Bevezetés

 

Pestszentlőrinc 28,35 négyzetkilométerén polgártársaink – statisztikák szerint mintegy nyolcvankétezren – 15 lakótelepen élnek.

Telepeink változatos arculatúak. Kertes családi házasak épp úgy vannak, mint nagy háztömbökkel beépítettek, illetve a kettő közötti átmenetet mutatóak. Ezek a jellegzetességek a lakosság szociológiai arculatának árnyalását is adják.

Az egyes telepek „történelme”, életkorukból adódóan nem azonosan színes és gazdag, miként Pestszentlőrinc fejlődésében betöltött szerepüknél sem beszélhetünk egyenlő arányokról. A Bókaytelep történelme azonban szinte azonos a település egészének történelmével, hiszen meghatározó események kiindulópontja volt, s az ott élő „alapító atyák” meghatározó, a kibontakozást formáló személyiségek voltak.

Telepeink vázlatos története fel-feltűnik a  Pestszentlőrinc krónikája lapjain. Megírtuk már külön kiadványokban Ganztelep és Ganzkertváros, az Állami Lakótelep, és a Havannatelep krónikáját. Illő, hogy az egyik legnemesebb veretű lakókörnyezet, a Bókaytelep – már történelemnek számító – legjelesebb eseményeit is összegyűjtsük, időrendbe soroljuk, és átadjuk az érdeklődőknek.

A maga 130 évével és Puszta Szent Lőrinc, Pestszentlőrinc, a XVIII. kerület életében betöltött szerepével meghatározó a hajdani Herrich-földeken alakult kertváros, mely száz esztendeje az alapító nagyhírű vejének és egyik örökösének, Bókay Árpádnak a nevét viseli.

A telep születését, több-kevesebb pontossággal az 1870-es évek kezdetére tehetjük. Innen haladnánk 1950-ig, addig az időpontig, mikor Pestszentlőrinc önálló városi rangja – Nagy- Budapest kialakításának következtében – megszűnt.

Ma, bő évszázad távolából, a vizsgált időszakot már történelemnek tekinthetjük. Az újabb évtizedeket napról napra éljük.

A feldolgozás elképzelése a következő volt. Minél több ismeret bemutatásával – hírlapi cikkek, levéltári dokumentumok, szakkönyvek alapján – az érdekes és lényeges eseményekre súlypontozó olvasmányos krónikát készíteni. Gondolatokat is serkentve, a helyiek kiegészítéseit, véleményeit is várva. Az ilyen jellegű törekvést a Pestszentlőrinc krónjkája már sikerrel alkalmazta.

Jelezni kívánjuk azt is, hogy a telep krónikáját írva nem a mai közigazgatásban pontosan körülhatárolt Bókaytelep területében gondolkodtunk, hanem az úgynevezett Herrich-birtok  Puszta Szent Lőrincen lévő, Üllő felé haladva, az Üllői út jobb oldalán lévő részében. A jelzett területen történtekről szeretnénk szólni.

A Bókaytelep mai határai: Üllői út a Bartók Lajos utcától a Dalmady Győző utcáig, a Dalmady Győző utca, Wlassics Gyula utca, Garay utca, Varjú utca, Fürst Sándor utca, Sallai Imre utca, Margó Tivadar és Bartók Lajos utca.

A névadó portréja

Az orvos

Pestszentlőrinc nem kis település. Van múltja, jelene, jövője. Voltak, vannak, és minden bizonnyal lesznek meghatározó személyiségei. Ezek sorába tartozik a tudós orvosprofesszor is, akinek nevét szabadidő központ és diákcentrum, lakótelep, utca, általános iskola, játszótér – a szépirodalomban is megidézett Bókay gödör – és gyógyszertár viseli, aki díszpolgárunk, és emlékét mellszobor is őrzi.

Ki volt ő? Memoárjának utókor adta címe szerint „intelligens ember”[1]. „1856. augusztus hó 15-én délután 3 órakor születtem a pesti Újvilág utca[2] azon házában, melynek helyén a Gentri Casino épült”. A boldog és büszke atya, Bock – később Bókai – János is híres orvos volt. 1848/49-ben Petőfivel, Jókaival, Vasvárival szoros kapcsolatot tartó nemzetőr. Nemzetőri sapkáját féltve-titkolva őrizte a család. Az irodalomtörténet tudni véli azt is, miként lett Bockból Bókai. A keresztatya Jókai volt. „Ha én vagyok Jókai, akkor te legyél Bókai” – mondta. Bókay Árpád emlékezését olvasva azt is tudjuk, jó tollú író is, a bontakozó főváros történetének bemutatója, a korabeli színházi és irodalmi élet megidézője, kalauzunk a XIX. század végének társasági életében, jogász- és medikusbáljain, ám legfőképpen az orvosképzés és a gyógyítás világában. Mindenek előtt azonban tudós orvos volt. Tehetséggel és apja iránti elkötelezettséggel. Tudományos címeinek sora imponáló: egyetemi magántanár a „belgyógyászati fizikális vizsgáló módszerek” tárgykörben. Majd – első komoly elismerésként – Kolozsvárra érkezett nyilvános és rendes tanárnak. Ott indította el szakirodalmi tevékenységét is. Ennek köszönhette, hogy az Orvosi Szemle társszerkesztőjének választották. Kiadta „Vénygyűjtemény” című munkáját, jelezve, érdeklődése a gyógyszertan és gyógyszerkutatás felé fordult. Szakirányú munkáságának további eredménye az „Újabb gyógyszerek” címen megjelent kézikönyv.

Hamarosan Budapesten is katedrát kapott. A Gyógyszertani Intézet élére nevezték ki. Képe ma is az intézet falát díszíti. Tudományos pályája csúcsát 1896-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagsága jelentette, melyet a család nemesi rangra emelése követett. A név végén szereplő „i” már „y”.

Komoly szerepet vállalt Korányi és Kéthly társaságában a „Belgyógyászati kézikönyv” megírásában. Egyik alapító tagja volt a gyógyvizek értékeit felismerő és propagáló Országos Balneológiai Társaságnak. Már 1893-ban előadást tartott a Budapesti Balneológiai Egyesületben a külföldi és a hazai fürdők összehasonlításáról. 1917-ben a háborús helyzet adott témát Bókay Árpádnak. Badenben tartott előadást arról, miként adhat segítséget a Császár és a Lukács fürdő, valamint a Margit-sziget gyógyvizei a hadirokkantak kezelésében.[3]

Ezzel nincsen még vége a Bókay tevékenységét ismertető soroknak. Nemzetközi orvos- kongresszust szervezett az Orvosegyesület egyik vezetőjeként, és minden segítséget megadott egy Orvostörténeti Múzeum megnyitásához.

Az I. világháború idején – kora miatt – frontorvosi szolgálatot nem vállalt. Keserűen meglepő volt számára, hogy a politikától következetesen távol maradó Bókay Árpádot a Tanácsköztársaság Közoktatási Népbiztossága felfüggesztette állásából. A későbbi rehabilitálásának már nem sokáig örülhetett. 1919. október 20-án váratlanul elhunyt. Halála okáról nem szól a szakirodalom.

A jeles tudós a szellemi elit tagjaként az országban működő egyik szabadkőműves-páholynak is tagja, nagymestere volt. A szakirodalom két csoportosulást is említ: a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholyt – ezzel éledt újjá Magyarországon a szabadkőművesség – illetve az Orient szabadkőműves páholyt. A szabadkőműves mozgalmat, mely addig legálisan tevékenykedett, betiltották. Ezt Bókay Árpád már nem érte meg.

Bókay Árpád Puszta Szent Lőrincen

Hogyan került a pesti fiatalember pusztánkra? Ennek hiteles tanúja emlékirata. A fiatal orvos, a Korányi klinika tanársegédje, 1880 őszén „körülbelül szeptemberben, úgy 12 óra körül” meglátott egy 16-17 éves leánykát, aki a kor illemszabályai szerint nevelőjének és húgának kíséretében sétál az utcán. „Mint Rómeó, mikor Júliát először látta, az történhetett vele, ami velem. Ennek a leánykának arca, szeme, egész lénye lenyűgözött”[4] A többi már természetesen folytatódott. Szerelemmel, házassággal.

Az imádott leány atyjának Puszta Szent Lőrincen volt háza és birtoka, így idővel itt mutatkozhatott be a családnak az ifjú orvos. Az időpontot is pontosan feljegyezte Bókay: „1881. július 6-án délután volt a nagy nap, midőn kihajtottam Lőrincre”. Később – már családosként – ide is költözött. Tevékeny közösségi emberként élt, így természetes, hogy új otthonának, a fejlődő településnek is segítő, meghatározó polgárává vált.

 Bókay Árpád nem csak férje lett Herrich Szidóniának, hanem a településünk életében jól ismert Herrich Károlynak legkedvesebb veje is. Bókay apósa munkáját folytatta, örökébe lépve a Herrich Károly részéről lefektetett alapokra is építkezhetett.

A nagylelkű adományozó

Bókay két évtizedes helyi sikertörténetének vázolásához memoárja mellett elsődlegesen és meghatározóan a helyi újságokra hagyatkozhatunk.

A Kispest – Szent-Lőrinc című helyi lap a XIX. század végén arról tudósított, hogy a Herrich-örökösök 500 holdját 1850 parcellára bontják. Később az is nyilvánosságra került, hogy ebből 290 parcellát a betelepülésben fontos szerepet vállaló Családház Építő Egyletnek tartottak fenn. (1898. júli. 31., illetve 1901. márc. 17.) A helyi hírlapírás szerint a „parcellázás a fiatal településnek igazi jótéteménye” volt.

Bókayné bekapcsolódott a helyi társadalmi életbe is. A katolikus templom építése javára rendezett jótékonysági táncmulatság védnöki tisztét Margó Tivadarné és jeles hölgykoszorú társaságában látta el. A protestáns asszony egy katolikus mozgalom élén.

1896 végén Bókay Árpád a birtokából – erről később lesz szó – szép erdős parcellát adott át népliget céljára.

1901. március 17-én a Kispest – Szent-Lőrinci Híradó jelentős cikket közölt Puszta Szent Lőrinc önállósítása címen. „Végre eljutottak addig, hogy Puszta Szent Lőrincnek önálló nagyközséggé alakulása most már befejezett tény.” A magabiztosságra volt ok. Az önállósításról – területi kérdéseket is érintve – tárgyalt a szolgabíró is. A lakosság is optimista volt. „Kispesttel ellentétben jóval alacsonyabb adó megállapításában reménykedtek.”

A Szent Lőrinci Polgári Kör volt a mozgalom motorja, soraiban a két Herrich vővel, Bókay Árpáddal és Kiss Istvánnal. Bókay az elnöki, egyes források szerint a díszelnöki pozíciót töltötte be.

Önzetlenül tette a két birtokos azt, amit tett, vagy józan érdekből, hiszen telkeik árainak emelkedését remélték a változással? A kérdésre adott válasz lehet ez is az is. Az azonban elvitathatatlan, hogy a település fejlesztését szolgáló adományok az önállósodás vitorláiba fogták a szeleket.

Az önállósodási törekvések lényegében már 1899-ben megindultak. És nyomban ott találjuk Bókay nevét is. Ő írta alá elsőként azt a kérelmet – 150 birtokostársa nevében – melyet a vármegyei törvényhatósághoz nyújtottak be. A beadvány az önállósodási javaslatot tartalmazta és a vármegye tárgyalási alapnak el is fogadta. Akkoriban ezeknek az eseményeknek rendszeresen nyoma volt a helyi sajtóban.

A XX. század hajnalán az újabb Bókay-ajándékok támogatták a fejlődést.

Miként a korabeli sajtó 1901-ben közölte, „Bókay dékán” 9 telket ajándékozott közcélokra, elsősorban iskolaépítésre.

Mivel 1902-ben a közéletünkben igen aktív Kiss István – Herrich Leonie férje – elhunyt, a parcellázás és a település fejlesztését szolgáló adományok még inkább Bókay Árpád kezében összpontosultak.

Tovább pörgetve a história naptárát, arról beszélhetünk, hogy 1902-ben Bókay Árpád és Cséry Lajos együtt tárgyalt a kispesti vezetéssel pusztánk önállósodási törekvéseiről. Nyomatékul Bókay újabb kilenc parcellát ajánlott fel községi célokra. (Kispest – Szent- Lőrinci Friss Újság 1902. ápr. 9.)

A Kispest Szentlőrinci Lapok 1906-ban figyelemre méltó hír publikált.

     „Bókay Árpád az összes milimár bérlőnek felmondott, hogy a telep építési tervét mielőbb megvalósítsa. November 20-ára el kell készülni az első három mintaháznak, melyek igen csinos stílusban vannak tervezve. Mintegy 1000 ilyen kis ház építését tervezik, és csak a fennmaradó telkek lesznek haszonbérbe adva. Bókay ezen tervének megvalósítása nagyban fel fogja lendíteni községünket.” (szept. 30.)

Közeledve az önállóság elnyeréséhez, érdekes megnézni, hogy kik voltak azok a személyek, akik Bókay mellett álltak. Lippmann Lajos nyugalmazott ezredes, később az önálló község első bírója, Utry Máté vezető tisztviselő, Krautschneider József kocsilámpa-gyáros, és a meghatározó szerepű Szemere Miklós.

1911 tavaszáról is ismertünk egy érdekes hírt, mely az ismert professzor nevéhez is kapcsolódik. Március 29-én megalakult a Kispest Pestszentlőrinci Kórházegyesület. Az alakuló közgyűlés elnöknek Bókay Árpádot választotta. (Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1911. ápr. 2.) Kispest történésze Herein Károly hívta fel a figyelmet arra, hogy Kispesten 1901-ben, négy ággyal, bérelt helyiségben járványkórházat alapítottak. 1910-ben a helyi közigazgatási jegyző indítványt nyújtott be közkórház létesítésére. Ennek támogatására hívták életre – nem sok eredménnyel – az említett egyesületet.

Bókay Árpád őszintén szerette otthonát. Segített, ahol tudott. Így volt ez az I. világháború nehéz éveiben is.

Amikor a családok kereső férfi tagjai bevonultak, az anyáknak kellett munkába állni. A gyerekek felügyelet nélkül maradtak. A katolikus egyház támogatásával szervezték a gyerekek befogadását nappalra. A módosabb családok 4-5 gyermek gondozását is vállalták. Bókayék ekkor 17 gyermeket fogadta be. (Lásd: Wimmerth Béla: Historia Domus 25. l.)

Bókay Árpád a helyi Vöröskereszt megbízottjaként is tevékenykedett. Így vett részt a Hoffherr (Hofherr) Albert támogatásával fenntartott hadikórház vezetésében . Tette ezt mindaddig, míg bizonyos nézetkülönbség nem jelentkezett Hoffherr és Bókay között. Mikor ez a kórház működését veszélyeztette, Bókay intelligensen visszavonult. (Kispest – Szentlőrinc 1915. ápr. 24.)

Még az első világháború második esztendejében történt, hogy a vallás és közoktatási miniszter Pest vármegye számára engedélyezett iskola egyikének helyéül a Rendessytelepet jelölte ki. A község csak vizes területet tudott kijelölni, melyet a felső vezetés nem fogadott el. Ekkor ismét Bókay lépett, és 15 000 korona értékű 860 négyszögöles megfelelő telket ajánlott fel.

És azt se feledjük el, hogy Bókay, az evangélikus presbiter – egyházának hű fia – ingyen telket adott a katolikusoknak. Építsék fel Isten házát.

Településünk jelentős részének fejlődése már sínen volt. Ekkor érkezett 1919. október végén a szomorú hír. Elhunyt dr. Bókay Árpád. 63 éves volt.

Ez a Bókay, úgy látszik, egy intelligens ember!

Bókay Árpád számos emlékkel van jelen otthonunkban. Ezek sorában találjuk emlékiratát is, melynek megjelenésében önkormányzatunk, településünk szponzorai és  helytörténészeink is  szerepet vállaltak.

Kalandos volt a kézirat sorsa. Az autográf példány áthajózott egyik kivándorló Bókayval Amerikába. Itthon egy gépirat maradt, melyet az unokák, dédunokák olvasgattak.

2003-ban aztán részletek jelentek meg Bókay írásából egyik vezető napilapunk hasábjain, mintegy utat nyitva a kötetben történő megjelenéshez, mely aztán 2003 karácsonyára az érdeklődők könyvespolcaira kerülhetett.

Az előzőekben már feltűnt néhány utalás a jeles munkára, szóljunk a továbbiakban erről kissé részletesebben is.

Az emlékirat orvostörténet, várostörténet, kultúrtörténet és becses dokumentum egy Pest mellett éledező település Puszta Szent Lőrinc életéről a XIX. század végéről.

Az emlékékiratot, a memoárt műfajilag a napló és a történetírás között szokás elhelyezni, melyben a szerző személyes élményeiről szól, ám úgy, hogy életrajza csak annyiban érdekes, amennyiben a megidézett eseményekkel kapcsolatos, amennyiben azoknak részese, tanúja volt.

Bókay készített életében feljegyzéseket, írt naplót? A kérdésekre határozott választ nem adhatunk. A memoár pontossága azonban feltételezhet bizonyos feljegyzéseket.

Amit ismerünk tőle, az nem sokkal halála előtt, feltehetően 1916-1918 tájékán került papírra, és szerencsénkre fennmaradt. A család megőrizte.

Az emlékirat mintegy negyed századot ölel fel részletesen, az emlékező születésétől, 1856-tól, a kolozsvári professzorságig 1883-ig ívelő évtizedeket. Villanó képek azonban a további évtizedekből is megjelennek. Ha több időt kap a sorstól, bizonyára tovább írja emlékiratait, hiszen láthatóan nagy szeretettel és írói érzékkel forgatta a tollat.

Emlékiratát családjának, gyermekeinek szánta.

    „Gyermekeim és unokáim okulására írom ezeket a visszaemlékezéseket, akik ha ezeket a sorokat olvassák, bizony el fognak csodálkozni, sőt talán el sem fogják hinni, de el sem tudják képzelni, milyen egyszerű kis város az én gyermekkoromban Pest. 60-80 ezer lakosa lehetett.”

Bókay Árpád élete és a memoár azt a városfejlődési folyamatot kíséri végig, ahogy az „egyszerű kis város” világvárossá fejlődött, és az orvostudomány is új alapokra épült.

Az, hogy az emlékirat sokkal szélesebb kört szólít meg napjainkban, és nem csupán a déd- és ükunokákat, az egyértelműen a munka értékeit hangsúlyozza.

Buza Péter várostörténész, író-újságíró – akit köszönet illet a Bókay-memoár megjelenéséért – a következőket írta az olvasót köszöntő előszavában.

     „A memoár élvezetes stílusban ad áttekintést a XIX. század második felének orvosi gyakorlatáról, az orvosképzésről, az orvosi kultúráról, a hivatás erkölcsi alapjairól.”

