A „KÁLVINISTA PÁPA” TALÁLKOZÁSA SZENTLŐRINCCEL
Lónyay Menyhért közéleti pályája és személyisége
„Verhenyes-szőke, már egy kissé őszbe csavaruló haj, szakáll és bajusz, nagy meglehetős élénk tengerszín szemek, tömpe orr, közép, csaknem köpcös termet – így mutatá magát Lónyay M. nálunk.” Az angliai emigrációban élő Tanárky Gyula jellemezte így 1859-ben az akkor 37 éves Lónyay Menyhértet.[1] A ránk maradt fényképek bizonyítják e külső leírás pontosságát.
Lónyay Menyhért 1822-ben született Bereg vármegyében, jelentős földvagyonnal rendelkező református nemesi családban (a família a 13. századig vezette vissza őseit). A váltakozó színvonalú otthoni tanulás után Lónyay a budai piaristáknál végezte el középfokú és akadémiai tanulmányait. Németül és latinul tanult, elvégezte a kétéves filozófiai és a hároméves jogi tanfolyamot, eközben lovagló, úszó és vívó leckéket vett. Az akadémiai évek alatt Madách Imrével irodalmi folyóiratot szerkesztett, valamint vers- és drámaírással is próbálkozott. A kétéves joggyakorlatot és az ügyvédi vizsgát azonban feltehetőleg nem teljesítette; húsz éves korában már a beregi megyegyűlésben találjuk. Addigi felhőtlen és változatos, többnyire Pesten töltött kamaszkorát a megyei, majd egy évvel később az országos politika (1843-tól alsótáblai követ) súlyos kérdéseivel való foglalatosság váltotta fel. Pulszky Ferenc a reformkori országgyűlések munkájára visszaemlékezve a fiatal politikus feltűnő szaktudását hangsúlyozta: „szőrszálhasogató eszének leleményességét azonban s közgazdasági ismereteit általánosan elismerték s nagy jövőt jósoltak neki.” „Lónyay, ki minden beszédet prózai felfogással mérlegelt, s a fellengző szónoklat hatalmának nem engedett, népszerűségre súlyt nem fektetett, és szívósan ragaszkodva ahhoz, amit jónak talált, az ellenkező ár közepében is meg tudta tartani állását.”[2]
A közgazdasági ismeretek elsajátításának fontosságára minden bizonnyal Széchenyi István munkái és személyes ismeretségük irányíthatta Lónyay figyelmét. Igen hamar – más fiatalokhoz hasonlóan – Széchenyi műveinek a hatása alá került, számára azonban apja révén az is megadatott, hogy tartósnak bizonyuló személyes kapcsolatot alakítson ki a gróffal. Az 1830-as évek végétől kezdve többször találkoztak, elkísérhette Széchenyit egy-egy sétájára, majd hosszabb belföldi útjára. „Az akkori ifjúság abban különbözött az előbbi és későbbi idők ifjúságától, hogy az ifjak közt általános volt a törekvés komoly tanulmányok által gyarapítani ismereteiket, élénken érdeklődni mindazon nagy eszmék iránt, melyek napirenden voltak. Én is ezen irányt követtem, komoly olvasmánnyal foglalkozva kezdtem magamat képezni, és Széchenyi leglelkesebb tisztelői közé tartozván, azon időben nem írt ő semmit, mit figyelemmel nem tanulmányoztam volna” – emlékezett vissza Lónyay pályája kezdetére.[3] Ismeretségük a reformkori országgyűléseken munkakapcsolattá alakult, Lónyay magát élete végéig Széchenyi tanítványának tartotta.
1848–49 folyamán Szemere Bertalan kormányában pénzügyminisztériumi államtitkárságot vállalt, így a pénzügyek gyakorlati kezelésével is megismerkedhetett. Szakismereteinek további bővítésére a szabadságharc leverése kínált kényszerű lehetőséget. Világos után apja segítségével Párizsba menekült, ahol 1850 közepéig tartózkodott. Párizs legrangosabb oktatási intézményeit látogatta, beszerzett számos szakmunkát, és arra törekedett, hogy a francia tudományos élet legelismertebb tanárait hallgassa. Lónyay számára bevallottan egyfajta pótcselekvést is jelentett a tanulás ezekben a hónapokban. Rendszeres elfoglaltsága mellett kevesebb ideje maradt az aggódásra családja biztonságáért és saját sorsa alakulásáért.
