„Csak buborék, mi más az élet!

Az ember nem több, mint a féreg.

Örömem, üdvöm, jajgatásom

Egy percznyi lét, az is csak álom.”

(Reviczky Gyula, 1889)[1]

1896-ban jelentős veszteség érte a hazai orvostársadalmat. Két jeles tagját is elvesztette és mindketten Pusztaszentlőrinc nyaralótelepén haltak meg.

Benczúr Dénes államrendőrségi orvost 1896. június 22-én reggel kilenc órakor, hosszú szenvedés után a Pordán-villában érte a vég. 38 évvel korábban, 1858. szeptember 10-én született Nyíregyházán. A középiskolát is itt kezdte, majd a 1876-ban az eperjesi evangélikus gimnáziumban szerzett érettségit. Felsőfokú tanulmányait a budapesti orvosi egyetemen végezte, ahol 1881-ben avatták doktorrá. „Ő példaképe lehet minden fiatalabb törekvő tudósnak, hogy mily alapokat s mily odaadással kell elsajátítania, ha egy pályára állandóan át akar lépni, s hogy miképen lehet hivatalos elfoglaltság mellett is, habár nem rohamosan, de mégis szép és sikeres eredménnyel munkálkodni.”[2] Már az egyetem alatt, 1877 és 1880 között az állatorvosi akadémia élettani tanszékén volt preparátor, majd 1880 és 1882 között ugyanitt tanársegéddé nevezték ki. 1882-ben a magyar államtól három éves ösztöndíjat nyert Münchenbe, ahol a belklinikán dolgozhatott. 1883-tól kezdte tudományos kutatásait publikálni. Hazatérve, 1885 szeptemberében már fizetett gyakornoki állás várta az Üllői úti I. számú belgyógyászati kórházban (Wagner-klinika), ahol 1887. május 1-jétől tanársegéddé nevezték ki, „és mivel Wagner professzor nyugdíjaztatása előtt már sokat betegeskedett, az intézetet úgyszólván Benczúr vezette”.[3] 1889-ben egy ismert betege is volt Benczúrnak. Június 9-én a klinika egyik külön szobájába tüdőbajjal beköltözött a kor híres költője, Reviczky Gyula. „Azóta Benczur Dénes dr., tanársegéd, gyógyította a szegény beteget.”[4] Nem sokáig, ugyanis Reviczky 1889. július 12-én elhalálozott.

Talán az ismert beteg hozta meg Benczúrnak a hírnevet, mindenesetre 1889. októberében Stettka Gyula megfestette a portréját. 1890 márciusában VII. kerületi rendőrorvossá, majd novemberében a szív- és tüdőbetegségek tanából egyetemi magántanárrá nevezték ki. Szakmai munkájában főként a szívvel, vérrel és a testhőmérséklettel foglalkozott. „Munkáinak száma nem nagy, nem is nagy terjedelműek […]. Azonban, ha ezt a hangyaszorgalmat nézzük, a melylyel ő mindegyikhez az adatokat egybe hozta, ha azt a beható mélységet nézzük, a melylyel tárgyát kutatta, akkor azt mondhatni, hogy a 7 dolgozat, a miket közre bocsátott, sok vaskos irodalmi könyvtermékkel nem csak felér, hanem azt felül is múlja.”[5] 1891-ben nagy feltűnést keltett Jónás Arnolddal közös munkája, a Thermopalapatio, vagyis az a feltevés, hogy a test hőfokának kitapintásából következtetni lehet a test belső részeire.[6]

Ugyanekkor magánélete is jól alakult. 1892. június 4-én feleségül vette eőri Pordán Margitot. Pordán Margit 1872. február 24-én született Budapesten. Két testvére volt: Dezső és Jolán. Apjuk – Pordán Imre – ügyvéd volt, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár igazgatósági tagja, valamint a főváros egyesítése óta a törvényhatósági bizottság tagja. Emellett jelentős területekkel és egy villával bírt a pusztaszentlőrinci Gyöngyvirág utca környékén. 1893. március 9-én megszületett egyetlen lányuk, jaszenovai Benczúr Éva.[7]