Ezt a gondolatot viszi tovább Kapronczay Károly, mikor a Bókay-dinasztia című kötetzáró tanulmányában arró írt, hogy az „1840-es években (…) valóban forradalmi változáson ment át az orvoslás, és ebben méltóan kapcsolódott be  a magyar orvostudományt európai rangra emelő, a hazai orvosképzést alapjaiban átszervező pesti orvosi iskola.” Ebben az új orvosi iskolában Balassa, Markusovszky, Semmelweis, Korányi, Lenhossék mellett ott voltak a Bókayak is.

Milyen remek portrékat fest szerzőnk a kor neves orvosairól. Egyetemi hallgatóként olyan professzorokkal találkozott, mint a „raccsoló” anatómus, Lenhossék, majd Margó, Than, Jendrassik, Jurányi és Thanhoffer, Mihalkovics vagy Klug.

Az emlékirat mérsékelt tisztelettel jellemzi Stockingert és Ruppot, a Bach-korszakból ottmaradt karrieristákat. Annál nagyobb tisztelettel a gyógyszerhatástan és a vénytan professzorát, Baloghot, a „nagy fejű, erős testű, barátságos arcú, nyílt, kék szemű” embert, az 1848/49-es szabadságharc bukása után meghurcolt Balassát, a neves Korányit, és természetesen a Papát, akitől gyerekgyógyászatot tanult. Felettük trónolt Rupp Nepomuki János királyi tanácsos, a nagyságos dékán úr.

A felsoroltak között a gyakorlati orvostudományokat alapozó, támogató szakterületek kiválóságai is ott voltak.

A külföldi tanulmányutak emlékei is megelevenednek. Egy tanév Strasbourgban, ahol a harmadév fő tanárai voltak: Recklinghausen, Waldeyer, Hoppe-Seiler.

Életszerűség hatja át az emlékirat valamennyi sorát. Mikor a család Semmelweis házaspárnál vizitelt, a fiatal Árpád felfigyelt a „lármás, kopasz, jókedvű öreg bácsi” mellett viruló „csodaszép, szőke, németül beszélő” feleségre.

Milyen feledhetetlen emlékek szólalnak meg a királyi várról, személyzetéről és lakóiról, hiszen a papa egyik orvosi látogatására fiát is magával vitte. Az újszülött Auguszta hercegnőt bízták Bókai János gondjaira, aki fehér kesztyűben és cilinderben jelent meg a viziteken.

Az ötletszerűen kiválogatott utalások is egyértelművé teszik, mennyi mindent kapott az orvostörténet is Bókay emlékiratától.

A Bókay-fiúk, Árpád és János szerencsés társadalmi helyzetben nőhettek. Találkozhattak a kor nagy politikai egyéniségei közül néhánnyal. Egy házban laktak Wekerle Sándorral (Bókay még Weckerlének írta a nevet), aki a pénzügyminiszteri majd miniszterelnöki bársonyszékbe emelkedett. Deák Ferenccel, „aki igen szerette a gyerekeket, s szívesen labdázott velük. Levetette kabátját, s úgy illegett-billegett, ha el tudtuk trafálni a labdával, hogy beillett fiatalnak is, pedig nem volt az, és testes is volt.”

És ha már a Városligetben „Asszonynéni” birodalmában járt a gyermek Árpád, nemcsak labdázott a „haza bölcsével”, hanem tisztelettel bemutatkozott Kemény Zsigmondnak is.

Találkozott Horváth Mihállyal.  Nem említi azonban, hogy későbbi sógora, Horváth Lajos, Herrich Melánia férje, egyenes ágú leszármazottja lett volna a neves tudósnak és államférfinak, miként azt egyik helytörténeti írásunk említi.

Feltűnt Zichy Nándor és Khuen Héderváry Károly, aki ugyancsak ült Magyarország miniszterelnöki székében. Találkozhat az olvasó Wlassics Gyulával, Türr Istvánnal is, hogy csak néhány jelentős nevet említsünk.

Mellettük főrendek, országgyűlési képviselők, polgármesterek, főpolgármester, megyei hatalmasságok sora jelenik meg a memoár lapjain, vagy netán „csillagkeresztes dáma”, Erzsébet királyné felolvasója és bizalmasa, Ferenczy Ida.

A lakás erkélyéről látta a gyermek Árpád, miként vagdosták össze 1864-ben a „vasasnémetek” éjjel az „Almásy forradalomban  részt vevő jogászokat, és ott volt, amikor Rudolf trónörökös tartotta bevonulását a várba fiatal nejével, a belga király leányával, Stefániával.”

Az emlékirat lapjain találkozik az olvasó a művészvilág reprezentánsaival is. A színházi életbe a belépőt az apa, Bókai János biztosította, aki főhivatása mellett – melyet az 1839-ben alapított Pesti Szegénygyerekek Kórháza élén töltött be – a Nemzeti Színháznak is orvosa volt. A korabeli színjátszásnak legnagyobb nevei jelennek meg az emlékiratban. Néhány név ízelítőnek: Udvarhelyi Miklós, Munkácsy Flóra, Gabányi Árpád, Shódelné Klein Rózsa, Dériné Széppataki Róza, Pálmay Ilka, Laborfalvi Róza, Hivatal Anikó, Lendvay Márton és Marci, Benza Ida, Blaha Lujza, Prielle Kornélia, Márkus Emília, Fáncsi Ilka. Hatalmas nemzedék volt.

Kevés fiatalnak adatott meg, hogy a Csengery-szalonban a zongora mellett állva baráti közelségben hallhassa Liszt Ferenc játékát Arany János, Gyulai Pál és Szilágyi Dezső társaságában, és táncolhatott Arany unokájával, Széll Piroskáva. Liszt Ferencről írta: „Alig 5 lépésre állottam zongorájától (…) a Mephisto-walzert hallottam tőle.”

Bókay már felnőtt férfiként hallotta a pletykát arról, hogy Jókai Rózának, a későbbi Feszty Árpádnénak, Laborfalvi unokájának Jókai lett volna az édesatyja. Nyomban tegyük hozzá, ennek a Jókai szakirodalom hitelt nem ad. Bókay szerint ezt a bosszúra éhes öreg Lendvayné bökte oda Laborfalvinak, mert anno elszerette a férjét. III. Róza eszerint Lendvay Márton unokája volt.

     „Nem is volt jó dolga ezután Móricz bácsinak (…) Jókai a nagy izgalomtól haemoptot kapott, ami sokszor ismétlődött nála élete folyamán, de Papa gondos keze alatt mindig helyre állott egészsége. Papa egész haláláig orvosa volt Jókainak. Meg is jött újévkor az 50 körmöci arany honorárium mindig egy díszes kis tartóban.”

Így bizony. Az utókor ennek bizonyságával a sokáig lappangó Jókai-noteszekben is találkozhatott.

Színességükkel, hitelükkel a város fejlődését bemutató részek méltó társai az orvostörténetnek és a kultúrtörténetnek.

Filmszerűen peregnek az események. A régi Zrínyi-ház  (ma az Astoria épülete) ablakából kinézve úgy érezte az emlékező:„Előttünk és alattunk folyt le az élet Pesten.” A Rókus mögötti vesztőhelyre – a város akkor csak addig terjedt – vitték Bogár Imrét, a legendás betyárt. A Múzeum-kert és az Orczy-kert a nagy séták és játékok színhelye volt. A mai Gellért fürdő helyén lévő Sáros fürdőben reumás parasztok üldögéltek, távolabb felcserek köpölyöztek, a puszta földre eresztve a vért.

Az Alagúton és a Lánchídon áthaladók díjat fizettek. Az országos vásárokon ugyan színes embersokaság nyüzsgött az utcákon, Bókay mégis úgy érezte: „Egyszerű kis város volt az én gyermekkoromban Pest.”

A közúti közlekedést az omnibusz és a lóvasút jelentette. Ezért a tehetősebb családok – így Bókayék is – saját kocsit tartottak kocsissal, lovakkal. Árpád is a saját kocsiján hajtott ki először Puszta Szent Lőrincre.

Helytörténetünk egyik izgalmas fejezetét tartalmazza a memoár záró 25 oldala.  Ezt a részt – a család hozzájárulásával – már 1998-ban közzétettük az Emlékezések, tanulmányok  Pestszentlőrinc múltjáról II. kötetében.

Mostani kiadásunk, ha szövegében nem is adott újat, tovább gazdagította ismereteinket dokumentum értékű képeivel: Herrich Szidónia portréja, Bókay Árpád és felesége, a Bókay gyerekek a lőrinci kertben, kilátás a Diófa útról a parcellázott földekre, a későbbi Bókaytelep területére, Pestszentlőrinc nyaralótelep vasútállomása.

Bókay Árpád kocsija – mint már jeleztük – 1881. július 6-án délután gördült először pusztánk útjain. Az út Kispesten át vezetett, melynek településünk akkor már közigazgatási része, csatolt pusztája volt.

   .  .

A Bókay-memoárt a Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht. adta ki korabeli képekkel, szakszerű jegyzetekkel, orvostörténeti tanulmánnyal. A kiadvány Buza Péter várostörténész, Kapronczay Károly orvostörténész, valamint Téglás Tivadarné és Téglás Tivadar helytörténészek munkájának eredménye.

                                           

Köszönettel és tisztelettel kell szólni dr. Rácz Dánielné Jobbágyi Máriáról, Bókay Árpád dédunokájáról, aki megőrizte a memoárt, kiadását örömmel engedélyezte és támogatta, és tanácsadóként mindvégig munkatársunk volt.

Pillantás a régmúltba

Természetesen merül fel az a kérdés is, hogy az immár történelmi múltú telepek megjelenése előtt, kik és hol éltek a régi Szent Lőrinc földjén, mely jóval nagyobb volt a mainál, hiszen a szomszéd Kispest területét és Kőbánya egy részét is magában foglalta. A kezdeti korokra itt most csak villanásnyi fényt vethetünk.

Ősi templomos-plébániás falunk, az a bizonyos „Zenth Lewryncz” XIV. századi viszonylatban népes település volt. A történelem viharai azonban eltüntették a hajdan virágzó falut, és figyelemre méltó, ismert számú lakosság csak a XVIII-XIX. században, a Grassalkovich, majd Sina birtokokon jelent meg. Helytörténetünk joggal jelöli meg Pesztszentlőrinc modern történetének kezdetéül 1726-ot, a Grassalkovichok megjelenését. Ebből az időből eredően kell szólnunk Pestszentlőrinc ma is álló egyetlen műemlékének történetéről.

A Szent Lőrinc kápolna

Szent Lőrinc kápolna, vagy barokk kápolna néven egyaránt ismerjük. A Bókaytelep egyik büszkesége. Építésének feltételezett évéről több adattal is rendelkezünk. A kápolna belső terében a következő felirat olvasható: „Afdificavit dux Grassalkovich anno 1711 domini. Restauravit Szemere de Genere Huba anno 1932 domini” (Építtette herceg Grassalkovich az 1711. esztendőben, felújította Szemere de Genere Huba az 1932. esztendőben). A külső falon elhelyezett tábla a következőket mondja: „Műemlék. Építtette I Grassalkovich Antal az 1760-as években, mai formáját a XIX. század elején történt átépítéssel nyerte el.” A táblát az Országos Műemléki Felügyelőség helyezte el.

Az építtetés évére két dátumot is találunk. Melyiknek higgyünk? Az 1711-es építés lehetőségének esélye minimális. Területünk akkor még pusztaság. Kinek építenének itt templomot? És főleg ki? A megnevezett I. Grassalkovich Antal 17 éves pécsi diák ekkor. Az 1711-es építés lehetőségével aligha kell többet foglalkoznunk. Az évszámok között tallózva, a XVIII. század közepére, az 1760-as évekre utaló dátum azonban megindít egy gondolatsort, amely tovább erősíti azt a véleményünket, hogy kápolnánkat 1762-ben építették.

Ez az időszak valóban Lőrinc újabb kori településtörténetének a kezdete. Egy 1757-ben végzett összeírás a nagy kiterjedésű Szentlőrincen mindössze 7 családot regisztrált. A gyarapodás azonban gyors ütemű volt. 1768-ban, az úrbéri ügyek rendezésekor már Szentlőrinc és a környező puszták 58 családnak adott otthont és megélhetést.

Ilyen számú cselédség számára már építhetett egy kis kápolnát a névtelenségből kirobbanó Grassalkovich-család nagy, birtokszerző tagja, hiszen tudta: „nem csak kenyérrel él a jobbágy, de Isten igéjével is.” Bizonyos, hogy az I. Grassalkovich Antal bőkezűségéből épülő templomok sorába tartozik a mi kis kápolnánk is.

Mátyás Ferenc, településünk szerkesztő újságírója, költője írta a következőket: „Az ünnepi játékok után […] az uralkodók a kis kápolnában imádkoztak a békéért. […] A valaha uralkodókat is látott kápolna nevezetes hely, s ha megállasz előtte, jó, ha tudod, hogy miféle emléket őriz a kegyelet.”[5] Az utalás az 1814-ben megrendezett uralkodói találkozásra utal.

A soroksári plébánia 1841-ből származó feljegyzései között sok becses adatot találunk kápolnánkról. A latin nyelvű szöveg legfontosabb mondatai Kubinyi Vilmos lejegyzésében és fordításában a következőképpen hangzanak:

„A kápolna a birtok közepére, közel a birtokos lakásához, tűztől megóvva és fallal körülvéve építtetett. Belehelyeztetett egy kripta a bérlő famíliájának részére. […] A kápolnának aranyos kis tornyocskája volt, amelyben egy kb. 80 fontnyi súlyú harang volt. A kápolna ajtajának erős zára volt, és annak kulcsát a földesúr lakásában őrizték. […] Volt benne egy négyváltozatú orgona is, hogy miként használták, nem tudni.”

A kis kápolna néhány élvtizedes megbecsülés után az egyik bérlő, Juranek Ferenc idején magtár volt, majd 1856-ban Sina Simon újból renováltatta. A későbbi gazdák – főleg a Szemere család – rendben tartották a kápolnát. A kápolna történetében teljes joggal tűnik fel Szemere István neve is, aki 1932-ben felújítatta az épületet. „Igazi főúri gesztussal gyönyörű freskókat festetett, és az összes hiányokat pótolta. Ebben a kápolnában 1898-tól 1926-ig minden hónap utolsó vasárnapján mondottak szentmisét, valamint az augusztus 10-ét követő vasárnapon, Szent Lőrinc búcsúnapján.”[6] Felújítása a közelmúltban is megtörtént az Országos Műemléki Felügyelőség védnökségével. Az épület ugyanis az ő védnökségük alatt áll. Sajnos, a belső berendezés korhű stílusáról már nem beszélhetünk. A körülötte álló kastély és a cselédházak is eltűntek, családi házaknak, lakótelepnek adva át helyüket. A kápolna azonban áll. Őrzi a történelmi múlt emlékét.

A világhíres Gloriett

A műemlék kápolnáról szólva már leírtuk: az ünnepi játékok után […] uralkodókat is látott a kápolna. A koronás fők látogatása és az ünnepi játékok, történelmi múltunk legjelesebb eseménye volt.

1814-ben meghatározó szerepű uralkodók látogattak Pest-Budára és a közeli Szent Lőrinc pusztára: I. Ferenc osztrák császár és magyar király – a Bécsben élő vendéglátó – és a vendégei: III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Sándor, minden oroszok cárja. Szórakozni jöttek ide Bécsből, ahol Napóleon leverése után sorsdöntő tanácskozás folyt.

1814. október 27-én a pusztánk az érdeklődés középpontjába került. A budai és pesti látványosságok résztvevői nem akartak lemaradni arról a katonai parádéról sem, melyet az addig kevéssé ismert Pest melletti hely ígért. Hatalmas tömeg gyűlt össze Szent Lőrinc szabad területén, egy domb körül, melyen egy sebtében épült, kör alakú torony magasodott. A koronás fők az épület erkélyén, a tömeg annak környékén foglalt helyet. Az épületet alakjáról Gloriett vagy Gloriette névvel illették. A név azóta fogalom helytörténetünkben.

A szájhagyománnyal is színezett história a következőket őrizte meg a jeles napokról. Mikor a magyar huszárok igazi fergeteges rohamra indultak, a nézelődő tömegben pánik tört ki. A riadt menekülésnek sebesültjei, netán halottai is lettek. Emlegetik ezzel kapcsolatban András huszár esetét, aki egy riadt kisfiút emelt vágtató lova nyergébe, így mentve meg a lovak patáitól. Később valami olcsó kiadvány meg is rajzolta a jelenetet. A nemes bravúr úgy lenyűgözte az orosz cárt, hogy hadseregében huszárezred létesítését határozta el. A Bécsi Magyar Kurir a katonai mozgások nagyszerűségét a következőképpen őrizte meg: „Tsütörtökön reggel a rákos mezején Hadi gyakorlás volt. Megindult a huszárság előre, s ágyúkkal üzvén a képzelt ellenséget, mintegy maga után húzta a Német Regementnek, s a tulajdon két osztályainak fordulatait.[…] a szép tsinos öltözet, pontos fordulás és igazi rendtartás által minden nézőben teljes gyönyörűséget gerjesztett.”[7]

Arról is beszélt a fáma, hogy pusztánkon a katonai parádé után száz számra hajtották fel a puszta nagyállat állományát, ostorpattogtatásos látványosságot kerekítve. Kevésbé ízléses dolgot is emlegettek. Tudni vélték azt, hogy nagy derültség fogadta a környékről összeszedegetett, mintegy húsz száz év körüli anyóka „versenyfutását” egy fenyőfára kötözött ajándékokért.

Valóban a mese is színezhette a valóságot. A hadijáték parádéja tény, mint az is, hogy 1815-ben, Bécsben megpecsételt Szent Szövetség céljai és tevékenysége országunkra is keserves napokat hozott, ám az sem vitatható, hogy akkor az alig 300 lelket számláló pusztánk életében nagy eseménynek számított az uralkodói látogatás és a hadijáték.

Az sem kizárt azonban, hogy az elmondottak láncolatába belefonódott egy néhány évvel később történt jeles esemény krónikája is. 1820-ban ugyanis ismét I. Ferenc fogadására készültek a pusztán. Az uralkodó látni kívánta a magyar gazdaság eredményeit. Ekkor került a bemutatásra szánt kép középpontjába, a magyar gazdaság mustrájaként Mayerffy Xavér Ferenc mintagazdasága.

1820. szeptember 29-ét jelölt a kalendárium. A helyszín ismét a Gloriett kilátótornya. A karzat vendége ezúttal az uralkodó és családja. Lent a völgyben azonban most nem katonák parádéztak, hanem ménesek, gulyák, birkanyájak vonultak. A legnagyobb ámulatot a vad ménes látványa érdemelte ki. „A király parancsára szőrkötélen kipányváztak két csikót, ledöntötték a földre, felnyergelték, és körülnyargalták hátukon az egész mezőt. Az izgalom csúcspontját a lóverseny jelentette. Huszonnégy kecskeméti legény előbb egymással versenyzett, majd az úrlovasok közül néhányan telivér angol paripákon vélök versenyre keltek, de a kecskeméti legények azokat nagyon hátra hagyták.” [8]A parádét záró bográcsos lakomán – melyet a király is megtekintett – a híres cigányprímás, Bihari volt a főszereplő.