Hazatérve alapító tagja lett a Magyar Gazdasági Egyesületnek és a Magyar Földhitelintézetnek (alelnöke, majd elnöke), az Első Magyar Általános Biztosító Társaság elnökévé választják és meghatározó szerepet játszik a szabolcsi Tisza-szabályozásban is.
1861-től ismét országgyűlési képviselő, Deák Ferenc híve. Mivel a nemzetgazdászat tudománya nemigen vonzotta Lónyay kortársait, hamar kiemelkedhetett közülük ilyen irányú ismereteivel. Mint a korabeli leírásokból kiolvasható, Lónyay száraz adatokra épülő gazdasági témájú beszédeit, cikkeit idegenkedéssel vegyes elismeréssel hallgatták, olvasták. Deák az 1860-as években pénzügyi kérdésekben egyenesen pótolhatatlannak tartotta. 1867-ben pedig már egyáltalán nem volt kétséges, hogy a kiegyezés megkötése után a pénzügyi tárca egyedüli várományosa Lónyay Menyhért. A pénzügyminisztérium vezetőjeként nevéhez fűződik a hosszadalmas osztrák–magyar gazdasági tárgyalások sikeres lezárása. Lényegében e megállapodások biztosították – a bírálatok és a valós problémák ellenére – a politikai keretfeltételeket a következő öt évtized látványos gazdasági fejlődéséhez és polgárosodásához hazánkban. Lónyay 1870-től első magyarként tagja lehetett a közös kormányzatnak és egy bő éven át Bécsből irányította a birodalom pénzügyeit. Érdemei elismeréseként Ferenc József grófi rangot adományozott számára. Politikusi karrierjének csúcsára 1871 végén ért fel: az uralkodó Magyarország miniszterelnökének nevezte ki.
Politikai és gazdasági tevékenysége mellett Lónyay tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, majd Eötvös József halála után (1871) a tudós testület elnöki feladataival bízták meg. Elnöksége alatt rendbe hozta az MTA pénzügyeit, továbbá kezdeményezésére az Akadémia megvásárolta Széchenyi István irathagyatékát. Ugyancsak 1871-től a Dunamelléki Egyházkerület világi főgondnoka is lett. E kerület hozzávetőlegesen a Pest, Fejér, Somogy, Tolna és Baranya vármegyékben működő református gyülekezeteket foglalta magában. Lónyay nagy energiával vett részt a református egyházalkotmány kimunkálásában 1881–82-ben, sikeresen szorgalmazta egy egyházi közalap létrehozását a szegényebb gyülekezetek, illetve lelkészözvegyek és -árvák anyagi támogatására. 1884. november 3-án éppen a közalapról folytatott tanácskozás közben érte a halál az egyházkerület Kálvin téri épületében (ennek közelében utca őrzi a nevét 1885-től kezdve).
Lónyay Menyhért tehát egyszerre volt befolyásos politikus, gazdasági szakember, tudós, egyházi vezető, nagybirtokos (kb. 40 ezer hold tulajdonosa), magánvállalkozó, pénzintézeti elnök és népes családjának irányítója.
Belső tulajdonságait tekintve kortársai egyöntetűen racionális és öntudatos, a nagy érzelemnyilvánításoktól mentes, ügyes és eszes politikusnak látták. A Lónyayról készült jellemzések azonban jelentősen eltérnek abban, hogy az imént említett jellemvonásokat világos vagy sötét színekkel ábrázolják-e. A racionalitás, az öntudatosság könnyen átalakulhatott törtetéssé, makacssággá; a visszafogott érzelmek ridegséggé, unalmassággá, az ügyesség ügyeskedéssé, az eszesség pedig ravaszsággá, sőt egyenesen hideg számítássá.