1894. február 1-jén Benczúrt kitüntették a koronás arany érdemkereszttel.[8] Részt vett a Bókay Árpád, Kétli Károly és Korányi Frigyes által szerkesztett belgyógyászati kézikönyv megalkotásában is, melynek kiadását azonban nem érte meg. „Már assistens korában erős neuralgiái voltak s feltűnő halvány színezete elárulta azt, hogy nem egészen egészséges ember.”[9] Ráadásul a rendőrorvosi állás, különösen az 1892-es kolerajárvány idején olyan helytállást követelt meg tőle, hogy az éjjel-nappali munka legyengítette a szervezetét. Súlyos betegsége miatt lemondta háziorvosként vállalt betegeit és az 1895 őszi és az 1896 tavaszi félévben egyetemi óráit sem tudta megtartani.

Ha tovább él, talán hasonló szerepet vitt volna a település életében, mint a szintén evangélikus orvos, Bókay Árpád, aki 1898-ban parcelláztatta egykori apósa, Herrich Károly birtokának nagyobb részét (Bókaytelep), és a fejlődés érdekében iskolahelyet, templomteret adományozott a leendő községnek. 1896. február 1-jén ugyanis elhunyt Benczúr Dénes apósa, Pordán Imre, így nagyobbrészt Margitra szállt a szentlőrinci birtok.

„Mintegy 2 év óta azonban nagyfokú idegessége mellett phthisis [tüdővész] támadta meg s jól tudtuk, hogy napjai meg vannak számlálva. Egyszer a Riviérán, azután Arcóban keresett enyhülést, amit kisebb-nagyobb fokban meg is talált. Midőn Arcóból hazajött, meglátogattam, igen köhögött, arcza palaszürkés-sárgás volt s beesett; láttam rajta ülni a biztos halált; ő bár remélt enyhülést a magas Tátrától, ahova készült, de nagyon hidegen s bátran kijelentette előttem, hogy ő állapotát jól ismeri s nem fogja azt fel oly tragikusan, s hogy az élethez őt csak is szeretett neje és gyermeke köti. Ebből láthatjuk, hogy ő már mielőtt családja lőrinczi nyaralójába kiment, el volt mindenre készülve.”[10]

Margó Tivadar nyugalmazott egyetemi tanár Benczúr Dénes halála után alig egy hónappal vásárolta meg Szelényi Károlyné pusztaszentlőrinci villáját,[11] de nem élvezhette sokáig. 1896. szeptember 5-én hajnali kettőkor ebben a villában hunyt el.

Idén 200 éve, 1816. március 5-én született Pesten. Családja a XVIII. század közepén vándorolt Macedónia területéről Magyarországra. Apja a pesti görögkeleti szerb hitközség lelkésze volt. Margó a kegyesrendiek pesti gimnáziumában érettségizett, majd a pesti egyetemen filozófiát hallgatott, 1834-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Ezt követően az egyetem orvosi fakultására jelentkezett, ahol 1840-ben végzett jeles eredménnyel. Tanulmányait az 1840/41-es tanévben a bécsi egyetemen kiegészítette a sebészdoktori és szülészmesteri szigorlatokkal és a császárvárosban lett segédorvos. Egy év után betegen tért haza.[12] Ez a betegség fordulópontot jelentett életében, amely rányomta bélyegét a személyiségére is. „Mint fiatal doctor mellhártya-gyuladás következtében éveken keresztül betegeskedett, s keresett gyógyulást délvidékeken. Betegsége hosszas és súlyos lefolyású volt, úgy, hogy e közben egy pár darab bordacsont üszkösödése és kihullása is előfordult nála. Ez a hosszas és súlyos betegség magában is elég ok arra, hogy megmagyarázza azt a kedélyhangulatot, a mely őt egészségének oly gondos kímélésére, s meghűléstől s más káros befolyásoktól való óvatosságra intette. Ez a folytonos óvatosság lassanként természetévé válik az embernek, s nincs oly orvos, a kinek kedélyében egy ilyen, éveken át húzódó súlyos betegség állandó nyomokat ne hagyjon.”[13]