A hajdani látványos események tanúját a Gloriettet a II. világháború sodorta el. 1944 őszén a németek stratégiai okokból, a jobb kilátás biztosítása érdekében felrobbantották. Őket akkor azonban már ez sem mentette meg. Helyén a Petőfi utca végében most víztározó áll. Kis kápolnánk azonban még őrzi a múlt emlékeit.

A Sina család

 

A kápolnát építő, a ragyogásból az alkonyba hulló Grassalkovich-dinasztiától elköszönve, szóljunk röviden egy újabb családról, a településünknek iskolát adó Sinákról. Ők is három nemzedékkel voltak jelen a históriában. Minket elsősorban a legfiatalabb családtag, Simon érdekel. A gazdag földbirtokos pénzével fenntartott iskola a majorban, a mai kápolna környékén volt. A tanyákon szétszórtan élő gyerekeket – 50-60 tanulóról volt szó – szekéren hordták a „tanterembe”, ahol az oktatást Sina házi káplánja és kántora végezte.

A XIX. század derekán vagyunk, mikor a hodosi és kízdiai Sina család utolsó férfi sarja, mesés vagyon ura, bőkezű adományozó, számtalan magas, pazarul csillogó érdemrend tulajdonosa elhagyta Magyarországot, így Szent Lőrinc pusztát is. Otromba sértésről beszél a história, mely egy Podmaniczky, vagy – Herein Károly információja szerint – a hangadó magyar arisztokrata Keglevich Béla részéről érte Sina Simont, a gödöllői nábobot, a magyar főrendet. Az említett urak valamelyike megkérdezte az egyik fényes gödöllői bál után a házigazdát: „mennyivel tartozunk”. Az időpont valószínűleg 1864 volt. Ekkor kezdi ugyanis Sina megbízásából saját bankháza a birtokot árulni.

Sina Simon üzletember volt, és üzleti könyvei, melyet gazdasági szakemberei vezettek a birtok bevételeiről, kedvezőtlen képet mutattak. Miután gazdatisztjei megtömték zsebeiket, a tulajdonosnak nem sok maradt. Mikor a brüsszeli belga bank 7 8000 000 forintot adott a Sina-birtokért, az addigi vezetőket jól képzett külföldi gazdatisztekkel váltották fel. A meglepetés azonban hamarosan beköszöntött. A nyugati szakemberek nem ismerték a magyar föld jellemzőit és a csapadékviszonyokat. A gazdasági mérleg ismét negatív volt. Ők is árulni kezdték Szent Lőrincen földjeiket. Hogy mielőbb szabaduljanak azoktól, 30 éves törlesztésre 1200 négyszögöles holdanként, 78 forintért értékesítették. Ekkor jött el a földvásárlók aranykora. Az új befektetők 1-2 év alatt kitermelték a teljes vételárat. Erdős területek esetén még előbb.

Egy-két dolog, ami még figyelmet érdemel. 1867 után gazdasági fellendülés köszönt az országra. 1872-ben megalkotják az egyesített fővárost, mely természetszerűen indokolja a város körüli gyűrű szélesedését, betelepülését. A budai és a Városliget környéki villanegyedek telkei már akkorra elkeltek. Erre utal Bókay Árpád is emlékiratában. Miért ne lehetne a város villaépítéseit továbbvinni a külső övezetekbe? Így akár Puszta Szent Lőrincen is, olcsóbb telkeken, jobb levegőjű környezetben? Aki így gondolkoztak, megtalálták pusztánkat.

Az új tulajdonosok

Kiket érdekelt a Pest közelében lévő Puszta Szent Lőrinc? Kik vettek földet és mennyit? A kiváló pénzügyi szakember, gróf Lónyay Menyhért mintegy 1000-1200 hold, Herrich Károly vízépítő mérnök és kollégája Eggert József – 1872-ben már utcát jelölnek mindkettőjük nevével Kispesten – 550-550 hold tulajdonosa lett. Az új földesurak között szerepelnek továbbá – jó üzletet sejtve – élelmes fiskálisok, mint Rózsa Lajos, Sárkány József, vagy a szorgalmas kereskedő Török Lajos Ferenc. Majd jön a Cséry család és a talányos, legendás „irodalmi hős” Szemere Miklós. Az általuk vásárolt földeken – parcellázást követően – a XX. század megszületéséig lényegében három telep indult el a kibontakozás útján pusztánkon. A Villatelep, mely később a Lónyaytelep nevet kapta és viseli ma is. Az Ezerháztelep, melyet a Budapesti Családház Építő Egylet Puszta Szent Lőrinci Csoportja indított útjára. Illetve a Herrichfalva néven emlegetett terület, mely hamarosan Bókaytelep néven vált ismertté. Korrekt a fenti sorrend? Igen. Szerencsés ennek hangsúlyozása? Kevésbé.

Ha arra gondolunk, hogy a Herrich-örökösök Parcellázás Szent-Lőrincen című önálló kiadványa 1898-ban jelent meg, és annak a nevezetes 550 holdnak 1850 parcellára osztása ezzel vette kezdetét, akkor a harmadik településnek nevezhetjük a Bókaytelepet. Lónyay Menyhért birtokán ugyanis „1877-ben már 16 felépített csín- és beosztás szempontjából mintaszerű villa állott” a mai Gyöngyvirág utca helyén felnövő impozáns jegenyesorban ősi tölgyessel körülvéve. Az 1877-ben alakult Ezerháztelep első házait is építeni kezdik. Így jogos a harmadik település elnevezés. Ezzel együtt azonban szerencsésebb annak hangsúlyozása, hogy itt a három település párhuzamos fejlődéséről van szó, még akkor is, ha a születések időpontjainak pedáns figyelembe vétele bizonyos időrendi sorrendet alakított ki. Párhuzamos fejlődésről beszélhetünk, ahol a Bókaytelep beépülésének dinamizmusával megelőzi a két idősebb testvért, és ugyanakkor egyéni szociológiai arcát is kialakította.

Vannak azonban a fentiek mellett egyéb sarokpontok is. A Lónyay-villa, illetve a Herrich-kúria felépítésének időpontjai. Lónyay Menyhért villája 1872-ben épült fel, és 1877-ben lett a csalódott, megkeseredett miniszterelnök állandó otthona. A Herrich-kúria (nevezték rezidenciának, majornak is) a mai Diákcentrum őse volt. Felépítésének pontos időpontjáról nincsen adatunk. Bókay Árpád – már idézett – naplója azonban ad némi támpontot. A fiatal, 25 éves, szerelmes orvos 1881. július 6-án tette először tiszteletét Puszta Szent Lőrincen, a Herrich-kúrián, hogy bemutassák végre az eddig csak távolról imádott leánynak, Herrich Szidóniának, és megismerhesse családját is. Bókaytól tudjuk, ekkor már állt a Herrich család részéről jórészt csak nyáron lakott épületegyüttes a több szobás központi házzal, a cselédházakkal, az istállókkal és egyéb gazdasági épületekkel együtt. Már bőséges termőre fordult a 9 holdas 200-300 hektó minőségi bort adó szőlő is, növekedett a híres tujasor. Ezekből joggal következtethetjük, Herrich az 1870-es évek elején építtethette fel nyaralóját, nagyjából az idő tájt, mint Lónyay a magáét.

Ki volt Herrich Károly?

Makón született 1818-ban. A később miniszteri tanácsosi rangra emelkedő mérnők már 1847-ben – viszonylag fiatalon – a Tisza szabályozás elismert szakembere volt. Ehhez a kinevezéshez helytörténeti vonatkozás is kapcsolódik Lónyay Menyhért személyében. Az egyre ismertebbé váló politikus, gazdasági szakember, Bereg követe, a Pesti Hírlap megbecsült szakírója ajánlja Herrichet Széchenyi figyelmébe, mint olyan mérnököt, aki a Tisza-szabályozás hasznos szakembere lehet.[9]

Három esztendő múltán, 1850-ben – 42 évesen – a Tisza Szabályozási Bizottmány igazgató főmérnökének nevezték ki. Alapító tagja volt a Magyar Mérnök és Építési Egylet Közlönye című kiadványnak, melynek 1872-es számaiban a Pest és Buda közötti Duna-szakasz szabályozásáról írt tanulmányokat (A Duna szabályozási tervére Andrássy György tűzött ki pályázatot már 1838-ban). Részt vett a Ferenc József-csatorna munkálataiban, és ellenőrizte a Vaskapu, illetve a fiumei kikötő építési munkálatait.

1880 tavaszán elveszíti feleségét, a nála jóval fiatalabb Deák Szidóniát, a csodálatos szépségű asszonyt, kinek portréját Györgyi Alajos festette meg 1861-ben.[10] Négy gyermek született házasságukból: Sidonie, Leonie, Melanie – a XIX. században még így írták ezeket a neveket – és 1864-ben Károly, az utolsó férfisarj, aki 1886-ban fiatalon meghalt

A három leány jelentős szerephez jutott Puszta Szent Lőrinc, majd Pestszentlőrinc fejlődésében. Herrich Károly, mint láttuk, az 1860-as évek derekán 550 holdat vásárolt Kispest és Puszta Szent Lőrinc területén.[11]

Herrich Károly nevét egy ideig utca (a mai Városház utca) is őrizte Szent Lőrinc-pusztán és Kispesten (Ne feledjük, pusztánk 1910-ig Kispest része, társközsége volt). Hosszú szünet után Herrich Károlyról ismét utcát neveztek el Pesztszentlőrincen a Szent Imre-kertvárosban. Megjegyzendő, hogy Herrich Károlyról Kispest helytörténete is hasonló elismeréssel szól, mint a lőrinci história. Ennek igazolására idézzük Herein Károlyt:

„Herrich Károly mérnök, miniszteri tanácsos, a kispesti terület földesura világlátott ember volt, s utazásai közben azt tapasztalta, hogy Párizs, Berlin, Bécs mellett virágzó községek vannak, melyek mintegy szép keretet adnak az illető városnak. Hazajövet látta, hogy ha Pest vámsorompóit elhagyja, szeme csak egy nagy, beláthatatlan pusztaságba réved. Hepehupás, homokos terület, néhol egy-egy nyárfa vagy fűzbokor, de egyetlen ház sehol. Már pedig egy főváros környéke nem maradhat ilyen kopáran. Herrich Károly ezt belátva, rábeszélte birtokostársait, hogy földjeiket hasítsák kisebb házhelyekre, adják el, és így az ezen helyeken épült házak, kertek nagyszerű keretet adnak majd a fővárosnak. […]

Herrich maga járt elöl jó példával, és 1869-ben birtokának egyik részét szabályos utca- és házhelyekre osztotta és áruba bocsátotta. Herrich – mint mérnök – maga készítette el Kispest szabályozási tervét, és a 811 háromszáz négyszögöles helyeken kívül kellő szélességű utcákról és terekről is gondoskodott, melyek területe meghaladja az 54 holdat, és amelyeket ő és társai ingyen bocsátottak a közügy rendelkezésére. Nem úgy, mint a későbbi parcellázók. […]

A parcellákra osztott házhelyek csakhamar kevésnek bizonyultak, s Herrich Károly, Kispest tulajdonképpeni megalapítója örömmel látta, hogy terve milyen fényesen sikerült.”[12]

Herein Károly (1851–1925) szemtanúja és munkatársa volt a parcellázásoknak, így közlésének hiteléhez kétség nem férhet, jellemzéséhez fűzzük hozzá, Herrich Károly emellett Puszta Szent Lőrinc településének is egyik megalapítója volt, és villáját is – az elsők egyikét – Szent Lőrincen építette.

Volt azonban más szemtanú is, Bókay Árpád. Az ő emlékiratában olvashatjuk: „Kispest kezdetleges volt. Házak úgyszólván csak az Üllői úton voltak. Az út poros, hepehupás. […] Kispesten, a mai színház tájékán túl, ház már nem volt, hanem szántóföldek, s egy ház sem egészen a Herrich-majorig. […] Az 550 holdas Herrich-féle birtokon sem volt a majorig egy épület sem, csak egy csőszház a mai katolikus kápolna helyén”[13]. A topográfiai tájékozódáshoz annyit mondhatunk, hogy az említett kispesti színház a Nagysándor utca és az Üllői út sarkán volt, és 1894-ben nyitotta meg kapuit.

Herrich Károly munkáiról már sokan írtak. Vélhetően így lesz a továbbiakban is. Hogy még közelebb kerüljön hozzánk, álljon itt egy pillanatkép az emberről, külső megjelenéséről, melyet Bókay Árpád őrzött meg róla. Ilyennek látta 1881-ben:„Kissé hajlottan járó, középtermetű, ősz, mintegy hatvanas öregúr, aki azonban sebesen jár, akár egy negyvenes. Szép meleg szeme van. Néha-néha fürkészően néz az emberre, mintha olvasni akarna az ember belsejében, néha kissé gúnyosan néz, ha valaki ostobát mond. Hosszú szivarpipájából eregeti a füstöt, de azalatt figyel mindenkire és mindenre, s szinte látja az ember az arcán, hogy most kritizál.” Bókay a család többi tagját is megismerte. „Leonie 13-14 éves hosszú hajú lány volt. Melanie vagy 10 éves, Károly 16 éves, kissé bicegett. Szép arabs typus.”[14]

Hogyan lehetett a XIX. század nyolcvanas éveiben Pestről a Herrich-majorba kijutni, és milyen épületekből, helyiségekből állt a nevezetes épület? Az időpont 1881. Ismét Bókay Árpádé a szó: „A későbbi Lipták gyártelep helyén szép, vegyes fás, öreg erdő, épp úgy ott is egy kisebb, ahol ma a vazelin gyár van. Ez utóbbi fiatal akácos volt. A Szederfasornak nevezett úton kellett Herrichékhez befordulni az Üllői országútról, s ott tért be az ember a majorba, ahol ma Leonie fehér kapuja van. Ez oldalról a major nem volt elkerítve.”[15] Az utókor az említett Szederfasort a mai Vasvári Pál utca nyomvonalára képzelheti.

Az épületet is bemutatta Bókay: „A sárga falú, zsindelyes épületegyüttes közepén volt a lakóház, benne veranda, előszoba, szalon, nappali, hálószoba, fürdőszobák, gyerekszoba és vendégszoba. Körülötte cselédház és az úgynevezett Tantenburg, melyben kocsiszín, présház és lóistálló volt.” A Tantenburgot később Kiss István — Herrich Leonie férje – a Puszta Szent Lőrinc önállósodásáért harcoló, parcellázó mérnök lakóházzá alakította át családja számára.

A Herrich-örökösök

Herrich Károly 1888-ban meghalt. Birtokának parcellázását – gondoljunk Herein Károly megbízható közléseire – már csaknem húsz éve végezte. A munka befejezése halála után három leányára, illetve vejeire várt. A Herrich lányok jól mentek férjhez.

Sidonie – romantikus szerelmi románc beteljesüléseként – a neves orvoscsalád egyik tagjának, Bókay Árpádnak lett a felesége. 1883-ban volt a nagy esküvő a Deák téri evangélikus templomban. „A templom zsúfolásig telve. Barát, ismerős, rokon, kíváncsiak, doctorok, tanárok töltötték meg a padokat. Sidonie nagyszerűen nézett ki. Ivoir selyem, vagy atlasz volt menyasszonyi ruhája. Komoly volt, de nem szomorú, én meg voltam nagyon hatva. Győry Vilmos, a nagy szónok, költő, meleg szívű ember, aki nagyon szeretett bennünket, esketett. Beszéde meghatott mindenkit.”[16] A házasságból négy gyermek született: Zoltán (1885–1955) orvos, Árpád (1899–1974) mérnök lett, akinek tevékenységét Kossuth-díjjal ismerték el. A lányok, Nadine (1886–1957) Verebély Tibor (1875–1941) orvoshoz, Judit (1893–1980) ifj. Verebély László (1882–1959) mérnökhöz ment feleségül. A házasságokkal egy ismert és elismert család kapcsolódott a Bókayakhoz. A pontos családfa az emlékirat jegyzeteiben olvasható.

Leonie férje Kiss István mérnök volt. Tudományos ragjairól már az ifjú Herrich Károly végrendelete informált. Ő is végezte sógorához hasonlóan a parcellázást, és 1902-ben bekövetkezett haláláig a Puszta Szent Lőrinc önállósításáért folyó küzdelem élharcosa volt.

Melanie Horváth Lajosné lett. Egyes helytörténeti vélekedés szerint Horváth Lajos a felmenői között tudhatta a kiváló történészt, a Szemere-kormány 1849-es kultuszminiszterét, Horváth Mihályt is. Így szólt a megállapítás: „Horváth Lajos huszár ezredes, a 48-as Horváth Mihály leszármazottja.” Esetleg valami oldalági leszármazásról lehetett szó. Horváth Lajos apját Alajosnak hívták. [17]

Herrich Károly életében főleg a mai Kispest területén parcellázott. Bókay Árpád és sógorai a századfordulón léptek be településünk, elsősorban a Bókaytelep életébe. Ők fejezték be azt a munkát, melynek eredményeképpen a Herrich-birtok 500 holdjából 1850 házhely lett. Tevékenységüket 1895-től a korabeli helyi sajtóból is figyelemmel kísérhetjük, és természetesen szereplői a Pestszentlőrincről szóló összefoglaló munkáknak, tanulmányoknak is.

Óváros

Egy régi térkép jelölte így a Batthyány utca mellet a plébánia templomtól húzódó, egyenes vonalban lévő területet. A név jelzi, a XIX. és a XX. század fordulóján kialakuló kertvárosias részt legrégebbi településünknek tartották. Hogy közben a mindennapos szóhasználatban  – gondolva a zsurnalisztikára is – Herrich-falva, majd Bókaytelep néven is emlegették, nem meglepő. A parcellázást megindító Herrich Károly után ugyanis Bókay Árpád vette kezébe a parcellázás ügyeinek irányítását.

Az 1890 – 95 közötti esztendőktől számíthatjuk azt a folyamatot, melyben a neves egyetemi tanár, udvari tanácsos Bókay Árpád kezébe veszi a mezőgazdaságilag gyengén jövedelmező birtok sorsát. A parcellázási munkálatoknak előzményei is vannak még a Herrich-korszakból, és közeli példa is kínálta magát, a „villanegyed”, ahol már országos hírességek és pihenni vágyó módosabb pesti polgárok építik, illetve vásárolják nyaralóikat 2-3 holdas őstölgyes telkeiken.

A hirdetési akcióba – jó reklámstratégiával – külön kiadvány és a helyi sajtó is beszállt.