Különösen érdekes ez az átalakulási folyamat, ha egyetlen szerző különböző írásaiban figyelhetjük meg. Kecskeméthy Aurél (alias Kákay Aranyos), a korszak ismert jellemábrázoló újságírója 1866-ban például így írt róla: „Mozgékony, tevékeny és kiválólag eszes ember. […] Lónyay szemeimben a magyart képviseli, minő az félszázad múlva lesz […] Értem: mívelt, tanult, solid, jó családapa, jó gazda, gyakorlati számító, gyarapodó! És mint politikus? Handabanda nélkül megállja helyét a »hazafiak« közt…”[4] Három évvel később ehhez még hozzáteszi, hogy Lónyay „idegrendszere wolfram-acélból van”, mert pénzügyminiszterként az ellenzék folyamatos támadásait rezzenéstelenül, már-már közönyösen tűri, és csak szakmai válaszokra hajlandó. Kákay ezek után – még mindig pozitív értelemben – „furfangosnak” nevezi a politikust, aki ügyes diplomata módjára mindenkivel tárgyal, de határozott ígéretet nem tesz senkinek, mégis tiszta jellemű, mert kizárólag az ország érdekei mozgatják.[5]
1874-ben megjelent kegyelmet nem ismerő írása viszont már a következőképp ábrázolja Lónyayt: ugyan jó szakminiszter volt, „de vezérszerepre sem elég értelmi s szellemi magaslaton nem áll, sem a kellő jellem-tulajdonokkal nem bír […] Személyisége józan és jelentéktelen. Nem bír sem a szeretetreméltóság, sem a szellemi fölsőbbség azon varázsával, melynek az emberek úgyszólván raisonement [gondolkodás] nélkül szívesen meghódolnak, s mely az emberek vezetésére képesít. […] Rokonai iránti érdekeltsége, családi erényei becsülendők. Mások iránt szíve mélyében fukar és önző. Jót tesz azzal, ki neki használhat. A tett szolgálatot vagy azonnal jutalmazza, vagy soha, mert háládatlanul elfeledi. Amily kisszabású ember, oly kisszabású politikus. Csak a legközelebbi célokat látja. Csak apró eszközökkel tud élni. Csak apró, másodrendű emberekkel szereti környezni magát. Önálló jellemektől idegenkedik. Alázatos híveket kegyel. Mit tesz ez a szó ’jellem?’, azt nem ismeri.”[6]
A jövő évtizedek nagy tudású, tiszta jellemű és rendíthetetlen nyugalmú magyar hazafia nyolc év múlva, Kákay portrésorozatának utolsó darabjában egy kisstílű, önző, felületes, hirtelen haragú és kapkodva cselekvő politikussá alacsonyodik le. A korábban értékként felmutatott jellemvonások szinte mindegyike hibává torzult. Mi áll e fordulat hátterében?
Lónyay miniszterelnökként az elődje által kialakított szerepelvárásnak nem tudott és nem is akart megfelelni. Gróf Andrássy Gyula megnyerő fellépése, konfliktuskerülő viselkedése után Lónyay magatartása nem bizonyult túl vonzónak párttársai többsége számára, személyisége és határozott miniszterelnöki elképzelései (az állami kiadások visszafogása, a pártfegyelem erősítése, a kormányzati hatékonyság fokozása, a parlamentarizmus reformja stb.) megosztották a kormánypártot. Kormányzása vége felé kénytelen volt belátni, hogy programja megvalósításán kívül pártjának és kormányának egységesítésében is kudarcot vallott: a kölcsönös bizalmatlanság miatt nem sikerült társai vezérévé válnia.
Úgy látjuk, hogy az 1870-es évek elejére a politikusok közéleti működésével szemben támasztott közösségi normák, etikai elvárások jelentősen megszigorodtak. A közéleti szereplés és a magánéleti cselekvés között húzódó határ élesebbé, merevebbé vált. E változás legfőbb oka nyilvánvalóan az 1867 után kiépülő új gazdasági és politikai rendszer működési zavaraiban keresendő. A közvélemény egyre nagyobb része számára váltak láthatóvá (sőt élettapasztalattá) a gyors gazdasági fejlődés negatív jelenségei: a pénzintézetek és az üzleti vállalkozások csődje (ez már az 1869-ben bekövetkezett ún. kis válság nyomán megindult), a pénzügyi problémák miatt befejezetlenül álló vasútvonalak (különösen a Keleti Vasút építése körüli botrányok), az értékét vesztő részvények stb. A felsorolást a politikai élet visszásságaival folytathatjuk: a választások körüli korrupció, a gazdasági ügyletekbe bonyolódó képviselők magatartása, az országgyűlési munkát sokszor megbénító személyeskedő csatározások és a pártok bomlása egyre nagyobb elégedetlenséget eredményezett.