Az 1848-as forradalom előtt gyakorló orvos volt. A szabadságharcban honvédorvosként vett részt. A szabadságharc leverése után a tanári pálya felé fordult. Tanársegéddé nevezték ki élettanból (fiziológia), majd 1851-ben a pesti egyetemen elsőként a szövettan magántanára lett, de tartott előkészítő természettudományok (kémia, fizika, botanika) és élettan tárgykörébe tartozó előadásokat is. Ekkor kezdte meg tudományos publikációit, 1855-56-ban szövettani tanulmánysorozatot adott közre („Histologische Briefe”). Hivatása volt, hogy az élettani tanszékre kerüljön, sorra adta be pályázatait a pesti egyetem általános kórtani, gyógyszerészeti, élettani tanszékre, melyeket a kormányzat mindenkor elutasított. 1858-59-ben bécsi laboratóriumokban kutatta a szövettan mélyebb részleteit, és tudományos publikáció felkeltették az osztrák oktatásügyi miniszter figyelmét, aki a pesti egyetem helyett a krakkói vagy a grazi egyetemre akarta kinevezni, amelyet azonban Margó nem fogadott el. 1860-ban visszatért Magyarországra és a kolozsvári sebészeti intézetben lett a bonctan tanára.

Az 1860-as évek elejétől munkásságát egyre inkább hivatalosan is elismerték. Ugyan az élettani tanszék élére továbbra sem nevezték ki, de az izomidegek végződének kutatásával 1861. október 14-én a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1862-ben pedig a pesti egyetemen – mintegy kárpótlásul az élettani tanszékért – a bölcsészeti karon az állattan, az összehasonlító bonctan tanárává s egyúttal az állat- és bonctani intézet igazgatójává nevezték ki. Nem sokkal később már az orvosi karon is oktathatott szövettant. „Ez idő óta (1862/3. tanév) Margó úgyszólván élete utolsó leheletéig szakadatlanul hirdette szaktudományának igazságait. Mindig a tudomány színvonalán álló, keresetlen szónoki lendülettel előadott, mély philosophiai szellemtől átlengett, széles látkörű, világos előadásai megkapták s magokkal ragadták a hallgatóságot. Ritka tapintattal vezette be egyfelől a hallgatóságot a tudomány elemeibe, másfelől pedig ébresztette a tudomány szeretetét s felkeltette a búvárkodás s az önálló kritikai gondolkodás szellemét. Előadásaiban a fősúlyt nem a részletek hosszadalmas elősorolására fektette, hanem arra, hogy hallgatói maguk felismerjék a példaképen kiszemelt részleten alapuló általános törvényeket és igazságokat”.[14]

Ettől kezdve 34 éven át volt az orvos-, gyógyszerész- és tanárképzés megkerülhetetlen alakja a lelkes és lelkiismeretes tanáregyéniség. „Ő soha sem adott előadásában dirib-darab foszlányokat és részeket, hanem e részeket mindig teljes egészbe kötötte össze, s egész évi előadásai együttesen is, egy, magas philosophiai szempontok szerint összefüggő nagy egészet alkotnak, a melyben a részeknek egymáshoz, s az egésznek más tudományokhoz való vonatkozásait mindenkor bizton lehetett fölismerni s áttekinteni. […] Mikor ő, különben is nemes és kellemes tanári alakjával, kezében a soha sem hiányzó halcsont-pálczával, előadási asztala mellett, a tárgy iránti lelkesedéstől kipirúlva beszélt a «Piscesekről» vagy más száraz tárgyról, úgy tetszett, mintha az asztalra kirakott holt anyag mind megelevenedve bizonykodnék Margó tanításainak igazsága mellett.”[15]

Mint az állat- és bonctani intézet igazgatója nagy mértékű fejlesztéseket vitt végbe, hogy 1886-tól a pesti egyetem hallgatói a kor színvonalának megfelelő oktatásban részesülhessenek. „Margó tanár működésének egyik főfeladatát abban látta, hogy tanszékét a tudomány s a kor színvonalán álló gyűjteményekkel és laboratóriumokkal szerelje fel. S a nemzet áldozatkészsége módot adott arra, hogy e hő vágya teljesüljön. Szegényes gyűjteményeket s alig használható dolgozó helységeket vett át elődjeitől, s Európa legelső intézeteivel versenyző gazdag gyűjteményeket s fényes felszerelésű laboratóriumokat hagy örökségül a hálás utókornak.”[16]