1898-ban teszik közé a Parcellázás Szent Lőrincen című képes füzetet. Már a címlap közli, hogy Schiffer Miksa fővárosi parcellázó mérnök a birtokosok: dr. Bókay Árpádné, Herrich Sidónia, Kiss Istvánné, Herrich Leonia és Horváth Lajosné, Herrich Melánia megbízásából végzi a munkát. A parcellázást népszerűsítő kiadvány fényképeken mutatja be a füves, fákkal, bokrokkal benőtt leendő, átlagban 300 négyszögöles házhelyeket. A kiadvány jelezte a négyszögölenkénti árakat is, mely a telek helyétől függően 1 forint 40 krajcár és 8 forint 50 krajcár között változott. A vételár negyedének lefizetése után az új telektulajdonos három évre terjedő heti, havi, negyedéves vagy féléves részletekben törleszthette a fennmaradó összeget.

A kiadványt támogatta helyi sajtó is, elsősorban a Kispest – Szent-Lőrinc.

Mi vonzza a vevőket? Sok minden.

Szép helyen lehet telektulajdonos a vásárló viszonylag olcsó áron. Follajtár Ernő szerint „szinte nevetséges áron” kaphatók az építési telkek. Reagálnak is a lehetőségre a nagyobb egységeket felvásárló telekspekulánsok.

Pusztánk nem alvó település. Már a XIX. század utolsó éveiben Wágner Gyula kisvasútja megoldotta a központi téglagyárunktól a „Ludoviceumig” közlekedő szerelvényeken a személyszállítást is. Schwarzer Rezső az Üllői úton „csinos” kávéházat nyitott. Asztaltársaságok létesülnek. Bontogatja szárnyait a Polgári Kör. Kihozzák a telefont, megindul az utak kiépítése kavicsozással és olajos felületi kezeléssel. Úrinők rangos jótékonysági bálokat rendeznek.

Megtelepül az ipar – munkalehetőséget adva – és a gyerekek helyi iskolákat kapnak, igaz, kezdetben csak bérelt épületekbe. A Kispesti Hírlap tudósít arról, a Kispest – Puszta – Szent – Lőrincen működő állami elemi iskola testületébe 5 új nevelő érkezett. (1895. aug. 22.)

A Bókytelep kiépülésének igazi időszaka a XX. század elejére tehető. Nézzük, mit írt a Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1906. szeptember 30-án a Bókaytelep kiépítése című cikkében? Bókay Árpád az „összes milimár bérlőnek” felmondott, hogy a telep kiépítésének tervét mielőbb megvalósítsa. November huszadikára kell elkészülni az első három mintaháznak, melyek „igen csinos székely stílusban vannak tervezve”. Mintegy ezer ilyen kis ház építését tervezik, és csak a fennmaradó telkeket adják haszonbérbe, Bókay tervének megvalósulása nagyban fellendíti községünk fejlődését.

Előtte azonban még jó néhány olyan eseményről szólhatunk, melyek a Bókaytelep históriájának érdekességei, és tanúi annak, hogy már 1906 előtt is meghatározó dolgok történtek.

A Népliget, később Erzsébet liget

A parcellázó, települést építő Bókay – Kiss – Horváth családok, főként az orvosprofesszor, már a XIX. század végén megkezdik a települést támogató jótékonykodást is.

1896 tavaszán Bókay Árpád, „ki mindenkor oly nagyon szívén viseli Szent Lőrinc előrehaladását”, területet ajánlott fel erdős birtokából egy helyi liget céljára. (Kispest – Szent-Lőrinci Hírlap 1896. júli. 26.) Helytörténetünk a helyi sajtó értesítése nyomán Szent Lőrinci Népliget néven említi. (Kispesti Hírlap 1898. augusztus 15.)

          „Az a kis erdőrészlet, melyet a dr. Bókay család engedett át a lőrinci közönség szórakozó és sétahelyéül, és mely Népliget elnevezést nyert, f. hó 9-én vasárnap lett ünnepélyesen megnyitva. Az idő is kedvező volt, melynek folytán szép közönség gyűlt össze.“ (Idézi Horváth György: Dél-pesti zenei mozaikok, 47. l.)

Azt csak érdekességként jegyezzük fel, hogy a Bókay-birtok vadászterület is volt. 1896-ban a helyi sajtó eladó vadászjegyről tudósított.

Az adományokkal is megtámogatott kirándulóhely 1896. augusztus 9-én meg is nyílott, és megalakult a népliget bizottság is. A ligetbe érkező kirándulóktól még a Sohber vendéglő is hasznot remélt.

Az induláskor nehézségek is felmerültek. A Kispesti Hírlap  írta: „A Szent Lőrincen lévő népliget sorsa rosszra fordult. A népliget bizottság keserűen vette tudomásul, hogy a terület tulajdonosa, Bókay Árpád nem véglegesen, csak egy évre adta át a kis erdőt. Így beruházni nem érdemes.” Aztán egyezség született. Bókay hosszabb távú bérletet ígért.

Bókay Árpád ugyan „a népliget haszonbérletéért évi 2 császári aranyat” kért a helyiektől, de csak azért, hogy azt nyomban átadja a „pusztán élő iskolás gyerekek jutalmazására”. (Kispest – Szent-Lőrinci Hírlap 1897. júli. 3.)

A XX. század hajnalán egyre többet olvashattak az érdeklődők a Szent Lőrinci Erzsébet ligetről. Az új elnevezésre a liget megnyitása után öt esztendővel került sor. Olvassuk a helyi sajtó hírét! „ A Szent Lőrinci Polgári Kör által bérelt lőrinci erdőt tudvalevőleg boldogult király asszonyunkról tavaly Erzsébet ligetnek keresztelték. Az árnyékos liget már a múlt nyári szezonban kedvelt kirándulóhelye volt a fővárosi és kispesti közönségnek.” Majd újabb hír. „Máris több fővárosi egyesület jelentkezett be, hogy az éves szokásos kirándulásukat Lőrincre tervezik.(…) A helyi Polgári Kör bérbe adta az Erzsébet ligetet Popper Emilné kispesti kávéház-tulajdonosnak, hogy vendéglőt építsen oda.” (Kispest – Szent-Lőrinci Friss Újság 1902. jan. 10.)

A rutinos kispesti üzletasszony csak a látogatottságért aggódott, hiszen a „villamos költség a fővárosból vagy Kispestről oda-vissza egy 5 fős családnak nagyon sok”.

Ennek ellenére megnyilt a lehetőség a liget előtt. 1902. május elsején parádés megnyitást szervezett Popperné. „Dávid híres cigánybandáját fogadta fel.” A bevétel a helyi Polgári Kör pénztárát is gazdagította, hiszen ha valamely testület kérte a helyet „nyári mulattság megtartására”, akkor a rendezőknek Fodor Gézát, a Lőrinci Polgári Kör titkárát kellet felkeresni.

Foglalták is a ligetet folyamatosan. Az Oreinstein és Koppel ott ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját júliusban. Augusztusban a Budapesti Népszínház és Vígszínház zenekara lépett fel. Meg is jelent a helyi előkelőségek között Bókay Árpád, Országh Sándor, Pordán Imréné, Dillmond Frigyes. A helyi előkelőség aktivitása érthető, hiszen rendezvény bevétele a „harangalapot” gyarapította.

A Polgári Kör is az Erzsébet ligetben nyitotta meg nyári helyiségét. Igaz, hamarosan költözik állandó helyére, a postahivatallal szemben álló Gombás-féle nyaralóba.

A bérleménybe aztán remek konyhával és Krepuska Géza palackozott boraival várták a helyieket a Polgári Kör 1902. november 15-én rendezett épületavatójára és az azt követő időszakokra. (A fenti hírek a Kispest – Szent-Lőrinci Friss Újság korabeli számaiban jelentek meg.)

A liget népszerűsége töretlen. A településen élő vasúti dolgozók 1903 nyarán az építendő templom anyagi támogatására rendeztek nyári mulatságot a ligetben. Tulajdonos a Polgári Kör. A vendéglő bérlői viszont váltakoztak.

1905-ben Popperné után új vállalkozó lát üzleti lehetőséget a liget vendéglőjének üzemeltetésében. A Szarvas csárda volt bérlője, Perémi Vilmos, a helyiségeket felújítva, veszi át a vendéglőt.

1907-ben már azzal a gondolattal kacérkodik a Polgári Körünk, hogy Pest közelsége, a nagy kiterjedésű erdők, a jó levegő megalapozhatná a vállalkozást „mely egy nagyobb méretű, állandó jellegű mulató” felépítését indokolná.  (Kispest – Szent — Lőrinci Lapok 1907. márc. 3.)

A XX. század elején még működik a liget, de 1910 után már kevesebbet cikkeznek róla. Fénykora lepergett, egyre kevesebb volt a hírértéke. A Népliget majd Erzsébet liget a Bókaytelep felvirágzó évtizedében élte fénykorát.

 

Biztató jelek a XX. század elején

 

Sorolhatjuk tovább azokat a biztató jeleket, melyek a Bókaytelep életét is érintették. 1900 nyarán megindult a villamosjárat. Egyre határozottabban fogalmazódott meg a Kispesttől való elszakadás igénye és realitása.

Lapozzunk  a Kispest – Szent-Lőrinci Híradó századfordulós számaiban. Az egyik jelentős cikk címe  Szent Lőrinc különválása.  A hatásosan érvelő írás a következőket hangsúlyozza. A különválás és önállósodás Szent Lőrinc felvirágzását ígéri, hiszen a főváros nyaralókat kereső közönsége inkább jön rendezett községbe, mint pusztára, ahol eddig sem piac, sem üzletek nem voltak.

    „Ügyes berendezkedés és vezetés mellett rövid idő alatt Szent Lőrinc lesz a fővárosi közönségnek egyik legszebb és legkényelmesebb nyaraló telepe.” A várható községhatár, mely elválasztaná az önálló községet Kispesttől, a lajosmizsei vasútvonal lenne.(1901. márc. 13.)

A Bókay Árpád vezette családi vállalkozásnak jó reklámtanácsadói voltak.

„Parcelláznak Szent Lőrincen a Herrich-örökösök földjéből. Egy négyszögöl öt éves törlesztéssel heti 1 krajcár.” A kecsegtető felhívást nyomban közigazgatási hírrel is vonzóvá tették. „Szent Lőrinc önállósításáról – területi kérdéseket is érintve – tárgyalt a szolgabíró.” (1901. márc. 10.)

Mit hozhatna – a helyiek reményei szerint – az önállóság? Az önérzet mellett jóval alacsonyabb adókat, mint amilyeneket Kispest rótt a tulajdonosokra.

Az 1 krajcáros telekár csalóka lehetősége rendre visszatér az újság számaiban, ám ha számolunk, a végső ár telkenként mintegy 780 koronát tett ki.

A terület fejlesztésébe a Családház Építő Egyesület is cselekvően bekapcsolódott. A parcellázás során kialakított 1830 telekből 290 ingatlanra az egyesület tartott igényt.

A korabeli sajtó közlésével összecseng Kubinyi Vilmos 1927-ben írott helytörténetének megállapítása: „Herrich Károlytól 80 hold területet vásároltak 1887 tavaszán, és azon év végére 27 házat teljesen felépítettek” Ezek a házak a mai Kossuth Lajos, illetve Batthyány utcában épültek.

A Polgári Kör szerepe a fejlődésben

 

A biztató jelek záloga és a fejlődés egyik meghatározó támogatója volt a helyi Polgári Kör. Tudjuk, hogy a Puszta Szentlőrinci Polgári Kör nem csak a Bókaytelepé volt. Nem csak a telep fejlődésének volt egyik jelentős támogatója. Jelentősebb vezetői, székhelyei azonban egyértelműen a telephez kötődtek, így szerepeltetése indokolt. Tevékenységük teljességre törekvő feltárásáról itt sem beszélhetünk, ám  a legjelentősebb események krónikáját összeállítottuk.

Kezdjük az első lépésekkel. Kispesten, melynek az önállósítás előtt része, „társközsége” volt Puszta Szent Lőrinc, 1892-ben kezdte meg működését – hivatalosan is jegyezve – a Polgári Kör. Gyengécske szereplés után 1895 őszén újjáalakult. Ide kívánták bevonni településünk polgárait is.

Innen kissé összekuszálódnak a szálak. Zavaros újsághírek jelennek meg a körről. 1895. november: a Polgári Kör alakuló gyűlését tartja Lőrincen. 1896 novemberében újabb közlemény látott napvilágot. Alakulóban van – figyeljünk az elnevezésre – a Kispest – Szentlőrinci Polgári Kör. A közléshez érdekes megjegyzést kapcsolt a sajtó. Itt lényegében arról van szó, hogy az 1891. november 23-án alakult, majd szünetelő Polgári Kör újjáélesztését kísérelte meg Schércz Ferenc. Forrásainkban az 1890-es, illetve 1892-es évszám egyaránt feltűnik. Hajlunk arra, hogy a Kispest történetét író Herein Károlynak adjunk hitelt. Ő az 1892-es időpontot jelöli meg. A Polgári Kör gyengébb szereplésének okát szívesen írja a krónikás a lőrinciek rovására. „A Polgári Kör társközségünk sajátos viszonyai következtében nem fejthetett ki számottevő fejlődést.”

Láthatóan Kispest már 1890 – 92-ben számíthatott lőrinci tagokra. Nemcsak azért, mert közigazgatásilag egy településről volt szó, hanem azért is, mert a virilisták a legtöbb adót fizzetők között is szerepeltek tekintélyes lőrinciek. Elég, ha Lónyay Menyhértre, a Cséry családra, vagy a Herrich örökösökre utalok.

Mikor Puszta Szent Lőrinc egyre többet beszélt függetlenedéséről, akkor kezdenek határozottan foglalkozni egy Kispesttől független lőrinci Polgári Kör megalakításával is.

Seper Kajetán: Puszta Szent Lőrinc című cikkében már figyelmezteti a kispesti vezetést: „Lőrinc befizeti az adót és pótadót, de semmit sem kap érte. Lőrinc ezt előbb-utóbb megelégeli, pedig akkor Kispest nyöghet, ha kiesnek a lőrinci pénzek, melyből hivatalnokait, rendőreit fizeti.” (Soroksár, Erzsébet – Kossuthfalvai és Kispest – Szent-Lőrinci Hírlap 1896. szept. 6.)

Lőrincnek valóban csak egy útja lehet, az önállósodás.

Lőrinc helyzete az együttélés idején érdekes volt. Erről eddig hallgattak a helytörténeti írások. Voltak kiváltságai. A lőrinciek nem fizettek házosztály adót, és a pótadónak csak ötven százalékát fizették be a kispesti kasszába. Kispest a teljes pótadót és a házosztály adót csak akkor szedhette volna be, ha a lőrinci rész becsatolása, bekebelezése megtörténik. Lőrinc pedig csak „kapcsolt puszta, társközség” volt.

Puszta Szent Lőrinc hamarosan tételesen is bizonyítja, hogy a Kispestnek befizetett adók fedeznék a külön község igényeit. Szellemileg pedig – mely kell az önálló község vezetéséhez – „Lőrinc aránylag sokkal magasabb ponton áll, mint Kispest.” (Kispest – Szent-Lőrinc 1898. ápr. 24.)

A rövid kitérőre azért volt szükség, hogy lássuk, a közigazgatási önállósodás és a Polgári Körön belül meginduló önállósodási törekvések azonos vágányon futottak, egymást erősítették.

A Szent Lőrinci Polgári Kör alakulásáról határozottan írnak már 1898 – 99-ben a helyi lapok. Hízelgő sorokban szólnak a törekvésekről. Többször beharangozzák – biztos tényként – a megalakulást is.

Az utókor már tudja, a megalakulást nem mondták ki, csak 1900-ban. Érdemi hírt nem is kapunk a XIX. század végén a Polgári Körről, pedig ugyancsak történnek meghatározó fontosságú dolgok Puszta Szent Lőrinc életében.

A Puszta Szent Lőrincen működő szervezetek az 1900 és 1910 közötti időben – valamilyen formában – az önállósodási mozgalmak szolgálatában álltak. A zászlóshajó a Szent Lőrinci Polgári Kör, melynek alapszabályát 1900. április 30-án fogadták el. (Lásd: Budapest Főváros Levéltára)

A Polgári Kör vezetése a következő személyekből állt. Elnök: ifj. Tóth István, Gazda: Mandl Menyhért, ellenőrök: Ravasz Kálmán, Medveczky Antal, könyvtáros: Holdházy István, választmányi tagok: Linczenpolc József és Reiter György. Első helyisége a Diófasor utca (ma Városház utca) és a Kossuth Lajos utca sarkán álló Reitter vendéglőben volt.

Az utókor utalásai egyértelműen hangsúlyozzák a Polgári Kör szerepét az önállósodásért folyó harcban. Egyes kortársak egyenesen kijelentették: „A Szent Lőrinci Polgári Kör a Szent Lőrinc-puszta önálló nagyközséggé alakulása céljából szerveződött.” (Kuszenda Lajos: Pusztaszentlőrinc önállósítása. 1909.)         

A sajtó is szellőzteti a kérdést: „Szent Lőrinc önállósításának ügye bár lassan, halad előre. Mint halljuk, az ügy már a megyénél van, s lőrinci polgártársaink a legjobb reményekkel vannak eltelve aziránt, hogy az önállósítás mielőbb be fog következni.” (Kispest –  Szent-Lőrinci Híradó 1900. július 1.)

A Polgári Kör hamarosan operatív feladatot is vállal. Mikor a Tusculanum Országos Hivatalnoki Házépítő Szövetkezet Puszta Szent Lőrincet szemelte ki egy új tisztviselőtelep helyszínéül, a közelebbi felvilágosítások megadására és a jelentkezők számbavételére Fodor Gézát, a Polgári Kör titkárát kérte fel.

Hallatja hangját a Polgári Kör iskolaügyben is. Kispest képviselő-testülete ugyanis a „királyi tanfelügyelő jelenlétében elhatározta, hogy Szent Lőrincen telket fog vásárolni egy új iskola felépítése céljából”. (Kispest – Szent-Lőrinci Híradó 1900. szept. 9.)

Alig néhány hónapja tevékenykedett a Polgári Kör, mikor a szép tervek megvalósításához szükséges egység repedezni kezdett. Személyes konfliktusok keletkeztek, melyek zavart, kilépéseket eredményeztek. Ennek oka a következő volt. A Polgári Kör vezetősége levélben kérte fel a Családház Építő Egylet helyi csoportját, hogy tagjai lépjenek be a Polgári Körbe. Ennek nyomán jelentkezett tagnak Szalay János tartalékos katonatiszt a Családház Építő Egylet helyi titkára. Felvételét a Polgári Kör illusztris tagjai – Ivanovics, Kouba, Hanek – javasolták  Azonban probléma adódott abból, hogy Szalay János – a helyi újságok ismert cikkírója – írásaiban gyakorta gáncsolta Puszta Szent Lőrinc önállósodási törekvéseit. Ezzel a Polgári Kör alapvető szándékával, személy szerint többek között Bókay Árpáddal helyezkedett szembe. A Polgári Kör vezetése felvételi kérelmét elutasította. Erre a javaslattevők is kiléptek a körből.