Maga Deák Ferenc is fokozatosan megvonta bizalmát a miniszterelnöktől. Több jel mutat arra, hogy hallgatólagos jóváhagyásával történt Lónyay megbuktatása, mert személye egyre inkább teherré vált a párt számára, és akadálya lett az elmérgesedett belpolitikai viszonyok rendezésének. Az ellenzék ugyanis lényegében kizárt mindenféle megegyezést Lónyayval, a kormánypárti vezetés pedig félt a párt tekintélyének a lejáratódásától, ezért jobbnak látták a rossz hírbe keveredett politikus elejtését.
Lónyay tehát nem korrupt magatartása, hanem az általa képviselt kormányzati elvek, egyes intézkedései és politizálási modora („eréllyel kell kormányozni”) miatt bukott meg. Az ellenzék és bizonyos kormánypárti csoportok által alkalmazott korrupciós retorika – és az azt kísérő erkölcsi ellehetetlenítés – hatékonyabb eszközt kínált eltávolításához, mint például kormányzati programjának módszeres bírálata.
Lónyay hátrahagyott jegyzeteiből kiderül, hogy miniszterelnöki sikertelenségének fő okát nem saját képességeinek a hiányosságaiban látta, magára mint a visszás belpolitikai helyzet áldozatára tekintett, az őt ért támadásokkal szemben pedig védtelennek érezte magát: „Öntudatlanul követhettem el hibákat, kinél nem fordulnak azok elő, de soha semmi körülmények közt nem rendeltem alá a közérdeket mások vagy magam érdekének. […] Vannak nemtelen fegyverek melyek ellen nincs védelem, mert hasonlókhoz nem nyúlhatunk, ha csak önmagunkat azokkal, kik azokat használják egy sorba állítani s így lealázni nem akarunk. Hol tények s kézzel fogható s bebizonyítható tények nincsenek, ott kezdődik az ellenséges érzet által szított rágalom, alattomos célzások”, „…a méltatlan megtámadás ellen, azok, kikről feltehetem, hogy ismernek, védelmemre nem keltek s munkásságom ennyi jutalomra is méltónak nem találtatott – megvallom ezt mélyen fájlalom…”.[7]
Bukása a személyes becsületét lejárató támadások következtében végérvényesnek bizonyult. Az ellenfelei által tudatosan felhasznált korrupciós rágalmak emberi méltóságát, erkölcsi tartását, sőt magánéleti elveit is kikezdték. Egész életében ugyanis Széchenyi példáját követte abban is, hogy az ország fejlesztése érdekében megszerzett gazdasági tudását önmaga és családja vagyonának a gyarapítására is felhasználta. Emellett többször hangoztatta, hogy vagyonát becsületes úton hosszú évtizedek alatt fokozatosan szerezte, köszönhetően kitartó takarékosságának, szorgalmának és a szerencsének. Sértett öntudatossággal vállalta kortársaitól eltérő mentalitását: „vagyonom eredete a munka és takarékosság s célszerű, rendes kezelés – hozzájárul ehhez a szerencse – holott az igaztalanul szerzett kincsek szétbomlanak. Elmondhatom Széchenyivel: midőn hazám javát s anyagi jólétét előmozdítani igyekeztem, a magamét is növeltem. Igenis ez teljesült rajtam s erre büszke vagyok. Midőn önök pihentek, visszahúzódtak, én munkás voltam. […] Talán jobb szeretnénk oly minisztereket, kikre nézve egészen közömbös, szaporodék e a haza előmenetelével az ő előremenetelük?”[8]
Jegyzeteiben máskor is hivatkozott tanítómestere, Széchenyi István közéleti magatartására, mondván ő a közérdeket sosem feledte, de vallotta, hogy az ország fejlesztésével igenis összefér saját vagyonának gyarapítása: „ő tőle hallám midőn méltó indignátussal mondá, helyesen cselekszem midőn ha a haza javát mozdítom elő, a magam vagyonát ez által szaporítom.” Lónyay azonban sietett kijelenteni, hogy „soha semmi körülmények közt nem rendeltem alá a közérdeket mások vagy magam érdekének.”[9]
Jól látható, hogy Lónyay több szempontból sem saját évtizedének etikai mércéjét alkalmazta önmagára. Egyfelől azért, mert már az 1850-60-as években, a „passzív ellenállás” időszakában is gazdasági vállalkozások beindításán fáradozott. Másfelől pedig azért, mert Széchenyinek a közérdek és a magánhaszon viszonyáról vallott reformkori felfogását osztotta („hasznot keresni kötelesség”).
