevezésű tárgyban magántanári képesítést szerzett. Tehetségét jelzi, hogy 1883-tól a kolozsvári egyetem általános kór-, gyógy- és gyógyszertani intézetének nyilvános és rendes egyetemi tanára lett.

Tanszéki kinevezése nem csak komoly szakmai elismerést jelentett, de egyben lehetőséget kínált önálló szakmai programjának kialakítására. Érdeklődése széles skálán mozgott, amibe alkati sajátosságán, szellemi nyitottságán kívül széles látókörű professzorának, Korányi Frigyesnek hatása érezhető.

Figyelemmel kísérte például a népbetegségek, elsősorban a különösen pusztító morbus hungaricus, vagyis a tuberkulózis vizsgálati módszereit. Hasonlóképpen foglalkoztatták a virágkorát élő balneológia legfrissebb eredményei, azon belül a gyógyvizek felhasználásának terápiás lehetőségei. Az 1894-ben megalakult Országos Balneológiai Egyesület egyik alapítója volt, később annak alelnöki, majd elnöki tisztét is betöltötte. Ehhez tudni kell, hogy a 19. század utolsó harmadában került sor a fürdőügy modern kori szabályozására, amelynek alapja, hogy a gyógy- és ásványvízzé nyilvánítás feltételévé a vegyelemzést tették.  A jogi rendezés a fürdőügy hatalmas méretű fellendüléséhez vezetett, melynek eredményei között tartoznak az artézi kút fúrások, a budai keserű vizeknek a felfedezése és palackozása, valamint a patinás budapesti gyógyfürdők újjáépítése.[3]

Jó stílusát orvosi szakíróként, kiváló szerkesztői képességeit orvosi lapok szerkesztőjeként kamatoztatta. Az első hazai orvosi folyóiratnak, az Orvosi Hetilapnak helyettes szerkesztője, az Orvosi Szemlének társszerkesztője volt. 1892-1899 között Klug Nándorral és Petrik Ottóval közösen részt vett a Magyar Orvosi Archívum kiadásában, majd Goldzieher Vilmossal megalapította az Ungarische Archiv für Medizin című német nyelvű szakfolyóiratot.[4] Az utóbbi fontos szerepet játszott a magyar medicina eredményeinek külföldi bemutatásában. A hazai orvosi szaksajtóban való szerepvállalását tudományos pályafutása szerves részének tekintette: “Tudományos életem vázolásához tartozik, hogy Balogh Kálmán nyáron elutazván az Orvosi Hetilap szerkesztését reám bízta. Nagy bizalom jele volt. Már az év folyamán sok lapszemlét csináltam neki a folyóiratokból s orvosi lapokból. E célból igen sokat kellett olvasnom. Ekkor nyáron tanultam meg a correctura keserves mesterségét és a nyomdával és szedőkkel való bánásmódot, amiben egész életemben túlontúl bő részem volt. Mikor elmentem már Baloghtól Korányihoz, nyaranta mindig én vettem át az Orvosi Hetilapot.”[5]

A szakmai élet kibontakoztatásához azonban nemcsak szakfolyóiratokra, vagyis szaksajtóra, de szaknyelvi szótárakra is igen nagy szükség volt. Az orvosi szaknyelv műszavait összegyűjtő és rendszerező műszótár kiadásának ideája már több ízben megkísértette az arra fogékonyakat. A 19. század legnagyobb szabású ezirányú kezdeményezése Bugát Pál nevéhez kötődik. Bugát „Természettudományos szóhalmaz” címmel 1843-ban jelentette meg munkáját, amely 40.000 természettudományos, köztük orvosi terminus technicust, azaz műszót tartalmazott. Számos ma is használatos orvosi szakszót neki köszönhetünk. Azonban a Bugát-féle szótárnak van egy sajnálatos hátulütője: mégpedig az, hogy minden idegen eredetű szót elvetve kizárólag magyar tőből képzett szókkal kívánta megteremteni az orvostudomány műnyelvét.[6] A túlzásba vitt puritanizmus számos szakmai vitára és nézeteltérésre adott alkalmat, hiszen a nemzetközi viszonylatban és a magyar orvosi szaknyelvben meghonosodott műszók lecserélése felesleges és zavartkeltő volt. A Bugát-féle mesterkélt képzéseken sokat élcelődtek a kortársak, mindazonáltal továbbra is megvolt az igény az orvoslás szakmai szókincsének megalkotására, annál is inkább, mivel a 19. század utolsó harmadának fejlődése az orvostudomány terén a szakosodást, az orvoslás ágainak szétválását eredményezte. Ennek következtében halaszthatatlanná lett az egyes orvosi szakmák szakterületeire vonatkozó szaknyelv megalkotása.