1901 tavaszára – ez a Polgári Kör március 24-én készített beszámolójában is elhangzott – Puszta Szent Lőrinc önálló nagyközséggé alakulása befejezett ténynek tekinthető.

A Polgári Kör üzleti, fejlesztési törekvések részesei is akkor. A szép fekvésű, pestiek által is kedvelt Erzsébet liget a Polgári Kör tulajdonába került.

A Polgári Kör elszánt harcot folytatott az ellen, hogy Bernolák Máté patikáját a gyógyszerésszel együtt Kispestre helyezzék. Már orvosa is van Puszta Szent Lőrincnek, így semmi sem indokolja, hogy gyógyszertár nélkül maradjon.

Az 1902-es év fő eseménye, hogy a Polgári Kör elhatározza három harang beszerzését és egy harangláb felállítását. Létre is hozzák a Harang Bizottságot. Kubinyi Vilmos írta egyháztörténetében : „A Harang Bizottság három katolikus és két református hívőből áll.(…)

A felállított harangláb vasszerkezetét Schwartzer Rezső építette anyagárban.(…) A harangokat Frigyes és Fia öntötte Sopronban.”

A Polgári Kör – vendéglői helyét feladva – állandó helyiséget bérelt a postával szemben, a Diófasor utcában, a Gombás-féle nyaralóban. Az ünnepélyes avatás 1902. november 15-én volt. Jó konyhát üzemeltettek. Az ízletes ételekhez Krepuska Géza palackozott borait árulták.

A Polgári Kör, immár új helyén kezdte meg az álláspontok egyeztetésével a küszöbön álló képviselő-testületi választásokra a felkészülést.

A választási csatározások előtt azonban november 23-án még üdvözölni kell az új földesurat, a Cséry-féle birtokot megvásároló Szemere Miklóst. A Kispest és a csatolt Szent Lőrinc-puszta területén tevékenykedő képviselő-testület megválasztását 1903. január végére tűzték ki.

1902 decemberében a Polgári Kör elhatározta, hogy a Kossuth Lajos Asztaltársasággal és a Családház Építők Egylettel közösen alakítják ki elképzeléseiket. Az együttes ülés – Göttman Károly elnökletével – képviselő-testületi tagoknak jelölte Lőrincről Krautschneider József, Baumgartner Ignác és Himler Nándor személyét.

Az összevont közös bizottság egyhangúlag jelölte a „társközségek” bírói székébe a kispesti Éder Józsefet, aki megígérte, megválasztása esetén fokozott figyelmet fordít Puszta Szent Lőrinc érdekeire is.

Elhatározták azt is, hogy a közös községi testületbe Krautschneider, Baumgartner és Himler mellett másokat is jelölnek: Tábory Sándort, Pelech Istvánt, Wartha Alajost, Staudt Pétert, Fodor Gézát és Adrovicz Aladárt.

1903. január 28-án felállt az új képviselő-testület. Puszta Szent Lőrinc lélekszámához, területi arányaihoz viszonyítva kevés képviselőt adott a vezetésbe. Testületi tagok lettek: Krautschneider József és Vogl Sándor, az esküdtek közé választották Pelech Istvánt. Bíró lett, Geiger Károly és Ács László visszalépése után, a lőrinci testületek részéről is favorizált Éder János. Ettől kezdve a sajtó elég következetesen beszélt Kispest – Szent Lőrinc község képviselő-testületéről. Ezen belül természetesen a képviseleti arányok ismertek voltak.

Alig fejeződtek be a választások, a Szent Lőrinci Polgári Kör megtartja immár IV. közgyűlését. Új vezetést választottak. Korelnök lett Holdházy Nándor. A korábbi elnök átadta helyét Wartha Alajosnak, míg ő – Vogl Sándor – elnökhelyettes lett. Népes csoportot alkottak az alelnökök: Krautschneider József, Baumgartner Ignác és Fodor Géza. Titkár Adrovitz Aladár, jegyző Jeszenszky Árpád, pénztárnok Kouba Adolf. Ezt a vezetőséget 18 tagú választmány és felügyelőbizottság segítette.

A Szent Lőrinci Polgári Kör kinőtte magát. Vezetői, a puszta prominens képviselői adtak arra is, hogy országosan hallassanak magukról. 1903. március 15-én „néhány előkelő lőrinci polgár” a kör 48-as vacsoráján veterán honvédeket látott vendégül.

A Polgári Kör 1904-ben jelentős mozgalmat indított idősb Kubinyi Imre, Krautschneider József, Steiner Mór, Farkas Gyula, dr. Szappanyos Gerő vezetésével. Közbenjárásukra Szemere Miklós két katasztrális holdat adományozott temető céljára. Szemere ezt a területet azzal a kikötéssel adta, hogy „abba a különböző vallású felekezetek egymás mellett temetkezhessenek, a tulajdonjogot pedig a létesítendő római katolikus egyházra ruházta”. (Kubinyi Vilmos i. m. 22. l.)

1905-ben új Templom Építő Bizottság is alakult. Nagy tekintélyű férfiak testülete volt. Közülük sokan a Polgári Körnek is illusztris tagjai és a puszta arisztokratái. (A teljes névsort lásd: Kubinyi Vilmos i.m. 18 – 19. l.)

1906-ban tűnik fel a Polgári Kör március 15-ei rendezvényén a helytörténetből ismert Follajtár név. A történeti visszapillantást Follajtár József tartotta. (Településünk történetéről – mint tudjuk – első ízben Follajtár Ernő publikált figyelmet érdemlő tanulmányt.)

1906. október 21-én közgyűlést tartott a Polgári Kör. A megbeszélés tárgya: a temetőben állítandó kőkereszt költségeinek biztosítása. A keresztet az új temetőben december elején állították fel. Felszentelését a ceglédi esperes végezte. (A régi temető helyén ma a Lőrinc Center és más bevásárló helyek állnak.) A Polgári Körnek egyházi területen végzett munkássága jelentősen járult hozzá ahhoz, hogy püspöki felhatalmazással Puszta Szent Lőrincet önálló katolikus hitközséggé nyilvánították, lendületet vett a templomépítő mozgalom, majd megalakult az egyháztanács.

1907 tavaszán a Polgári Kör gazdasági vállalkozáson gondolkozott. Nyári mulató kellene a vonzó tölgyesbe. Puszta Szent Lőrinc közel van Pesthez – vasúton 20 perc – jó levegő, nagy kiterjedésű szép erdők adják a hely varázsát, kellene egy „nagyobb szabású, állandó jellegű mulató”. (Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1907. márc.3.)

Polgári Körünk 1907. évi márciusi közgyűlésén érezte szükségét annak, hogy feladatát tömören meghatározza:

         Szent Lőrincnek különálló helyzete teszi indokolttá és szükségessé, hogy más irányító, vezető szerv híján  a Polgári Kör, mint a szentlőrinci számottevő polgárok zöme, a körérdekű, községű ügyeket is figyelemmel kísérje, azokat megbeszélje, és a köz érdekében szükséges lépéseket az intéző hatóságoknál megtegye. (Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1907. márc.31.)

Világosan fogalmazott az ekkor már Kubinyi Imre elnökletével dolgozó testület. A társ- községi viszony kereteinek, lehetőségeinek határai között vezetni, irányítani a „számottevő polgárok” bevonásával.

A Polgári Kör fent megfogalmazott programja időszakos célt tűzött ki. A további cél, a régóta dédelgetett terv, az önállóság elnyerése.

A határozott program megfogalmazásakor azonban a Polgári Körnek zavaró motívummal is szembe kellett néznie, egy olyan ténnyel, mely az önállósági törekvésre vetett árnyékot.

A nagy tisztelettel övezett Szemere Miklós ugyanis felemásan állt az önállósítás gondolatához. Nem ellenzi, de nem is kér belőle. Birtokát pusztai jellegűnek akarja fenn- tartani, és önállósodás esetén nem Lőrinchez, hanem Kispesthez kívánja földjeit csatolni. Vajon az új, függetlenedő község Szemere adói nélkül miként bírná a fenntartási költségeket? Le is szűri a korabeli sajtó a következtetéseket: „Marad minden a régiben!”

Puszta Szent Lőrinc önállósodásának kérdése azonban nem kerül le a napirendről. Foglalkoztatja a közvéleményt, mindennapos téma. Mivel lassan halad, konkrétumok nincsenek, felülkerekedik a kétkedés.

Vajon hol a hiba? A helyi Polgári Kör létrehozta ugyan az önállósodást elősegítő szervezőbizottságot, de nem hívtak össze népgyűlést, nem ismertették az önállósodás előnyei mellett annak terheit is, nem szavaztatták meg a kérdésben a lakosságot. Így miként foglalhat állást a település lakossága? A hatásos kérdés a Kispest – Szent-Lőrinci Lapokban jelent meg 1907. november 10-én.

A fenti sorokat – évszázad távolából is – „a kispesti hangvételű” újság szirénhangjának tekinthetjük.

A Polgári Kör természetesen nem hagyhatta szó nélkül a csipkelődést. Válaszolt az elhangzottakra, egyre forrósodó indulatokkal, illetve realitással.

Horváth Ákos hangoztatta, Puszta Szent Lőrinc önállósodását egy 50 tagú szervező- bizottság intézi, akik nem csak a Polgári Kör tagjai, és létrehoztak egy közügyi bizottságot is. Majd indulatosan hozzátette „Én ki merem mondani, amit a legtöbben palástolgatnak, hogy Szent Lőrincen nincsen három olyan ember, aki az önállósítás ügyével komolyan törődnék(…) Szemerével sem beszélt senki.”

Kubinyi Imre is visszautasítja a vádakat, és hangsúlyozza, nem léphetnek felelősséggel addig a lőrinciek elé, míg a „vármegye az újabb adókivetési kulcs alapján benyújtott költségvetési tervezetre” nem válaszol. (Kispest – Szent-Lőrinci lapok 1907. november 17.)

Szavak jobbról, szavak balról. Tény, az önállósodás ügye a célegyenesbe érkezett.

Puszta Szent Lőrinc önállósodási mozgalma egyértelműen azonos a Polgári Körrel. Az elszakadás és az önálló lét első lépéseinek kidolgozása is az ő feladatuk, illetve az ott koncentrálódó szürkeállományé, elsősorban Kubinyi Imréé, aki az önállósodást szervező bizottság elnöke.

Akik nem akarják az elszakadást, 1908-ban még egy nagy offenzívát indítanak.

Felhívás jelenik meg a Kispest – Szent-Lőrinci Lapok február 9-i számában, hogy azok, akik tiltakoznak a különválás ellen, jelentkezzenek Kuszenda Lajos segédjegyzőnél a hivatalban. A felhívás ellen a lap következő számában Kubinyi Imre tiltakozott.

Szalay János – miatta robbant ki a konfliktus a Polgári Kör vezető tagjai között a kezdeti időszakban – szintén megereszti tollát az elszakadjunk vagy maradjunk vitában. Cikkének címe: Néhány szó telepünk önállósításához. Szalay János hangot vált. Ellentétben előző írásaival, most már nem egyenesben ellenzi az önállósodást. Legalábbis időlegesen nem.

Cikke azért is érdekes, mert a szemtanú hitelesítésével tekinti át a függetlenedési mozgalom évtizedét.

1899-ben azért indult meg az önállósodási mozgalom – írta Szalay – mert házosztály- adó helyett, házbéradót kellett fizetni a helyieknek. A településen mindössze négy lámpa világított, azok is csak néha, és egyetlen rendőrük sem volt.

Mikor Éder János került kispest bírói székébe, változtak a viszonyok, a házbéradót eltörölték. Akkor – Beniczky Lajos alispán tanácsára – az önállósítási harcot beszüntette Puszta Szent Lőrinc.

És mi van 1908-ban?

Útjaink, bár horribilis közmunkaváltság-díjat fizetünk, Ázsiába valók. A házak számozását még 1903-ban megígérték, még azóta sem történt semmi. Szalay helyenként irodalmian fogalmaz: Mióta Lőrincen lakom, Vecsés táján kel fel a nap, s lenyugszik, leáldozik Kispest köddel, sárral telt vidéke körül.”

Majd itt jön Szalay érdekes, kompromisszumos javaslata: „Most a kisközségi rang elérése lenne a cél, hiszen innen lenne visszaút a város Kispesthez, ha az felismerné Lőrinc egészséges levegőjét, és ide helyezné középületeit. Akkor aztán mehet Lőrinc Kispesttel együtt a fővárosba.” (Kispest – Szent-Lőrinci lapok 1908. március 8.)

Bodor Jakab: Kontra című írása nem adja ilyen könnyen a kispesti pozíciókat. Azt bizonygatja, hogy Lőrinc polgársága anyagilag rosszul jár az önállósággal. Maradjon a régi rend és „a nyolc jeles lőrinci képviselő verekedje ki, ami a pusztának jár”.

Majd ő is az irodalom képszerűségével érvel: „Szent Lőrinc a sértett nő, és válik urától, mert az első szóra nem kapta meg a kívánt toilettet (a keramit burkolatot az Üllői útra), a tündöklő ékszereket (az intenzív villanyvilágítást) stb.” (Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1908. március 8.)

A Polgári Kör figyel, majd 1908. július 26-án egész oldalas felhívást intéz a pusztaiakhoz:

         „Puszta Szent Lőrincnek a Budapest–Lajosmizse vasútvonalon túl lévő része az 1886. évi XXII. t.c. 152. § alapján önálló nagyközséggé óhajt alakulni.

         A járási főszolgabíró 5265. kieg. 1908. sz. rendeletében foglalt alapján az önállóság a vasúton túli részre vonatkozik. A Pest felőli rész lakói szavazással dönthetnek, Kispesthez, vagy Lőrinchez kívánnak tartozni.”

Kispest is beadja a derekát.

„A képviselő-testületi közgyűlés 102/k. gy. 1908-as számú véghatározatával Pest Szent Lőrinc önálló községgé válását elismeri. Most már könnyebben beleegyeznek Lőrinc különválásába, mert a létesülő Wekerleteleppel kárpótolva érzik magukat.” (A 100 éves Kispest 27. l.)

Kispestnél már nem tartható Lőrinc. Az önállósodás ellenzői most már csak arra játszhatnak, hogy csatolják településünket Budapesthez.

Szalay János – előbbi engedékenységét megbánva – ismét megkongatja a vészharangot: „Ne legyünk önállóak, mert megesznek az adók.(…) Ezért pártolom én testtel-lélekkel egész tudásommal a 33 százalékos községi pótadót kivető Budapesthez való becsatolást.” (Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1908. augusztus 16.)

Most már minden érvet megragad az ellenzék annak bizonyítására: „Nem érett Puszta Szent Lőrinc a külön álló, az önálló életre”.

Harsog a kispesti sajtó is. Higgye el Puszta Szent Lőrinc polgársága, itt csak egy megoldás lehetne, „a fővároshoz csatolás”, ami „nem is nagy idő kérdése”. (Kispest – Szent- Lőrinci Lapok 1908.  szeptember 6.)

A gyengének kikiáltott helyi Polgári Kör 1908 szeptemberében megtartja tisztújító és értékelő közgyűlését. Elégedetten állapíthatták meg, vezetésükkel Puszta Szent Lőrinc gyakorlatilag kivívta önállóságát, és megfogalmazhatták a távolabbi célt is. A Polgári Kör vegye ki a részét az önállósodás utáni munkákból, „gyakoroljon döntő befolyást az önálló község belső alakulására”.

A mintegy 50 fős tisztikar – Bókay Árpáddal, Kubinyi Imrével, Krautschneider Józseffel, Lippmann Lajossal, dr. Simonyi Gézával – Szent Lőrinc szellemi vezérkara alkalmas a vezetésre. A felkészülésre 1910. január elsejéig, az önállóság első napjáig bő egy évük volt.

Kispest is megkezdte a különválás előkészítését. Közigazgatásában új elnevezés jelent meg: a „Szent Lőrinci rész”.

Udvarias az újság is. Külön oldalt tart fenn Szent Lőrinc polgárainak mondanivalójuk számára. Ám azt itt sem mulasztják el, hogy újabb mézesmadzagot el ne húzzanak a lőrinciek előtt. Erzsébetfalva – Kispest – Wekerletelep – Puszta Szent Lőrinc alakuljon rendezett tanácsú várossá. Nem hangzott rosszul, de vélhetően Lőrinc számára a Hamupipőke szerepét szánták.

A kérdéshez a Pesti Hírlap is hozzászólt Új rendezett tanácsú város Pest megyében című cikkében. A publicista szerint a tervnél csak három település: Kispest – Szent Lőrinc – Péteri jöhetne szóba. Erzsébetfalva bekapcsolása áldatlan állapotokat eredményezne.

1909 elején Kuszenda Lajos – akkor még Kispesti segédjegyző, később jegyzőként, főjegyzőként viharos közszereplések részese Pest Szent Lőrincen – villámgyorsan megírja Puszta Szent Lőrinc önállósítása című könyvecskéjét. Nagylelkűen tudatja a címlapon, a kiadvány bevételét (ára 1 korona) az önállósodás céljára fordítja. Kuszenda ügyesen szedi csokorba azokat a tényezőket: lélekszám, területi nagyság, gazdasági erők, kialakult lakótelepek, lakossági közakarat, amelyek az önállósulást egyértelműen lehetővé teszik. A Polgári Körről indokolatlanul hallgat, csupán a kalaplengető bevezetőben tűnik föl Bókay Árpád nevéhez kapcsolva a következő mondat: „Méltóságod díszelnöklete alatt Szent Lőrinc-puszta önálló nagyközséggé alakulása céljából szervezkedett Szent Lőrinci Polgári Kör kebelében működő szervező bizottság csekély személyemet tanácskozási tagul meghívott.”

Közben megrázó halálhír érkezett. Dr. Horváth Ákos, a Budapest Királyi Ügyészség ügyésze a Polgári Kör vezetőségi tagja, a dalárda karnagya, az önállósodás képviselője elhunyt.

Szinte hihetetlen, hogy a már minden szinten eldöntött tényt, az önállósodást, egyes erők még mindig vissza akarták fordítani.

Puszta Szent Lőrinc lakosságához címzett felhívást adtak ki Kispesten. Drámai mondatokban ecsetelték a következőket. Ha bekövetkezik az önállósodás, Kispest megfullad, mert területileg nem tud fejlődni. Puszta Szent Lőrinc lakossága a különválás esetén duplán fizetheti a közügyekre illetékes összeget. És mennyire fölösleges mindez, hiszen mind két települést Budapesthez kívánják csatolni. Aláíró: Pajor Antal és Szalay János.

A Polgári Kör tagjai és a településrész vezetői már biztosan tudták, hogy az önállóság megvan. Az átlagpolgárok számára 1909. október 10-én „szállt fel a füst”, mikor a helyi újság megírta: Szent Lőrinc önállósítása befejezett tény, alá is van már írva. Fülöpszállásról Galambos főjegyző van kiküldve, hogy egy év alatt mindent összeállítson, hogy a tisztújítást megejthessék. (Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1909. október. 10.)