Csakhogy a Széchenyi által képviselt közéleti magatartást már az 1830–40-es években is érte kritika. A nemesség (és az arisztokrácia) zöme a pénzügyekkel való foglalatoskodásra (például a kereskedelemre, az ipari vállalkozásra) meglehetősen bizalmatlanul tekintett. Az e téren sikereket felmutatókat pedig eleve gyanakvással szemlélte. Köztudott, hogy Széchenyit néhány ellenfele Sina György bankárral fenntartott üzleti kapcsolatai miatt támadta meg („azt mondják, hogy eladtam magamat Önnek, hogy alaposan meggazdagodjak”), illetve azt vetették a szemére, hogy a Lánchíd felépítését csak saját hídrészvényei értékének az emelése érdekében szorgalmazta. Igaz, a közélet legtöbb szereplője ekkor még méltatlannak ítélte e vádakat és támogatásáról biztosította Széchenyit.[10]
Miniszterelnöki lemondása után Lónyay járása a politika porondján bizonytalanná vált, a felkérések ellenére végül nem vállalta a Deák-párton belül a híveit tömörítő ún. vacsorapárt nyílt irányítását, 1878-ban pedig hosszabb mérlegelés után nem lépett be a Tisza-ellenes erőket összefogó Egyesült Ellenzékbe sem. Egyszerre vonzotta és taszította is a politika világa; vágyott is az elégtételre, azaz a dicső visszatérésre, de egyben félt is az újabb támadásoktól és a kudarctól. Az 1880-as években ideje egyre nagyobb részét töltötte családja megromlott vagyoni helyzetének a rendbetételével. A körültekintő előrelátást, kitartó szorgalmat és takarékoskodást hirdető életvezetési elveit rokonai legtöbbje (például fia, Béla és testvére, János) nem tartotta megfelelően szem előtt, ő pedig a család fejeként képtelen volt az anyagi süllyedés visszafordítására. A néhány évtized alatt tekintélyessé növelt családi vagyon lényegében még Lónyay életében szertefoszlott.[11]
Lónyay Menyhért és Pusztaszentlőrinc kapcsolata
A levéltári iratok tanúsága szerint Lónyay Menyhért 1872 júliusában és 1873 májusában vásárolt összesen 79 ezer forintért birtokot Pusztaszentlőrincen.[12] A körülbelül 800 holdnyi föld eladója a hírhedt, belga eredetű Langrand-Dumonceau-féle bankcsoport volt, amelynek a képviselőivel Lónyay még pénzügyminiszterként került kapcsolatba. A belga pénzintézet azonban merész és megalapozatlan pénzügyi manővereinek a következtében 1869-ben csődbe ment, így a tulajdonában álló földbirtokokat kedvező áron meg lehetett vásárolni. Feltételezhető, hogy Lónyay biztatására vett ugyanitt tekintélyes méretű birtokot az eredetileg ügyvéd, ekkoriban országgyűlési képviselő, később pedig élelmes vállalkozóként ismert Cséry Lajos is, aki Lónyay egyik legközvetlenebb párthívének számított az 1870-es években.
A Lónyay-birtokon hamarosan felépült a 11 szobás villa is, amit egy szép angolpark övezett. A családi hagyatékban fennmaradt első levél, amit Lónyay innen keltezett, 1875. április 18-áról való. Lónyay hamar megkedvelte új tulajdonát, a főváros nyugtalansága (és persze hitelezői elől) egyre gyakrabban menekült Szentlőrincre, mondván „itt lakom, mert csak itt vagyok képes dolgozni”.[13] Az 1880-as években pedig lakcíme már ide volt bejelentve (budai villáját anyagi okokból kénytelen volt kiadni), élete utolsó napján is innen indult egyháza ügyeit intézni.
A szentlőrinci beruházások egy részét a feleség, Kappel Emília vagyonából fedezték. A polgári származású, evangélikus vallású asszony Kappel Frigyesnek, a reformkor egyik legvagyonosabb terménykereskedőjének volt az idősebbik lánya. Lónyay Menyhért apja kezdetben ellenezte a rangon aluli házasságot, de a tekintélyes hozomány minden bizonnyal engedékenyebbé tette. Kappel Emília négy évtizeden át volt hű társa férjének, akivel négy gyermeket neveltek fel. A feleség vagyona fontos szerepet játszott Lónyay vállalkozásaiban, birtokfejlesztéseiben. A házaspár életmódja az arisztokrata rang ellenére is mentes volt a főúri fényűzéstől,[14] erre utalnak a szentlőrinci villa berendezési tárgyai is.