Oktató és fejlesztő munkája mellett a kutatást és a publikálást sem hanyagolta el, bár ki nem adott művei mutatják, hogy kevesebb ideje volt a saját tudományos munkájára, mint amennyit szeretett volna. Már 1868-ban megírta és kiadta „A tudományos állattani kézikönyve I. kötetének” első részét. 1869-ben, amikor még koránt sem volt a tudományos világ köreiben elfogadott az evolúció elmélete, jelentette meg Margó „Darwin és az állatvilág” című művét, melyben elsőként ismertette hazánkban az angol tudós tanait, és határozottan kiállt mellettük. 1873-ban írt az akadémia a számára egy dolgozatot a gerincesek embrionális fejlődéséről, amit azonban soha nem adott ki. Állattani kézikönyvét eredetileg négyrészesre tervezte, és bár 1873-ra elkészült a második résszel, az illusztrációk (fametszetek) is készen voltak, eme alapvető tankönyvének kiadása mégis elmaradt. Később a tudomány más felosztást alkalmazott, új elméletek születtek, így a kézirat átdolgozásra szorult volna. Részben ezt pótolta a hallgatók számára írt „Az állatország rendszeres osztályozása” című könyvével 1883-ban.

„Margó föntemlített két ki nem adott munkájának sorsa, s a még itt elmondott pár eset világosan előtünteti egyéniségének azon vonását, mely egyrészt bölcs mérséklője volt működésének, másrészt azonban akadályozója a nagyobb nyilvános tevékenység kifejtésében; értem itt óvatos, mondhatnám tartózkodó s kissé zárkózott természetét. […] Nem törekedett maga köré sereget gyűjteni, s nem áhítozott a nyilvánosság babéraira. Ó nem állt élére a tudomány vagy más érdekek körében összeverődni szokott érdekcsoportoknak, hogy azzal saját, vagy más érdekeit előmozdítsa, avagy elnyomja; ő ment a maga utján, nem törődve azzal, hogy más követi-e vagy sem, s nem törekedve arra, hogy ünnepeltessék, s ünneplő sereg élén befolyást és hatalmat gyakoroljon.”[17]

Margó Tivadar munkájának hatásában él tovább és örökké. 1860-ban vette nőül Montedegoi Albert Annát, de gyermekük nem született. Felesége és annak unokahúga voltak vele végig élete során és utolsó napjaiban. „Ugy magán életében, mint a tudományos világban egyszerű, szerény ember volt. Az ünnepeltetéseket, kitüntetéseket soha nem kereste; de azért mind a kettőben gyakran részesült. A magy. tud. Akadémia tiszteleti tagjai közé választotta meg, a budapesti egyetem 1885-ben tartott félszázados doktori örömünnepén díszdoktori oklevéllel tisztelte meg, Ő Felsége pedig már előbb, 1881-ben a Lipótrend lovagkeresztjével tüntette ki, stb.”[18] Osztrák, francia, angol tudományos társaságok vették fel tagjaik sorába.

Széleskörű érdeklődése révén számos területen szerzett ismereteket. Nem csak az orvoslás szakágaiban (élettan, szövettan, állattan, bonctan) de a filozófiában – amely a tudományos munkához oly szükséges logikát és kritikai érzéket biztosította számára – is elmerült. Sokrétű nyelvtudását (magyar, német, szerb, görög, latin, francia, angol, olasz, spanyol) szépirodalmi művek eredetiben való olvasásával tartotta karban. Szerette a zenét is. „Még a sír szélén álló aggastyán is leült néha a zongorához s reszkető ujjai elpengettek egy-egy dalt a régi szép időből. Ez történt 1896. aug. 25-ikén is, a mikor a zongorától felkelve, elszédült s alélva hanyatlott a földre. Csípőjén jelentéktelen zúzódással lefeküdt. Szeptember 3-ikán délután 3½ órakor hirtelen rosszul lett; gyomorvérzés lepte meg s 5-ikén éjfélután 1½ órakor, életének 81-ik évében, szerető neje karjai között csendesen kimúlt szentlőrinczi tusculanumában.”[19]

Pápai Tamás László

2016. szeptember 5.

Források:

Budapesti Hírlap, 1889. július 12., 1891. október 15.,  1894. február 18., 1896. június 25., 1896. szeptember 6. 6-7. o.

Kispesti Hírlap, 1896. július 18. 3. o.