Bókay Árpád mestere, Balogh Kálmán ezt az igényt felismerve fogott bele egy Orvosi Műszótár készítésébe. A nagy horderejű vállalkozásba munkatársait, így Bókay Árpádot is bevonta. Bókay korábban már idézett memoárjában emlékezik vissza a szótár szerkesztés munkájára: “Ez a kis könyv 1883-ban jelent ugyan csak meg, de már 80 végén kezdtünk rajta dolgozni. Én vettem át a kórtan, kórboncztan és gyógyszertan szavainak feldolgozását, s először is a szavakat kellett czédulákon összeszedni. Azután jött az etymológia összekeresése, majd a jó magyar műszavak megállapítása. Elv volt a használatos jót megtartani, tekintet nélkül az orthológiára és neologiára. Utóbbi két irány hívei az Académiában ez időben hadakoztak. Mi inkább az orthologiához húztunk, s a Bugát-féle fura szavakból csak azokat tartottuk meg, melyek jól hangzottak, s értelmesek voltak, és már átmentek a közhasználatba. Új szavak gyártásától lehetőleg tartózkodtunk.”[7]

A nagy tekintélyű turini remete, Kossuth Lajos hasonló állásfoglalást fogalmazott meg a botanika és a kémia szaknyelve kapcsán: „Nézetem az, hogy azon nem- és fajelnevezésekre nézve, melyeket a mivelt világ különféle nemzetei az életben nem ugyanazon, hanem külön-külön néven neveznek, saját nyelve géniuszának megfelelőleg a magyarnak is külön nevet lehet is, kell is alkotnia, ha olyannal az életben még nem bír; ellenben azon nemeket és fajokat illetőleg, melyekre nézve a legkülönbözőbb nyelvekben ugyanazon egy szó van az életben elfogadva, akárminő eredetű legyen is az, azzal a magyar is élhet, a nélkül, hogy nyelve tisztaságának ártana.”[8] Kossuth véleményét elsősorban emigráns voltából adódó kétnyelvűsége, nem pedig nem nemzeti és politikai tekintélye okán idéztem, hiszen az évtizedek óta Turinban élő remete más nézőpontból, külhoni tapasztalatok nyomán alakította ki a magyar szaknyelvek fejlesztésével kapcsolatos véleményét. Kossuth állásfoglalása sokat segített abban, hogy a természettudományok, így az orvostudomány szaknyelvének fejlesztése ésszerű irányt vett.

Amint az eddigi áttekintésből is látható, Bókay Árpád szakmai pályafutását a sokoldalúság jellemezte, mindig élénken érdeklődött az orvosi szakma aktuális kérdései iránt. Ha mégis ki szeretnénk jelölni orvosi működésének a súlypontját, akkor a gyógyszertan terén végzett tevékenységét kell kiemelnünk, mert kétségkívül ez az a terület, amelyen maradandót alkotott.

1889-ben négy kötetben adta ki „Vénygyűjtemény” című munkáját, amely a gyakorló orvosok jól használható segédletévé, a receptírás nélkülözhetetlen szabványává vált az orvosi és gyógyszerészi gyakorlatban.

 Szintén a mindennapi orvosi praxis területéhez kötődik a legújabb gyógyszereket ismertető, „Újabb gyógyszerek” című kézikönyv, amelynek kiadására 1891-ben került sor. Egyetemi előadásai nyomtatott formában “Hat előadás az általános gyógyszertan köréből” címmel 1908-ban láttak napvilágot. Mindkét utóbbi munkára érvényes, hogy a szakterület hazai történetében alapvető munkáknak számítanak.