A hagyatéki leltárból arra következtethetünk, hogy az épületben egy kis- és egy nagyszalon, ebédlő, 4 hálószoba, 2 cselédszoba, konyha és egy tároló helyiség kerülhetett kialakításra. A villában az özvegy 1888-ban bekövetkezett halála után már csak 1571 forint értékben írtak össze használati tárgyakat: a bútorokon kívül például egy számos darabból álló ezüst étkészletet, különböző méretű órákat és tükröket; de a legértékesebb tétel egy díszmagyar öltözethez tartozó kard volt. A viszonylag kevés ingóság magyarázata minden valószínűség szerint az, hogy Lónyay Menyhért halála után Kappel Emília visszaköltözött a fővárosba, így az épületet néhány évig csak alkalomszerűen (esetleg nyaranként) lakhatták. A férj halálakor a villában még egy 150 kötetes kézikönyvtár volt, ez azonban a későbbi leltárakból hiányzik. Szerepel viszont az iratok között a Szentlőrinci Tégla és Terrakottagyár hatvan részvényéről szóló bejegyzés, 6300 forint értékben. Lónyay Menyhért 1882-től töltötte be a frissen alakult vállalat elnöki tisztét. Ugyanakkor az is kiderül a családi iratokból, hogy Lónyay rohamos eladósodása miatt kénytelen volt a szentlőrinci birtok terhére is hiteleket felvenni (például 1881-ben 53 ezer forintot).
A család a Lónyay házaspár halála után azonnal megpróbálkozott az ingatlan értékesítésével, ez azonban komoly akadályokba ütközött: „az utóbbi években az ingatlanok értéke nagy arányokban csökkent, részint a termőréteg feltűnő vékonysága miatt, részint pedig – különösen az ottani nyári lakokat értve – a közelben fekvő kőbányai sertésállásokból kiáramló bűz s milliárd legyek miatt, mely két a közegészségre is káros körülmény és hátrány a P. Szt. lőrinci nyári tartózkodást annyira kellemetlenné teszi, hogy a villáknak és telkeknek forgalmuk nincs, sőt nyaralásra a fővárosból oda bérlők egyáltalában nem jelentkeznek.” – panaszkodott a legidősebb fiú, Lónyay Béla.
Lónyay Menyhért sokat tett e terület presztízsének az emeléséért, de a széljárást még ő sem tudta megváltoztatni. Igaz, igyekezett a hátrányból előnyt kovácsolni és Cséryvel együtt a sertéstrágyát felhasználta földje minőségének a javítására. A kőbányai sertéshizlaldák a századfordulóig sok kellemetlenséget okoztak az itt élőknek. Mikszáth is szóvá tette e problémát Lónyay és a település viszonyáról 1882-ben készített karcolatában.[15]
Lónyay, hogy megkönnyítse saját és a villatelep többi tulajdonosának bejutását a fővárosba, kijárta a közlekedési minisztériumnál, valamint az illetékes vasúttársaságnál egy önálló vasútállomás létesítését. A ma is használatban lévő állomásépülethez a területet ingyen ajánlotta fel, sőt azt is elérte, hogy a Budapest–Cegléd–Szolnok vonalon közlekedő gyorsvonatok is megálljanak ott. Levéltári iratoknak egyelőre nem bukkantunk a nyomára az ügylettel kapcsolatban, de az érdekkijárás menetéről lehet fogalmunk, hiszen Lónyay szabolcsi birtokai esetében is hasonló ’technikát’ alkalmazott. A Nyíregyház-ungvári vasút megépítése ügyében kormányzati pozícióját kihasználva előnyöket járt ki saját régiója és családja számára, és önmaga határozta meg egyes vasúti megállók helyét. Egy kritikusa szerint a gyengekezű Mikó Imre minisztersége idején valójában Lónyay irányította a közlekedési tárcát is.