Az önállósodás kapujában álló település új neve Katona Imre: Pusztaszentlőrinc – Pest- szentlőrinc című cikkében jelent meg először.

         „A régen megálmodott álom teljesült. Szabad, önálló község lett Pusztaszentlőrinc, mely ezután mint Pestszentlőrinc fogja polgárainak közigazgatását ügyes-bajos dolgait intézni.(…)

         Az önállósítás tényét, a Belügyminisztérium határozatával a kispesti képviselő-testülettel is ismertették. (…)

         Reméljük, hogy az immár nagyközséggé lett Pestszentlőrinc a legszebb egyetértésben marad továbbra is községünkkel, s kívánjuk, hogy polgárai naggyá és virágzóvá tegyék.” (Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1909. november 7.)

Kispest ekkor már így beszélhetett.

 Tisztázódtak bizonyos személyi kérdések is. Jegyző lett Kuszenda Lajos, bíró Lippmann Lajos.

Pestszentlőrinc nagyközség választói jegyzékének összeállítására a következő tagokat választották meg: dr. Simonyi Géza, Krautschneider József, Bernolák Máté, Linczinger Tamás.

A Polgári Kör 10 éves működését tömören foglalta össze a résztvevő szemtanú, Kubinyi Vilmos .

         „A Szent Lőrinci Polgári Kör működése igen nagy hatással volt Kispest község politikájára. Míg addig Szent Lőrincnek nem volt egyáltalán képviselője az ottani előljáróságon, az első komolyabb megmozdulásra hamarosan külön képviselő-testületi tag választó kerületet csináltak Szent Lőrincből, és az itteni viriliseket is behívták a közgyűlésekre. Az 1901. évben Pelech István és Kákai Mihály képviselték a lőrinci érdekeket, míg virilis jogon dr. Szappanyos Gerőt, Linczenpolc Józsefet és Nischim Józsefet választották meg. Az 1906. évben Annus Sándor, Wartha Alajos és Baumgartner Ignác, az 1907. évben dr. Simonyi Géza és Lehoczky János, az 1908. évben Kubinyi Imre és Schwartz Zsigmond, az 1909. évben Herskovitz Sámuel, Scheiring István és Bernolák Máté, valamint Linczinger Tamás képviselték a puszta érdekeit. Nem volt könnyű munkájuk, mert Kispest önző politikát folytatva jóformán semmit sem tett a puszta érdekében. 1902-ben 2-2 iskola és óvodatelket vettek a kultuszminiszter felhívására. Ez volt tán minden, amit nagy adóinkért csináltak. Természetesen ilyen politika csak erősítette azt a mozgalmat, mely Szent Lőrinc önálló községgé alakulását célozta.

         1905-től 1910-ig tartó öt éves előkészítő munka után sikerült az előkészítő bizottságnak az önálló nagyközséggé alakulást kivívnia. Az előkészítő bizottságnak utolsó tagjai a következők voltak: Kubinyi Imre fővárosi főmérnök, mint elnök, Utri Emil földbirtokos, mint jegyző, és a következő tagok: Bernolák Máté gyógyszerész, Herskovits Dávid kereskedő, dr. Horváth Ákos királyi főügyész, Krautschneider József kocsilámpagyáros Kuszenda Lajos okleveles jegyző, dr. Simonyi Géza községi orvos és Steiner Mór.” (i. m. 14. l.)

Az önállósodás elnyerése utáni egy-két esztendőben a kör kissé a háttérben maradt. Annyit azonban elért, hogy Farkas Pál visszalépése után a sértődött Lippmann Lajos, nyugalmazott honvéd ezredes – nem mellékesen a Polgári Kör korelnöke és választmányi tagja – visszatért a bírói székbe. 1912. február 25-én Némethy Jenő főszolgabíró jelenlétében 361 szavazattal 213 ellenében megnyerte a választást. A 213 szavazatot a szociáldemokrata Kupfersmied János kapta, igazolva a párt helyi erősödését.

Az 1912- es esztendőben érthetetlen magatartást tanúsít a Polgári Kör. Mikor a település fennállásának 25. évfordulóját kívánja megünnepelni, a jelentős testület nem támogatta a szervezőket, és mikor hosszas huzavona után mégis megtarthatták az ünnepet, a Polgári Kör tüntetőleg távol maradt.

Hogyan érkezett a település a negyedszázados fennállásához?

1887-ben – mondták teljes joggal az évforduló szervezői – az Ezerháztelep építésével  indult Lőrinc felvirágzása.

 A Polgári Kör nem viselte el, hogy nem az ő fellépésükkel indult a község legújabb kori története.

 Amikor zászlót bontott a Lőrinci Kaszinó – erről külön fejezet szól – tisztikarában sokan vannak a Polgári Kör vezető személyiségei közül.

1913-ban elindult országunk is a világháború kitörése felé. Ebben az esztendőben voltak a politikai erőpróbának is számító községi választások. A Polgári Kör is megnevezte jelöltjeit. Az előzetes esélylatolgatások biztosra vették a Polgári Kör vezette polgári erők győzelmét. Csalódtak!

Olyan régi nagy nevek estek ki, mint Krautschneider József lámpagyáros, Boray Sándor (a lőrinci Aponyi), Wimmerth Béla plébános, Bernolák Máté gyógyszerész és Németh János. Valamennyien a Polgári Kör prominensei.

Ki került be a körből a községi vezetésbe? Farkas Gyula tag és Balla Mihály, a Szemere- telepi Polgárok Testületének alelnöke, a Polgári Kör elnökhelyettese.

Mikor 1913-ban megalakult a Pestszentlőrinci Atlétikai és Football Club, ténykedését felkarolta a Polgári Kör. Elnök az a Farkas Gyula lett, akinek kötődését már említettük.

1913-ban a Hegedüs András szerkesztette Pestszentlőrinc május elsején megjelenő számában Patríciusok című írásában, a következő mondatokkal ünnepli a Polgári Kört.

Községünk legöregebb meghatározó testülete. Tényező. Az elmúlt 14 évben „regeneráló” munkát végzett. Előkészítették a község önállósítását, alakítottak önálló katolikus egyházat, népjóléti intézményeket. Példájuk nyomán számos társadalmi intézmény kezdett dolgozni. A Polgári Kör vezet és hivatott is erre.

A Polgári Kör vezetése szinte azonos a település polgári vezetésével. A hosszú névsort a Pestszentlőrinc évszázada a helyi sajtó tükrében című könyv közli.

Az első világháború nehéz éveiben is talpon voltak. Mikor Hoffherr Albert – az ismert gyártulajdonos – hadikórháza bezárását emlegette, a Polgári Kör elhatározta: „a tanácsos urat elhatározásának megmásítására kéri”. Ha nem is sikerült a tervük, humanista törekvésük elismerést érdemel.

A Polgári Kör a világháború éveiben visszafogta aktivitását. Ezt bizonyítja az is, hogy Wimmerth Béla, a Polgári Kör illusztris tagja a Historia Domus lapjain nem tesz említést a kör tevékenységéről.

A világháborút követő években a területi szorításban fuldokló Kispest szemet vetett a nagy lőrinci földekre.

A Polgári Körnek ismét van miért harcolni.

1923 végén állították hadrendbe a helyi pártokat, egyesületeket, mikor Kispest agresszív törekvéseit kellett visszaverni. A kispesti akciónak és a lőrinci védekezésnek jelentős szakirodalma van. Részletesen tárgyalja a Pestszentlőrinc Krónikája is.

A veszély jelentkezésekor Polgári Körünk választmánya Steiner Mór elnökletével nyomban ülést tartott, és tiltakozásra szólították fel a helyi társadalmi egyesületeket, hogy ellensúlyozzák a Vági József elnökletével politizáló Vági Párt (Magyarországi Szocialista Munkáspárt) helyi szervezetében politizáló Both Béla községünk Kispesthez történő visszacsatolását szorgalmazó propagandáját.

A Polgári Körnek becsületére váljék, hogy fáradhatatlanul szervezte a tiltakozó gyűléseket és demonstrációkat, folytatták Kispesttel a tárgyalásokat, védték Pestszentlőrinc függetlenségét, sikerrel kerültek ki a területátadási alkudozásokból is. A visszacsatolási manőver hosszasan elhúzódott, melynek végül is a várossá alakulás vetett egyértelműen véget.

Az 1920-as évek végén a Pestszentlőrinci Hírlap többrészes cikkben, kritikus hangon szólt a község társadalmi életéről.

A bírálat főleg a helyi Polgári Kört érintette, de a sommás megállapítás sem hiányzott: „Helyiségek, sporttelepek hiányában társadalmi élet nincs.”

A helyi társadalom szétesése a Polgári Kör hiányos munkáját mutatja. A kör ma már csak szundikál, pedig hajdan az egyházi, iskolai, községpolitikai ügyeket irányította.

A Polgári Kör azonban felébredt Csipkerózsika-álmából.

A  Kört ért sajtótámadás hátterében az újonnan feltörő személyek és erők álltak, akik úgy érezték: „nagyot változott a világ, és a csendes konzervatív gondolkozást meg kell újítani.”  Jött is a tanács. „A Polgári Kör támaszkodjon az új erőkre, hagyja abba a petróleummal a világítást és vegye igénybe az elektromos áramú új erőket.”

Valóban, a Polgári Kör megalakulásától eltelt három évtizedben személyekben és szemléletekben is változások történtek a településen.

A Polgári Kör felismerte, a kispesti manőverek elől meneküljünk a városi rangba. A kör nevében Steiner Mór és Vargha Géza református lelkész indítványt nyújtott be a képviselő-testületnek és közgyűlésnek községünk várossá alakítása ügyében.

Lőrinc a csatát megnyerte. Pestszentlőrinc önálló várossá vált.

A Polgári Kör történetét vázoló kép mivel is érhetne véget. A megszűnés közlésével.

Az 1931-es parlamenti választásokra még figyelt a Polgári Kör. Ott volt, mikor a község élén megtörtént a Kuszenda Lajos – dr. Balogh Géza vezetőcsere.

Az 1932-es esztendő forrásanyaga nagyon hiányos. A Pestszentlőrinci Hírlap számai elvesztek ebből az évből. Egy dolog azonban nagyon valószínűnek látszik. A társközség, majd a község vezető ereje, a Polgári Kör, mely végigharcolta az önállósodást, majd a kispesti visszacsatolási kísérletet és bő 30 éven át vezette a helyi eseményeket – megszűnt.

Vagy átalakult? Megjelent ugyanis a Pestszentlőrinci Polgári Párt, mely folytatása volt a Polgári Körnek. Vezetésében is a Polgári Körből ismert nevek tűntek fel. Például Kuszenda Lajos, a megbukott főjegyző, aki a politikai életben kívánt szerephez jutni.

A Pestszentlőrinci Polgári Párt az idők során nem sok nyomot hagyott. Az ország változó politikai helyzete új pártokat juttatott szerephez községünkben, városunkban is.

Zilahi Bujk Béla 1934-ben megjelenő Pestszentlőrinci Útmutató című kiadványában felsorolta a helyi egyesületek és testületek neveit, telefonszámokkal, de a Polgári Kört nem említi.

Versengés a település központjáért: hova kerüljön az iskola és a templom?

 

Lesz önálló Szent Lőrinc, hirdették az alapítók. Akkor viszont kellenek középületek. Hol épüljenek? Hol legyen a település központja?

Pest felöl haladva a Bókay-parcellázás az „alföldi nagy út” jobb oldalán történt. Ott épültek-épülnek az új házak. Hasonló volt a helyzet a másik oldalon is, Lónyay Menyhért birtokán, a villasoron. Az érdekek keményen ütköztek.

A XIX – XX. század fordulóján a Lónyay család már nem szállt be a településközpont helyéért folyó küzdelembe. Menyhért 1884-ben, hitvese, Emília asszony, a fiatal Petőfi egykori múzsája 1888-ban meghalt.      Az utódok és örökösök közül Lónyay Gábort, a jeles vállalkozó gazdászt lefoglalták a megörökölt hatalmas birtokok, melyeken Hunyad vármegyében vastelepek is voltak.                             A         fiatalabb testvér, János pedig követségi titkárként a diplomáciai életben találta meg a helyét eredményesen, amit szépen csillogó külföldi rendjelek is bizonyítottak.

Hangoskodott azonban az adott oldalon, és be is vetette magát a településközpont helyéért folyó harcba a Pordán család. Imre és idővel a felesége. Nekik jelentős földterületük volt  öreg tölgyessel az első gimnáziumunk mögötti területen. Ők is parcellázni akartak, és akkor nem mindegy a telekárak szempontjából, hol épülnek a középületek. (Azt akkor még nem tudták, hogy parcellázási szándékukat áthúzza majd Kuszenda Lajos. Ez azonban egy későbbi történet. A nagyhatalmú főjegyző ugyanis 1927-ben maga szerezte meg a földterületet és parcellázta.)

Egyelőre azt rögzítsük, hogy a XIX. század utolsó évtizedében nagy demográfiai robbanás következett be a pusztánkon. 1890-ben a statisztikák 896 lakost és 96 lakóházat (204 lakással) regisztráltak, 1900-ban már 5952 polgárunk élt itt 782 otthonban.

Ennek a gyarapodásnak valamennyi földtulajdonos élvezni kívánta a hasznát, és akkor alapvető jelentőségű volt, kinek a földterületén lesz a település központja.

Erre a két virágzásnak indult település pályázhatott, a Bókaytelep és a Lónyaytelep. Ami a középületek megszületését illette, a Bókaytelep ért célba, és vált a település központjává.

Felépül az első iskola

1900 szeptemberében –  az iskolakezdés hónapjában – tárgyilagos közlemény jelent meg a Kispest – Szent-Lőrinci Híradó hasábjain.

Iskola építését határozták el Szent Lőrinc lakói. Kispest testülete a királyi tanfelügyelő jelentése alapján elhatározta: „Szent Lőrincen telket fognak vásárolni egy új iskola felépítése céljából.”

A jelentős elhatározás nyomban nagy vihart kavart. 1901 tavaszán két terjedelmes cikk is a felizzó harcról,  háborgó indulatokról tudósított.

A kérdés, hol épüljön fel a település első önálló iskolája? Egyik javaslat így hangzott. A téglagyár közelségében, a Pordán-féle telken. A másik javaslat így szólt: a „Herrich-telepen, a Kossuth Lajos utcában, a „Bókay-telken.”

Szalay János ismert személye településünk múltjának.  1901 tavaszán nyílt levélben tiltakozott „nagyságos Tóth József királyi tanácsos úrnál” az ellen, hogy a Pordán telekre kerüljön az iskola, ahol csak lézengő galíciai téglagyári munkások vannak, és mindössze 4 gyerek. A „Herich-telepen ugyanakkor már több osztálynyi diák várja az iskolát.” Egyes források szerint nyolcszázan. Azt is hírül adja a helyi sajtó, hogy 1902 októberében 87 elsős szorong a szobából alakított bérelt tanteremben. A nehéz helyzetet ismerve nem meglepő, hogy a tanfelügyelő gyakorta látogatta iskolánkat. Erről a helyi sajtó pontosan tájékoztatott.

Szalay János joggal hangsúlyozta, Pordánék, ha birtokukon épül fel az iskola, telkeiket emelt áron értékesíthetik. (Kispest – Szent-Lőrinci Híradó 1901. márc. 31.)

1901 áprilisára népgyűlést hirdettek pusztánkon. A gyűlésen azok megjelenését várták, akik létkérdésnek tekintették, hogy az építendő állami elemi iskola a „Bókay dékán által adományozott telken” épüljön fel. Ha a Pordán tölgyesbe kerülne az iskola, az vonzaná a többi középületet, a községházát, templomot, paplakot is. Az érveket Bókay Árpád is nyomósította. Kilenc telket ajánlott fel díjtalanul községi célokra.

A korabeli sajtó a hangzatos mondatokkal sem fukarkodott.

    „Éles kést döfnek a telep felvirágoztatásának jövőjébe azok, akik a Pordán erdőben és nem saját telepükre akarják az iskolát.” (Kispest – Szent-Lőrinci Híradó 1901. ápr. 7.)

A Kispest – Szent-Lőrinci Friss Újság közleménye az esztendő végéről sokkal tárgyilagosabb és lényegesebb. „A lőrinci iskola terveit a Baumgartner és Herczeg építőcég elkészítette, bármely felajánlott ingyen telekre felépíthető.” (1901. dec. 24.)

 Itt, miként meg is fogalmaztuk, nemcsak az iskola helyéről folyt a vita, hanem a község jövőbeni centrumának elhelyezéséről. Elsősorban arról, meg természetesen a Pordán, illetve a Bókay – Kiss – Horváth családok anyagi érdekeiről.

Nagyon várják már a növekvő létszámú település, a „társközség” lakói az iskolát. A kultusztárca azonban ráér, utat nyitva epés, keserű megjegyzéseknek is.

     „A Herrich örökösök 1800 üres telke alighanem hamarabb beépül, mintsem megásnák a fundamentumát az állami elemi népiskolának” – írja a Kispest – Szent-Lőrinci Friss Újság publicistája. (1902. okt. 24.)

Fél év elteltével azonban kedvezőbb hírrel is szolgálhat a lap: Kétévi huzavona után döntött a miniszter, és az állami elemi iskolát hatvannyolcezer korona költséggel a Herrich-féle ajándéktelken építik fel.” (1903. febr. 10.)

Természetesen ez a döntés sem váltott ki egyértelmű lelkesedést. A Kispest – Szent- Lőrinci Friss Újság ennek is hangot adott.

     „Vegyes érzelmekkel fogadják azt a hírt, hogy a Herrich-kastély közvetlen közelében, édes szomszédságában építik fel az iskolát, amely hivatalos lenne elvetni a magját a létesülő Herrich falvának” (1903. márc. 21.)

Az iskola azonban felépült, és 1903 őszén diákokat fogadott. Helytörténetünk a megelőző publikációkban az iskola megnyitását az 1902-es esztendőre tette. Ezt a korabeli újságok írásai alapján helyesbítettük. És közlünk egy állításunkat megerősítő kedves dokumentumot is.

A 100 éves ünnepre készülő Bókay Árpád Általános Iskola egyik termében felújították a padlót. A munkák során a párnafa alól százéves újság töredéke került elő. A dátum pontosan olvasható: 1903. június 4. csütörtök. Az csak a legtermészetesebb, hogy a nevezetes újság  megjelent az iskola ünnepi kiállításán is.

Az első állandó iskola megnyitása jelentős esemény volt a település életében. Néhány előzményről azonban szólni illik. A Sina Simon védnökségével működő, majd távozásával megszűnő iskoláról már volt szó. Az oktatás azonban tovább folyt. Puszta Szent Lőrincen. Idézzük Follajtár Ernőt: 1877-ben a majorsági dolgozók gyermekein kívül még 23 gyeremek járt az iskolába. Az összesítés szerint 1878-ban 67 tanulója volt s tanyai tanítónak, kinek fizetését a földesúr természetben fizette.”