Vasárnapi Újság, 1889. július 21. 462. o., 1896. szeptember 13. 605-606. o.

Entz Géza: Emlékbeszéd Margó Tivadar t. tagról. A Magyar Tudományos Akadémia elhúnyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. IX. kötet 6. szám. Budapest, 1898. 134. o.

Entz Géza: Margó Tivadar 1816-1896. In: Orvosi Hetilap, 1896. szeptember 13. 37. sz. 448. o.

Margó Tivadar. In: Budapesti Szemle, 1896. 239. sz. 303. o.

Pestszentlőrinc krónikája. Szerk. Téglás Tivadar. Budapest, 1996. 350-351. o.

Thanhoffer Lajos dr.: Dr. Benczur Dénes. Orvosi Hetilap 1896. 26. sz. június 28. 316-317. o.

Budapesti evangélikus egyházi és polgári anyakönyvi bejegyzések (familysearch.org, Budapest Főváros Levéltára)

Gyászjelentések (familysearch.org, OSZK)

[1] Vasárnapi Újság, 1889. július 21. 462. o.

[2] Thanhoffer Lajos: Dr. Benczur Dénes. In: Orvosi Hetilap, 1896. június 28. (26. sz.) 316-317. o.

[3] Budapesti Hírlap, 1896. június 25.

[4] Budapesti Hírlap, 1889. július 12.

[5] Thanhoffer Lajos: Dr. Benczur Dénes. In: Orvosi Hetilap, 1896. június 28. (26. sz.) 316-317. o.

[6] Budapesti Hírlap, 1891. október 15. A mű teljes címe: A thermopalpatorius hődiferentiák keletkezési módjának magyarázata.

[7] Pordán Margit 1898. szeptember 24-én férjhez ment sipeki Balás Barna Nógrád megyei szolgabíróhoz, azonban első férje nevét később is megtartotta, még az 1917-es pestszentlőrinci házszámjegyzékben is úgy szerepel, mint „dr. Benczúr Dénesné született Pordán Margit, most férjezett Balás Barnáné”. Új férjétől még két gyermeke született, 1889-ben Margit, 1901-ben pedig Antal. A Balás család a férj vidéki birtokán, Nógrádsipeken élt. Benczúr Éva 1911-ben ment hozzá bellusi dr. Baross Pál szolgabíróhoz. A család nő tagjai hosszú ideig éltek. Benczúrné 1959-ben Vácott, Benczúr Éva pedig 1985-ben Budapesten halt meg.

[8] Ugyanekkor Fedák István Bereg vármegyei főorvos, Fedák Sári apja a Ferenc József-rend lovagkeresztjét nyerte el. Budapesti Hírlap, 1894. február 18.

[9] Thanhoffer Lajos: Dr. Benczur Dénes. In: Orvosi Hetilap, 1896. június 28. (26. sz.) 316-317. o.

[10] Thanhoffer Lajos: Dr. Benczur Dénes. In: Orvosi Hetilap, 1896. június 28. (26. sz.) 316-317. o.

[11] Kispesti Hírlap, 1896. július 18. 3. o.

Más forrás szerint már 20 éve Lőrincen lakott. Pestszentlőrinc krónikája. Budapest, 1996. 350. o.

[12] Entz Géza: Emlékbeszéd Margó Tivadar t. tagról. A Magyar Tudományos Akadémia elhúnyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. IX. kötet 6. szám. Budapest, 1898. 134. o.

[13] Margó Tivadar. In: Budapesti Szemle, 1896. 239. sz. 303. o.

[14] Entz Géza: Margó Tivadar 1816-1896. In: Orvosi Hetilap, 1896. szeptember 13. 37. sz. 448. o.

[15] Margó Tivadar. In: Budapesti Szemle, 1896. 239. sz. 301. o.

[16] Entz Géza: Margó Tivadar 1816-1896. In: Orvosi Hetilap, 1896. szeptember 13. 37. sz. 448. o.

[17] Margó Tivadar. In: Budapesti Szemle, 1896. 239. sz. 303. o.

[18] Vasárnapi Újság, 1896. szeptember 13. 606. o.

[19] Entz Géza: Emlékbeszéd Margó Tivadar t. tagról. A Magyar Tudományos Akadémia elhúnyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. IX. kötet 6. szám. Budapest, 1898. 147. o.