1868 júniusában például az országot érintő kormányzati ügyek megvitatására szolgáló minisztertanács egyik ülése alatt, pénzügyminiszterként azzal foglalatoskodott, hogy levélben próbált igazságot tenni két civakodó testvére között. Albert és János ugyanis összevesztek azon, hogy melyikőjük birtokának a közelében épüljön meg a munkácsi szárnyvonal egyik állomása. „Vedd tekintetbe, hogy ő annyit bajlódott ezen vasúti üggyel, ennél fogva természetes benne azon hit, hogy ő fog befolyást gyakorolni az állomás meghatározásánál. Én pedig azt hiszem, hogy nem ő fog decidálni [dönteni], sem consortiuma, de az ország érdeke, melynél fő tényező én leszek s ott, hol az ország érdeke szól, a két testvér érdekét mellőzni fogom, mert ez kötelességem. Úgy hiszem, hogy valószínűleg nem Csapról, de az azontúl állítandó állomásról fog elágazni, ennélfogva ha a dolog így dől el, valószínűbb az állomás Bórágy és Bátyú közt, mint Somnál. Ha azonban Csapról indul el a munkácsi vonal, az esetben a Beregszász és Csapközti központ fog valószínűleg elfogadtatni. Egyébiránt sok függ attól is, hogy az állomás közel eshet a mai meglévő kőúthoz, illetőleg országúthoz. Ha feljössz Pestre, megbeszéljük ezen dolgot, veled majd közlém a dolgokat. Attól ne tarts, hogy ha tagod [birtokod] hasítja a vasút, kellő kárpótlást ne nyerj.” – békítette Albertet.[16]
Lónyay tehát a nemzeti érdekek fő védelmezőjeként a kormányon belül magának tartotta fenn az állomás kijelölésének jogát. Testvére előtt racionális érveket sorakoztat fel: az ország javát az szolgálja a legjobban, ha a nyomvonal és a leendő állomás kellően figyelembe veszi az elágazási lehetőségeket és a meglévő úthálózatot. A legidősebb fiú nem dönthet rosszul, hiszen a családi vagyon értéke mindenképpen növekedni fog a beruházással (a szállítási lehetőségek bővülése és az állami kisajátítás révén). Lónyay bár az előírások betartásával járt el, mégis nyilvánvaló, hogy a családi vagyon gyarapítása érdekében kilépett „az állam szolgája” pártatlan szerepéből.
Melegen támogatta továbbá, hogy a Nyíregyház-ungvári mellékvonal is kapjon állami kamatgaranciát, természetesen szigorúan nemzetgazdasági megfontolásokból, mondván lehetővé válik ezáltal az ungvári kincstári uradalom erdőségeinek értékesítése. A képviselőház egyhangúlag áldását adta az újabb állami tehervállalásra. Testvére előtt azonban már korántsem az országos érdekek szempontjából ítélte áldásosnak a család birtokai között létesülő vasúti összeköttetést: „Nemde nagyszerű dolog Tuzsér-Bátyu-Som közt vasúti összeköttetés. Ily gyönyörű jövőt még álmodni sem mertem. Isten veled. Közöld ezen jó hírt édesanyánknak. Annyival inkább örvendek ezen, mert így édesanyánk a legrosszabb időben is eljöhet Somból Tuzsérra vasúton…”.[17]
Később sem késlekedett közbenjárni a kormányzati hivataloknál, ha veszélyben érezte a vasút megálmodott nyomvonalának megvalósulását. Érvelésében ezúttal is ügyes összhangot teremtett a családi- és a közérdek között: „Vettem kedves soraid, azonnal nagy Zetter mordiót [éktelen lármát] csináltam a közlekedési ministériumnál, nem a te érdeked megemlítése miatt, de államérdekből, mert a vonalnak, ahol csak lehet rövidnek kell lenni, ezt követeli a forgalom érdeke, ezt kívánja a vállalt biztosítás teherkönnyítése. […] így legalább szebb is lesz a vonal, s a te kívánságod is teljesedésbe megy.”[18]
Ha egy postai levélben nem is lehetett teljesen őszinte, naplójában már leplezetlenül fogalmazhatott. A nemzetgazdasági indokok helyett itt már pusztán az önérdek jelenik meg: „ezen ministeri tanácsban vittem keresztül az Ungvár-nyíregyházi vasútvonalat, mi engem személyesen mindenek felett érdekel.”[19]
E példából világosan kitűnik az a fajta mentalitás (a törvények kínálta lehetőségeket maximálisan kihasználó családi érdekérvényesítés), amiért Lónyayt ellenfelei olyan hevesen támadták.