Az 1880-as években a Kispest-Puszta Szent Lőrinci Állami Elemi Népiskola működött a településen. Egy tanítónő első-második-harmadik osztályokat oktatta. Ennek az iskolának 1884-ből az anyakönyve is fennmaradt, az iskola helyét azonban ebből sem lehetett megállapítani.

A rohamosan népesedő település gyermekközössége hamarosan kinőtte az iskolát.

A harmadik beiratkozáskor, 1906 szeptemberében már tárgyilagosan kellett látni, hogy az iskola termei túlzsúfoltak. „Eddig beiratkozott 450 tanuló. További 140 tanuló szülője kapott felszólítást, hogy írassa be gyermekét. És a mintegy 600 tanköteles mellett ott volt még 57 iparostanonc időnkénti tantermi elhelyezésének gondja is.” (Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1906. szept. 30.) Az említett adatok természetesen Puszta Szent Lőrinc egész népességére vonatkoztak.

A tanítás mellett széles körű missziót teljesített fiatalsága első évtizedében az iskola.

Befogadta a helyi katolikusok istentiszteleteit. A Krautschneider József – Annus Sándor – Baumgartner Ignác – Steiner Mór vezette templomépítő bizottság kiharcolta a királyi tanfelügyelőnél, hogy az iskola egyik termében időnként katolikus miséket tarthassanak. Az első szentmisét Paul Ernő kispesti káplán mutatta be 1905. május 12-én, pünkösdhétfőn. Az alkalmi imateremben 1905. július 23-án megtartották az első keresztelőt is. A település jeles polgárának, Krautschsneider Józsefnek fiát keresztelték Károly névre.

1912. december 23-án az iskolában rendezték a szegény sorsú tanulók felruházását segítő ünnepséget. 528 korona gyűlt össze. Ebből 53 szegény sorsú gyerek kapott ruhát, cipőt. Az akcióhoz Szemere Miklós 100 koronát, Hoffherr Albert 50 koronát adott. A gyűjtés mozgatója báró Barkóczi Ilona tanítónő volt. Elismeréssel írta róla a sajtó. „Szalai Barkóczy Ilona őméltósága a lelke a szegény gyerekeket magajándékozó karácsonyi ünnepségnek.” (Pestszentlőrinci Lapok 1913. jan. 1 és 5.)

A nyolc tantermes iskolát 1919-ben ráépítéssel öt új tanteremmel bővítették. Ez akkori községünkben 22,7 százalékos tanteremfejlesztést jelentett.

Amikor elkészült a telep egyik amatőrének rádiókészüléke, azt is az iskolában hallgathatták az érdeklődők.

A korabeli híradás a következő volt. „A helyi népművelési bizottság elérte, hogy a Wlassics iskola nagytermében egy 6 lámpás „Neutrodin” rádió a község lakosságának rendelkezésére álljon. A készüléket Tóth Lajos pestszentlőrinci tűzoltó főparancsnok építette.” Abban az időben ez is hírnek számított. (Pestszentlőrinci Hírlap 1928. ápr. 6.)

Ha már leírtuk az „iskola nagyterme” szókapcsolatot akkor mondjuk meg, hogy annak kialakítására 1925 tavaszán került sor.

       „A Wlassics utcai iskolában a község megfelelő átalakítással nagyszabású kultúrtermet létesített. Eddig ilyen Pestszentlőrincen nem volt. A nagyterem kulturális célokat szolgál, de  helyet ad református és evangélikus istentiszteleteknek is. Igényekkel a terem gondnokánál lehet jelentkezni. ( Kispest Szentlőrinc 1925. ápr. 11.)

1927-ig  –  a Klebelsberg Kunó által beindított nagy iskolaépítési hullámig, mely Pestszentlőrincet is érintette – „az iskola” Lőrincen a Wlassics volt. Oda összpontosultak a helyi események.

Iskolánk sok arcú oktatási intézmény volt. 1922-től polgári iskola, 1937-47 között a Pestszentlőrinci Állami Gimnázium, 1945-től a Károlyi Sándor Kereskedelmi Középiskola működött az épületben. 1945 után volt olyan időszak, hogy négy különböző iskola végezte dolgát a tantermekben. Az 1950-esévektől a dolgozók általános iskolája is taníthatott elsőként alapított iskolánkban.

Az első iskola évszázados történetéről gazdagon tudósít  A Bókay Árpád Általános Iskola Centenáriumi Évkönyve című 2003-ban publikált kiadvány.

                       

Állami óvoda a Bókaytelepen

Puszta Szent Lőrinc első állandó óvodája is – hasonlóan az első iskolához – a Bókaytelepen épült fel. A felépülés pontos időpontjáról, körülményeiről a korabeli sajtó és a csekély számú levéltári dokumentum csak hiányos adatokat nyújt.

A Kispest – Szent-Lőrinci Friss Újság írta 1903 tavaszán: „Kispesten és Szent Lőrincen 20.000 ember él, és nincsen eddig állami óvoda. A minisztérium most 100 000 korona kölcsön felvétele mellett hozzájárult hat új óvoda építéséhez, melyből egy Lőrincen lenne.” (1903. máj. 17.)

A közléshez az utókor részéről két észrevétel kívánkozik. A húszezres lélekszám kissé túlbecsült. 1901 januárjában még csak 15 710 lakost regisztráltak. Ehhez egy meglepő észrevétel is kapcsolódott: „Az elmúlt három év alatt a két település összlakossága 3000 fővel fogyott.”

Ám legyen az adott évben 20 000 fő. Ebből mennyien éltek a pusztán? 2000 – 2500 fő.

Állami óvoda valóban nem volt a lőrinci részen, de működött egy magánóvoda Katzer Emma okleveles óvónő vezetésével, aki 1902 karácsonyán – adakozásból – karácsonyfa-ünnepélyt rendezett a lőrinci óvodásoknak, 1903-ban pedig majálist rendezett neveltjeinek az Erzsébet ligetben. Adataink a Kispest Szent Lőrinci Friss Újság 1902. dec. 25-ei, illetve 1903. máj. 15-ei számaiból valók.

Mit őriztek meg a levéltári dokumentumok, pontosabban Kispest képviselő-testületének jegyzőkönyvei?

     „A képviselő-testület elhatározta Puszta Szent Lőrincen két telek megvételét óvoda céljára” (1902. nov. 14. 1. jkv. pont.) A vásárlás megtörtént. Ennek tényét 1903. április 5-én jegyzőkönyv rögzítette. Legjobb tudomásunk szerint a mai Petőfi utcai óvoda telkének megvásárolásáról volt szó.

A felépülés idejét és a kapuinak megnyitását 1904-re tehetjük.

Hamarosan újabb óvoda megnyitására került sor, szintén a Bókaytelepen. Ugyancsak a kispesti képviselő-testület jegyzőkönyve rögzítette, hogy a Diófasor utcában (ma Városház utca) óvoda létesült (1905. júni. 30. 5. jkv.. pont)

Ez az óvoda három évtizedig működött. Pestszentlőrinc megyei város elöljárósága 1936. május 8-án határozta el, hogy az óvodát Szemeretelepre helyezi át. (Budapest Fővárosi Levéltár őrizte meg a rendelkezés szövegét.)

 

Kísérlet polgári iskola létrehozására

Az iskolaállítás kísérletére eddigi helytörténeti írásaink nem figyeltek fel.

1912 nyarán indult az akció. A lehetőség láthatóan felvillanyozta az érdeklődést és a helyi sajtót is.

Polgári iskola Pestszentlőrincen című cikk felvetette a következőket. Kispest állami polgárit kap, így megszűnik Prokopp Sándorné Kosatkó Anna magánpolgárija. Prokoppné az iskoláját Pestszentlőrincre hozná, ha az elöljáróság egyengetné útját. (Pestszentlőrinc 1912. júli.14.)

Kubinyi Bertalan is megszólat az említett lapban. Ha Prokoppné idehozza iskoláját – kibővítve fiúosztályokkal – elvárható tőle, hogy az alacsony létszámú osztályokban jobb nevelőmunka legyen, mint a zsúfolt állami iskolákban.

     „Ne a fehér női rabszolgák számát szaporítsa a hozzánk jövő intézetből kikerülő növendékeivel, hanem az egészséges, modern gondolkozású magyar gazdasszonyokét. Új feladatok, új kikötések elé állítanám Prokoppné úrnőt.” ( júli 21.)

Miként hamarosan olvashatták a helyiek, Prokoppné elképzelését a felettes tanügyi hatóság, személy szerint Petri Mór királyi tanfelügyelő pártfogolta. Kellő számú jelentkezés esetén 4 leány- és 2 fiúosztály indulhatna szeptemberben — nyilatkozta. Beiratkozni a Wlassics Gyula utcai iskolában lehet. Az éves tandíj 80 korona. (Pestszentlőrinc aug. 3.)

A Pestszentlőrinci Lapok is megszólat iskolakérdésben. Pontosította, hogy a Batthyány utcába tervezett iskola megnyitásához a községtől 5000 korona támogatást kért, amit elutasítottak. (1912. aug. 22.) A lap felelős szerkesztője, lovag Rhé Rezső  a témához még két alkalommal visszatért lapjában.

A néhány hetes reménykedést lakonikus hír zárta.

Prokoppné leány polgári iskolája még nincsen itt. Talán megnyílik.  A fiúk továbbtanulása –- helyben – végképp reménytelen. (Pestszentlőrinc 1912. szept. 15.)

Az utókor már tudja. A lányok továbbtanulása sem oldódott meg.

Izraelita imaház a Bókaytelepen

 

A XX. század első esztendeiben a katolikus hívek már egyre többször jelezték: itt vannak, önálló gyülekezetben akarják hitéletüket élni. Régóta övék volt a kis barokk kápolna, ám 1905-ben mégis be kellett érni azzal, hogy külön engedéllyel az állami iskola egyik tantermében teremtsenek szentmise magtartására alkalmas környezetet. Volt már harangláb, volt templomépítő bizottság, de templom még nem volt.

A jóval kisebb neológ zsidó közösség azonban 1906-ban a Herskovits Dávid, Rosenberg Emil, Deutsch Péter, Schőn Vilmos vezette Szentlőrinci Izraelita Hitközség irányításával már felépítette kis imaházát a Batthyány utca 50.-es számú ingatlanon. Frank Gabriella. A lőrinci zsidóság története című könyve alapos kutatások eredményeképpen olyan ismeretekkel szolgált, melyeket eddigi forrásaink nem ismertek.

Idézett forrásunk az 1912-es esztendőhöz kapcsolja a következőket: „A Batthyány utca 50. szám alatt, a Baross és a Batthyány utca sarkán lévő imaház (…) jelentős átalakításon ment át, hogy be tudja fogadni az egyre szaporodó híveket.”

A kezdetben a monori, később a kispesti rabbisághoz tartozó lőrinci közösség 1933-ban lett önálló, mikor 1933-ban dr, Günczler Péter került a gyülekezet élére. A főrabbit akkor már az 1928-ban továbbépített imaház fogadta, mely méreteivel,  feladatkörével  zsinagógának számított.

Günczler Péter lelkes fogadásáról  írta a Kispest Szentlőrinc november 3-án.

A Szemere-lövöldében bensőséges ünnep keretében iktatták be a helybeli izraelita hitközség első főrabbiját, dr. Günczler Pétert. Ezzel Pestszentlőrincen önálló izraelita hitközség alakult. Günczlert a következő egyházi személyiségek köszöntötték: Mányoki Sándor református lelkész, Salfer (később Sokoray) Károly evangélikus lelkész, aki „ékes héber nyelven” mondta el köszöntőjét. A beiktatáson a község állami és társadalmi vezetői közül megjelent dr. Balogh Géza főjegyző, Kettinger Ferenc az Úri Kaszinó, Tóth Kálmán a helyi ipartestület képviseletében. Pécsi József elnökként képviselte a Kereskedők Egyesületét.

A helyi iskolák részéről Gyárfás Károly és Lessó Gyula igazgatók gratuláltak az új főrabbinak.

Aki az emlékeket keresi, a felújított épületű okmányirodához sétálhat, ahol a múltat emléktábla szövege is őrzi.

                       

A haranglábtól a nagytemplomig

Ebben a részben a római katolikus egyház megtelepedéséről kell szólni. Egyszerű lenne ebben a kérdésben Kubinyi Vilmos könyvéhez irányítani az érdeklődőket, ám tudjuk, az 1935-ben alacsony példányszámban megjelent egyháztörténeti könyv ma már csak nagyon kevesek számára érhető el. Könyvritkaság. Éppen ezért a Bókaytelep krónikájánál a témát nem kerülhetjük meg. Meg talán még egy-két új motívummal is árnyalhatjuk a 70 éve elmondottakat.

Nem csak az iskola helyéről folyt a vita a XIX. század utolsó éveiben, arról is, hogy a lakosságnak mintegy 90 százalékát alkotó római katolikusok hol építsék fel templomukat.

Figyelmet érdemel, hogy a statisztikák 1880-ig 100 százalékban, 1890-ben 98 százalékban, 1900-ban 91,1 százalékban jelzik pusztánkon a katolikus vallásúak jelenlétét.

Ezek az arányok a későbbi évtizedekben változtak, de a lakosság 70 százaléka akkor is római katolikus volt. Kellett számukra templom.

Puszta Szent Lőrincen – a történelmi igazság része ez is – állott már egy kis istenháza. Erről már szóltunk a Szent Lőrinc kápolnáról szóló részben, ám egyértelmű, a XIX. század végén újabb jelei voltak a katolikus életnek. 1895-ben eleink ünnepi misét hallgathattak a már említett műemlék kápolnában.

1898-ban, a téglagyár igazgatójának, Barabás Bélának a vezetésével templomépítő bizottság alakult. Barabás Béla volt az, aki akár egyháza iránti kötelességből, akár munkaerő-politikai elképzelésből téglagyárának dolgozóit befogadó kis kápolna építését tervezte az Üllői út másik oldalán. (Kispesti Hírlap 1898. febr. 19.) Barabás Béla nyomban fel is ajánlott 500 forintot és 20 000 téglát a templom építésére.

Majd újabb javaslatot tett a gyárigazgató. Ha a katolikus templomot a gyára melletti térre építik, a mai Kossuth Lajos térre, a hősi emlékmű helyére, a teljes téglamennyiséget ingyen adja.

Ezt meghallotta Biehn János aszfalt- és kátránygyáros. Ő is telket ajánlott – méltányos feltételekkel – a templom céljára. Csaknem célba is ért javaslatával, mikor Bókay Árpád – az evangélikus egyház presbitere – nagyvonalúan ingyentelket ajánlott fel a katolikus templom építéséhez saját birtokán.

Nyilván itt sem a katolikus templom helyéről volt csupán szó, hanem a városközpont hollétéről.

Mi lett a versengés eredménye? Hallgassuk meg Kubinyi Vilmost, akinél jobban senki sem ismeri a helyi katolicizmus első évtizedeinek történetét.

     „A nagy vita vége az lett, hogy a bizottság kérésére Schuszter Konstantin, akkori váci püspök kiküldte a helyszínre Csávolszki József apátkanonokot, hogy hallgassa meg a hívek óhaját, és e szerint döntsön a templom elhelyezésének kérdésében. A püspöki biztos nem tudta kibékíteni az egymással vitatkozó bizottsági tagokat.” (i. m. 16. l.)

Telkek voltak — olcsón, ingyen — 1055 korona is összegyűlt templomépítés javára, csak egység nem volt. A széthúzás felszámolta a templomépítő bizottságot.

Az 1900-ban alakult Polgári Kör 1902-ben úgy vélte, ha nem is indulhat a templom építése, legalább egy harangláb legyen. Az esztendő őszén már avatják is „a lakosság valláskülönbség nélküli adakozásából” emelt építményt. Szólhatott a harang katolikusnak, protestánsnak, zsidónak egyaránt.

Kubinyi Vilmos így írt erről.

     „A felállított harangláb vasszerkezetét idősebb Schwartzer Rezső építette saját műhelyében és saját tervei szerint, a munkáért semmit sem számítva, tisztán az anyagárban. A harangokat Seltenhoffer Frigyes fiai Sopronban öntötték. A Szent Erzsébet harang felirata: Ex devotione fidelium Pusztaszentlőrinc in honoram Sancti Elisabet 1902. Súlya 290 kg. A másiknak felirata: In honoram Sancti Stephani. Súlya 66 kg. A harmadik: In honoram Sancti Laurenti. Ennek súlya 82 kg. A két első harang a világháború folyamán hadbavonult, míg a harmadik a mostani plébánia templom tornyában van elhelyezve.” (i. m. 18. l.)

A harangláb helye eldöntötte a templom helyét is. Az pedig a Herrich-falvára került, akárcsak az iskola, mely hamarosan – ideiglenes megoldásként – a miséknek is helyet adott.

Immáron három éve szóltak a harangok, mikor 1905-ben ismét templomépítő bizottság alakult 51 fővel. A teljes névsor közlését mellőzve (az megtalálható Kubinyi Vilmos egyháztörténetében) néhány jelentős nevet emelünk ki. A bizottság elnöke a lámpagyáros Krautschneider József lett. Három alelnök került a testületbe. Mindhárom iparos vállalkozó volt. A kispesti képviselő-testületben pusztánkat képviselő Annus Sándor, a Polgári Körben is alelnöklő építész Baumgartner Ignác, a helyi Családház Építő Egylet elnöke, és a közismert festő és mázoló Steiner Mór. A hosszú névsorban találjuk még többek között a település első orvosát,  Simonyi Gézát, a kávéházas Sprung Józsefet, a gyógyszerész Bernolák Mátét, a nagy tréfamester kovácsot Abelovszky Jánost, a későbbi plébánost, Wimmerh Bélát, és a fővárosi szaktekintélyt, a műegyetemi tanárt, idősebb Kubinyi Imrét.

Az évek során tovább erősödő katolikus élet jelenlétére a felsőbb vezetés is felfigyelt, mely első sikereként könyvelhette el, hogy a királyi tanfelügyelő engedélyével az állami iskola egyik tantermében oltárt emelhettek 1905-ben, és ezzel megkezdődhettek a misék, istentiszteletek talapülésünkön. A helyi összefogás szép bizonyítéka, hogy a templomépítő bizottság soraiban nemcsak katolikus hitű emberek voltak. Ők volta azok, akik a püspöknél tett látogatás alkalmával, a katolikus egyház szokásrendjében lévő püspöki gyűrű megcsókolása helyett, atyafiságosan megszorították a magas rangú egyházi személyiség kezét.