A gyógyszertani kutatásokból kiindulva fordult figyelme egy ma különösen aktuális szakterület, a mérgezések, azon belül elsősorban az iparegészségügyi problémák felé. Főként az ipari mérgezések érdekelték. Ennek eredményeként írta meg 1896-ban a “Gyakorlatilag fontos mérgezésekről”, majd 1897-ben “Néhány nehéz fém hatása a harántcsíkos izomzat szerkezetére” című könyvét. 1890-ben kinevezték a budapesti orvosi kar Gyógyszertani Intézetének élére, és ezt a tisztséget haláláig betöltötte.

Tudományos pályafutásának csúcsát 1896-ban érte el, amikor a Magyar Tudományos Akadémia május 15-én levelező tagjainak sorába választotta.[9] Ezzel kapcsolatban kell megemlíteni, hogy édesapját, Bókay Jánost annak idején ugyancsak akadémiai tagnak jelölték, s megválasztása egyetlen szavazat híján hiúsult meg.

Az előadás elején már szót ejtettem a dinasztiák szerepéről a szakmai tudás fölhalmozásában. A gondolatmenetet folytatva azt mondhatjuk, hogy a Bókay Árpád akadémiai taggá választása nem pusztán önnön szakmai pályafutásának eredménye, hanem egyben a generációkon átívelő szakmai tudás összegződése.

Ezt a tényt fejezi ki a tudományos elismeréssel együtt járó állami elismerés, a Bókai család nemesi rangra emelése, amely nemcsak Bókay Árpád személyét érintette, hanem apjára és fivérére is kiterjedt.

Tudományos tevékenysége mellett a szakmai közélet egyik központi szereplője volt. Édesapja nyomdokába lépve 1905-1909 között betöltötte a legrégebben alapított magyar orvostudományi társaság, a Budapesti Királyi Orvosegyesület elnöki tisztét.

Nevéhez fűződik az 1909-ben Budapesten megrendezett nemzetközi orvostörténeti kongresszus megszervezése, amelynek fontos eseménye egyik unikumnak számító múzeumunk, az Orvostörténeti Múzeum létrehozása, anyagának összegyűjtése és megnyitása volt. Valószínűleg ennek hatására fordult érdeklődése a szakma története felé, s írta meg 1912-ben “A gyógyítás tudományának vázlatos története” című orvostörténeti munkáját.

[1] Kapronczay Károly: A Bókay-dinasztia. In: Ez a Bókay, úgy látszik, intelligens ember! Egy jeles orvos a régi Pestről. Budapest, 2003. 212.

[2] Ld. Tanulmányok a természettudományok, a technika és az orvoslás történetéből. Mérnök, természettudós és orvos dinasztiák, melyek befolyásolták Magyarország szellemi életét. Orvosi dinasztiák a hazai gyógyítás történetében c. fejezetét. Budapest, 2005. 167-230.

[3] Jobst Ágnes: Fürdői Lapok — a balneológia szolgálatában. Orvosi Hetilap 1995/38. 2066.

[4] Kapronczay Károly i.m. 214.

[5] Ez a Bókay, úgy látszik, intelligens ember! Egy jeles orvos a régi Pestről. Bókay Árpád emlékiratát szerkesztette és sajtó alá rendezte Buza Péter. Budapest, 2003. 179.

[6] Jobst Ágnes: Bugát Pál, a magyar orvosi szaknyelv megújítója. Orvosi Hetilap 1993/42. 2322.

[7] Ld. Ez a Bókay, úgy látszik, intelligens ember! 179.

[8] Részlet Kossuth Lajos 1884 novemberében Helfy Ignáchoz írott leveléből. Első ízben a Pesti Napló 1884. december 18., 19., 20. számaiban tette közzé, kibővített utánközlése a Természettudományi Közlöny 1894. 207-219. oldalain olvasható

[9] Kapronczay Károly i.m. 215.