A ma is álló szentlőrinci villát és a hozzá tartozó parkot végül Dillmont Frigyes budapesti „bizományüzlet tulajdonos” vásárolta meg 27100 forintért. Az értékcsökkenésre egyértelműen utal az a tény, hogy 1884-ben az ingatlant még 51 ezer forintra becsülték.
A Lónyay család másfél évtizedes jelenléte e vidéken ezzel véget ért. Igaza lehet Mikszáthnak, aki szerint a „jeles miniszter mindenkoron a tettek embere volt. Nagyon, de nagyon szeretett tervezgetni […] Szentlőrinccel az volt a terve, hogy fölemelje. Ami igen dicséretes szándék egy elhanyagolt pusztával szemben. Virágzóvá, gyümölcsözővé tenni. Egy jó gazda nem is cselekedhetik másképp, Lónyay pedig abban a hírben állt, hogy jó gazda. […] Meglássátok – mondogatta gyakran –, micsoda Kalifornia lesz még Szentlőrincből!”
Ha Budapest ezen későbbi városrésze a 19. század folyamán nem is vált gyors meggazdagodást ígérő mesés aranybányává, de elindult a polgárosodás lassú, ám biztosabbnak tűnő útján. E fejlődés elősegítésében pedig Lónyay Menyhértnek is maradandó (ma is szemmel látható) érdemei vannak.
[1] Tanárky Gyula naplója. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1961. 89. [1859. aug. 18.]
[2] Pulszky Ferenc: Életem és korom. 1. köt. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1958. 203. és 298.
[3] Gróf Széchenyi István és hátrahagyott iratai. Ismerteti gróf Lónyay Menyhért. 2. kiad. Budapest, 1875. 88.
[4] Kákay Aranyos [Kecskeméthy Aurél]: Újabb árny- és fényképek. Pest, 1866. 98–99.
[5] Kákay Aranyos politikai társadalmi tragico-humoristicus krónikája. Pest, 1869. 257–267.
[6] Kákay Aranyos: Nagy férfiaink. Legújabb fény- és árnyképek. Budapest, 1874. 228–230.
[7] Lónyay Menyhért jegyzetei, 1872 ősze. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára [a továbbiakban: MTAK Kt.] Ms 5307/41. és Ms 5307/52.
[8] Lónyay Menyhért beszédvázlata, 1872 ősze. MTAK Kt. Ms. 5307/49.
[9] Lónyay Menyhért beszédvázlatai, 1872 ősze. MTAK Kt. Ms. 5307/41. és 5307/52.
[10] Az egész problémáról bővebben Cieger András: Gazdagodás és korrupciós vád. A magyar politikusok vagyongyarapításának lehetőségei és megítélése az 1860–70-es években. Századvég Új folyam 40. sz. (2006) 31–90.
[11] Az életút egészét részletesen tárgyalom: Cieger András: Lónyay Menyhért 1822–1884. Szerepek–programok–konfliktusok. Századvég Kiadó, Budapest, 2008.
[12] Az itt közölt adatok forrásai a Budapest Főváros Levéltárának árvaszéki iratai között található hagyatéki dokumentumok, jelzetük: BFL IV. 1411. b. 191–192. d. A továbbiakban csak az ettől eltérő levéltári lelőhelyeket tüntettem fel.
[13] Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1875. szept. 17. Magyar Országos Levéltár [a továbbiakban: MOL] P. 470. 1. cs.
[14] Bővebben Cieger András: A Lónyay-Kappel vagyon nyomában. Egy „újarisztokrata” család vagyoni helyzete és életkörülményei a 19. század második felében. Történelmi Szemle 40. (1998: 1–2. sz.) 87–112.
[15] Mikszáth Kálmán: A kálvinista pápa és Szt. Lőrinc. In: Cikkek és karcolatok XIV. köt. (Mikszáth Kálmán összes művei. LXIV. köt.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974. Írásom címét én is Mikszáthtól kölcsönöztem.
[16] Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1868. jún. 10. MOL Filmtár, 34861.
[17] Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1868. dec. 6. MOL Filmtár, 34861.
[18] Lónyay Menyhért Lónyay Alberthez, 1869. máj. 5. MOL Filmtár, 34861.
[19] Lónyay Menyhért politikai naplója, 1870. márc. 24. MOL Filmtár 37155.