Az első misét az esztendő pünkösdjének hétfőjén, június hó 12-én Paul Ernő kispesti káplán mutatta be. Az egyházi szolgálat azonban nem ment a helyiek jelentős anyagi segítsége nélkül. Az otthonunkban ekkor már gyökeret eresztő Krautschneider József adományából került helyére az oltár, a szószék, a gyóntatószék, az előfal. Az újonnan kialakított helyiség festését is ingyen végezte Steiner Mór és Szinpert József. Otthonunk történetében mindhárom név gyakorta szerepel.

Itt lépett be a helyi katolikus életbe is dr. Horváth Ákos királyi alügyész, aki az istentiszteletek fényét növelendő zenekart szervezett és vezényelt. Jött is figyelmeztetés: „Istent dicsérjük, ne a mise gyülekezetét szórakoztassuk!” A reakció? Idézzük Wimmerth Bélát: „E figyelmeztetésnek aztán az lett az eredménye, hogy a zenekar felbomlott, s az orchestrális kar helyét elfoglalta a keresetlen, egyszerű, de szép népének.”

Kórus is énekelt a miséken Matulay Károly és Follajtár Ernő vezetésével. És hogy harmónium kíséret is legyen, a frissen alakult hölgybizottság gyűjtést indított a hangszer költségének előteremtésére. Nagy volt az adakozási kedv és segíteni akarás. Miseruhák, templomi zászlók, oda illő képek, szobrok szerepeltek az adományok között. És ha Steiner Mór s misebor adományozását is vállalta,, akkor Tóth Józsefné és Szimpert Józsefné megsütötte az ostyákat.

Megvolt a hely az iskolában. Szolgáló lelkészek is jöttek. Részben – kisebb fennakadásokkal – a fővárosból felkért hitoktató lelkészek teljesítettek szolgálatot, akiknek a díjazást a templomépítő bizottság oldotta meg, részben, és ez volt a biztosabb, kispesti káplánok, Paul Ernő, Held Imre, Bartos Géza és Wimmerth Béla mutatták be a szentmiséket. Ez az összefogás tette lehetővé, hogy 1905 karácsonyának első napjától vasárnap és ünnepnapokon számíthattak a helyiek misére.  A már említett fennakadások azonban, melyek egyes ünnepeken a mise elmaradását jelentették, felháborították a híveket. Az egyháztanács ekkor kemény lépésre szánta magát. Azt kérte a megyés püspöktől, hogy szentmisékre egy olyan önálló hitoktató káplánt jelöljön ki, aki minden alkalommal a lőrinci hívek szolgálatára áll. Ellenkező esetben megtagadják az egyházi adó fizetését, mely a kispesti anyaegyházhoz folyt be.

1906. december elején már a következő hírt közölte a Kispest–Szent Lőrinci Lapok szerkesztője: „Püspöki felhatalmazással Puszta Szent Lőrincet önálló hitközséggé nyilvánították.” Erről Wimmerth Béla – a későbbiek során már helyi lelkészként – a hírlapi közlést megerősítve a következőt jegyezte fel a becses helytörténeti értéket képviselő Historia Domus lapjain: „A hitközség megalakulására a megyés püspök úr a kerületi esperest, Horváth József prépost, ceglédi plébános urat küldte ki püspöki biztosul. Elnöklete alatt tartott népgyűlés az egyháztanács tagjait megválasztotta.”

A 25 fős testület névsorát – bármennyire megérdemelnék – teljességgel felsorolni nem lehet. Azt azonban jelezhetjük, a társadalmi kép sokszínű volt. Ott szerepelt a kispesti plébános, Ribényi Antal, a gyáros Krautschneider József, a műegyetemi tanár Kubinyi Imre, a pedagógus Farkas Gyula, az ügyvéd Szappanos Gerő, a jeles helyi iparosok közül Annus Sándor, Szimpert József, és az a Göttmann Károly, aki a XIX. század végén a Gloriett tulajdonosa volt. A választást az egyházi főhatóság 1906 karácsonyán 5562. számú rendeletével megerősítette.

Munkájuk nagy eredménye volt az is, hogy Szemere Miklóstól, temető céljára kétholdas temetőt kaptak azzal a kikötéssel, hogy abba vallásfelekezetre való tekintet nélkül temessenek. Szemere nagylelkűsége mellett meg kell említeni tekintélyes közbenjáróként Krautschneider József, Steiner Mór, Farkas Gyula és dr. Szappanos (Szappanyos) Gerő nevét is. A temető tulajdonjogát a katolikus egyház kapta.

Volt egyháztanács, hitközség. Ez lényegében önállóságot jelentett. Lényegében. Hivatalosan azonban még nem.      Arra bő három esztendőt kellett még várni.

1910 elején kedvezőnek látszott az idő arra, hogy a helyi egyházi vezetés ismét kérje a megyés püspököt arra, hogy a pestszentlőrinci gyülekezet ratifikáltan is önálló plébánia lehessen.

Áprilisban már a püspöki biztos is aktív szereplővé vált, és 1910. május 22-én egyháztanácsi ülésen a püspöki biztos elnökletével, Drexler Antal kispesti lelkész jelenlétében egyhangúan és törvényesen kimondták egyházközségünk önállóságát.

1910 augusztus 24-én dr. Wimmerth – később Vereczkey Wimmerth —  Béla kispesti káplánt a főhatóság pestszentlőrinci expositusnak nevezte ki: „tamen cum omnibus iuribus et meribus dotationibus” jogkörrel.

1910. szeptember 4-én bandérium hozta Kispestről Wimmerth Bélát, hogy elfoglalja szolgálati helyét. Feladata ellátására Farkas Gyula iskolaigazgató kérte fel. Ünnepi beszédek, bankett természetes velejárói voltak az örömteli eseménynek. Öröm és szorongás. Együtt volt a két érzés a harmincnégy esztendős lelkipásztor szívében. Ezt meg is vallotta: „Szorongó szívvel foglaltam el új állomásomat, szorongó szívvel, mert templom nélkül álltam, s a pénztárban semmi.” Ezzel együtt tudta a lelkipásztor: „Pestszentlőrinc egyházi élete e dátummal új stádiumot kezdett. 1910 szeptember 4-én lezárultak a hosszú esztendők küzdelmei, s kezdetét vette egy új, reményteljes élet.”

A későbbi idők közismert plébánosa, dr. Varju Imre 1996-ban így értékelte az eseményt: „Wimmerth Béla megjelenése, a lelkész egyhelyben maradása tapasztalhatóan változtatott az általános erkölcsi színvonalon, mivel a rendszeres istentiszteletek, a karmelita apácák működése, valamint a különböző vallásos társulatok szerepe érezhető volt.” (Katolikus élet Pestszentlőrincen régen és ma) 

Otthonunkban elsőként kis templom épült fel. Inkább kápolnának mondhatnánk 17×8 méteres belső terével. Az 1910. október 31-én végzett első kapavágás után gyorsan nőttek a falak, került fel a tető. 1910 karácsonyán már miséztek falai között. A felszentelésre – Podhrányi József püspöki helynök közreműködésével – 1911-ben került sor. Az első szentmise megható pillanatait, a hívek áhítatát, korabeli feljegyzések őrizték meg az utókor számára. Idézzük Wimmerth Bélát: „ Karácsony vigíliáján délelőtt hurcolkodtunk. (…) Délután díszítettük az oltárt. (…) Első harangozásra már zsúfolásig tele volt a templom. A sekrestyében is ember-ember hátán. A község apraja-nagyja mind itt akart lenni vallásfelekezeti különbség nélkül. Elfogódva léptem az oltár elé.”

A Kispest Szentlőrinci Lapok is örömmel közölte: Templomszentelés volt Lőrincen. A templom a Boldogságos Szűz Mária szent szívének tiszteletére lett megáldva. A lap közölte a templom alaprajzát is. (1911. júli. 2.)

A felemelő pillanatokról, 1910 karácsonyát idézve, a helyi sajtóban is írt az első lelkipásztor, Wimmerth Béla:

        „ Az éjféli mise a frissen festett, épp hogy elkészült templomban volt. Az angyal üdvözlését a templomban községünk polgársága felekezeti különbség nélkül örömmel hallgatta, mert karácsony estéje születésnapja volt Pestszentlőrinc elsőnek alakult hitközségének.”

1912 karácsonyára a „templom tündérpalotává változott” Egyike a környékbeli legszebb templomoknak. Steiner és Szimper kifestették, Krautschneider a világítást fizette. (Pestszentlőrinc 1913. jan. 1.)

A nagytemplom felépüléséig még 25 esztendőt kellett várni a híveknek. Felépüléséről később lesz szó.

Nem lennénk hűek a történelemhez, ha nem szólnánk arról, hogy a kis templom alapozásakor egy régi temető maradványaira bukkantak. Minden bizonnyal pusztánk legrégebbi temetőjére.

A kérdést már Kubinyi Vilmos felvetette a helyi katolikus egyházközségről írott munkájában.

      „1910. október 31-én megtörtént az első kapavágás az alapok ásásához . A plébánia helyén 3-4 méteres gödrök, félben maradt kavicsbányák voltak. Elbontják a haranglábat, lehordják a dombot, és alatta fél méterre koporsókat találtak. A domb közepén pedig egy üresen álló kriptát. Körülbelül 40-50 koporsót tártak fel, de a csontokon kívül semmit sem találtak. A legutolsó temetés 1818-ban történt e helyre. Az összegyűjtött csontokat beszentelés után az új lőrinci temetőben közös sírgödörbe helyezték.”

Jegyezzük meg, a 40-50 koporsó és a kripta a kor viszonyaihoz képest jelentős temetőt jelölt. Netán kolostor vagy rendház állhatott ott a plébánia mellett? A választ talán egyszer majd megadja a további kutatás.

Ismer történelmünk egy másik temetőt is. Oda az uradalomhoz tartozó elhunytakat temették.

A temetkezési helyek a történelem és a néprajz tanúsága szerint általában templomok körül alakultak ki. Netán állt már ott korábban is templom, csak elnyelte az idő? És vajon kiket temettek oda? A töprengő kérdéseket Téglás Tivadarné vetette fel 1993-ban Lőrinci temetők című írásában.

     „Kik temetkeztek ide? Hiszen akkor,  a XIX. században, egyetlen lakott hely a major volt, annak pedig saját temetőt tartottak fenn. A Grassalkovichokat előkelőbb helyen temették el. Bérlőkre sem gondolhatunk, hiszen sírok sokaságára találtak. Kérdések sorjáznak, de választ még nem tudunk adni.”(Városkép 1993. szept.)

Válaszunk azóta sincs. Az anyaföld gyakran szeszélyes. Hol ismeretlen titkokat őriz, hol feltárja azokat.

Egyelőre még rejtegeti az igazságot

Nagytemplomunk falánál ma is láthatunk egy keresztet. A felirata szerint 1801-ben készülhetett, és egy régi temetőnkben állhatott.

Katolikus életünk tovább lépett a választott úton. 1918-ban önálló lelkészség rangjára emelkedett, majd 1920-ban „parochiává erigálták”. Ez jelentette immár kétségbevonhatatlanul a plébániai rangot. Wimmerth Béla plébános lett. Örömmel jegyezte fel a lelkipásztor: „Szeptember 8 örömünnep az egyház történetében. Lelkemnek leghőbb vágya teljesült, parochus lettem. A megyés püspök úr méltányolva tízéves fáradságomat, s elismerve a fáradság eredményét, 3229/1920 számú alapító levelével Pestszentlőrincet parochiává erigálta, s engem nevezett ki első parochussá, s kitüntetett azzal, hogy maga személyesen iktatott be hivatalomba.  Eljött ugyanis, hogy tízéves jubileumom alkalmából üdvözöljön, s ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy a bérmálás szentségét is kiossza. Beszédében buzdított a további kitartásra, s figyelmeztetett, hogy a parochiális templom még hiányzik, ennek mielőbbi felépítésére kell törekednem. Vajon elérem-e az alapkő letételét.”

Az önállóan fejlődő község elérte, hogy Pestszentlőrincen önálló plébánia legyen, és megkezdték a kistemplom mellett – a mai jól ismert – nagy hívőszámot befogadó templom építését. Az alapkő letételére 1923. szeptember 16-án, felszentelésére 1925. augusztus 15-én került sor.

A templom háromtornyos. Uralkodó stílusjegye a középkori román stílus. Tömör formák, vaskosabb arányok. Az egyszerű kompozíció világosan tagolt és áttekinthető. A román stílus jegyei mellett – részletkiképzésben – reneszánsz motívumokat is találhatunk. Háromhajós, négyszögletű pilléres, bazilikás rendszerben épült templom. Eredetileg gipszkazettás mennyezete a legutóbbi felújítás során eltűnt. Belső tere nyugodt. Hosszúsága 36 méter, szélessége 15 méter, belső magassága 9 méter. Tornya kereszttel együtt 36 méter magas. 1500 ember befogadására alkalmas.

A belső terét díszítő Visnyovszky Lajos alkotásokról később lesz szó.

A főplébániát a második világháborúban légiakna találta, mely elpusztította a festett ablakokat. A Gloriett felrobbantásakor – 1944 őszén – a németek a templom felrobbantásával fenyegették meg a plébánost.

1944. november 15-én tömegdemonstráció színhelye volt a templomkert. A város kiürítése ellen tiltakozók innen vonultak a Városháza elé. A tiltakozás részleges eredménnyel végződött. Nem az egész várost ürítették ki. A plébános a nehéz időkben az életével játszott. Nemcsak a demonstrációban vett részt, többi paptársához hasonlóan hamis keresztleveleket is adott zsidó származású személyeknek, ezzel kísérelve meg mentésüket. A nyilas vezetés, Déry Béla polgármesterrel az élen, alkut nem ismerve fenyegette meg a kiürítés ellen tiltakozó Wimmerth Bélát: „Prelátus úr lázít, és nem akar engedelmeskedni. Ha november 25-ig nem hagyja el a várost, letartóztatom, és haditörvényszék elé állíttatom.” Déry Béla 1944. április 8-án került a polgármesteri székbe Balogh Géza helyére.

A háború a település templomát sem kímélte. A harcok után azonban a hívek, a plébános vezetésével és a város segítségével kijavították a háború sebeit.       

A templom legutolsó felújítása 1981-ben történt meg dr. Varju Imre plébános irányításával.

A fejezetben utaltunk már néhány forrásmunkára. Felhívhatjuk a figyelmet dr. Varju Imre: Katolikus élet régen és ma című írására is, mely az Emlékezések, tanulmányok Pestszentlőrinc múltjáról című kötetben olvasható.

A társasági élet helyszínei: kávéház és kaszinó

                                    

A Sprung kávéház

Már a XIX. század végén arról tudósított a Kispesti Hírlap, hogy Schwarzer Rezső Szent Lőrincen, az Üllői úton „csinos” kávéházat nyitott. (1895. szept. 19.) A Morvaországból Puszta Szent Lőrincre is települő Schwarzer családról még szó lesz a továbbiakban.

A kávéház asztalainál megforduló vendégekről, esetleges társas összejövetelekről, szerveződésekről nem sokat tud az utókor. A jeles várostörténész, Saly Noémi azt is kinyomozta, hogy a kávéházat a tulajdonos felesége vezette, és akkori számozás szerint az Üllői úton a 26.-ban volt. (Kispest Krónikája 2004. 1. sz. 25. l.) A számozás tanúsága szerint a jeles szórakozóhely nem a Bókaytelepet szegélyező főúton volt, hanem a Lónyaytelepen.

1905-ben azonban már megnyitotta összes termeit a Bókaytelepen a Sprung kávéház, helyi vendéglátás történelmet írva a műfajban.

A  bevezető reklám elsőrangú volt. Enyhe túlzásokat sem mellőzött. „A kávéház Merán levegőjével vetélkedő Lőrinc ózondús levegőjű helyén épült fel.” (Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1905. aug. 20. és 27.)

Sprung József, ismert fővárosi kávéház-tulajdonos üzleti karrierje Pozsonyból indult. Élete végéig pozsonyi polgárnak vallotta magát. Puszta Szent Lőrincre – vélhetően – nem véletlenül került. Apósa volt a településen ugyancsak jól ismert Wartha Alajosnak, az Ohrenstein és Koppel gyár igazgatójának. Wartha Alajos a helyi Polgári Kör vezetőjeként látta a helyi társadalmi elit igényeit, tudta, egy jó kávéház prosperálni fog. Építési telket – a Bókay parcellán – a mai Baross utca és Batthyány utca sarkán vettek. Kivitelezőnek azt a Lehoczky Józsefet bízták meg, akinek már álltak épületei a pusztán, és a Polgári Kör vezetőségi tagjaként szoros kapcsolatban állt Wartha Alajossal. A ház – máig fennmaradó – állapotát ismerve igazat adhatunk a korabeli sajtónak, mely közölte: az épület Szentlőrinc legdíszesebb háza lett.

A Kispest – Szent-Lőrinci Lapok Lichtblau János fotójával színesített cikkben lelkesedik.  „ „Kell a rangos szórakozóhely, hiszen Szentlőrincen magas rangú főurak is vettek ingatlanokat: Turn-Taxis herceg,Csekonics gróf és mások.”

A Kispest – Szent-Lőrinci Lapok publicistája megemelve kalapját a tulajdonos előtt, a következőket írta: „Sprung bácsi, e derék öregúr, annyi nagy áldozat árán fővárosi rangú kávéházzal emelte Szent Lőrinc rangját.”

A kávéház megnyitása után rendezvények sora indult az elegáns falak között. Csak néhány példa: a helyi elitet megcélzó, zártkörű hangverseny, melynek bevételét a településen élő szegénygyerekek felruházására fordították. (1906. december) A Szentlőrinci Dal- és Zeneegyesület dal- és zeneestjének megrendezése. (1907. június) Házi estély a Szentlőrinci Közös Konyha Társaság tagjainak 1908 tavaszán. A kispesti zenekonzervatórium vizsgahangversenye és táncestje ugyancsak 1908 júniusában. A Szentlőrinci Polgári kör is rangos rendezvényt szervezett 1909 februárjában a kávéház összes termeiben, hangversennyel összekapcsolt táncvigalmat. Kovács Ferenc zeneakadémiai tanár és Horváth Endre zeneiskola tulajdonos is a kávéházba vitte tanítványai zárókoncertjét.

A helyi szerveződések közül a Polgári Kör volt az, amely a megnyitástól kezdve helyet biztosított magának a kávéházban.

A híres kávéház 1911-ben már Kránitz Gyula kávéházaként szerepel.(Kispest – Szent- Lőrinci Lapok 1911. jan. 9.)

 A kávéházról egy időre eltűnnek az újsághírek.

1929-ben azonban arról cikkeznek a helyi zsurnaliszták, hogy a patinás épületet a helyi kaszinó vette birtokába, és az épület belső terét jelentősen átalakították. Erről a következő fejezetben szólunk.

Az épített örökségek helyi védelméről szóló önkormányzati rendelet alapján a patinás épületet is védelem alá kerülhet. (Városkép 2012. ápr. 25.)

Úri Kaszinót alapítottak

 

A Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1909. március 7-én beharangozta, Puszta Szent Lőrincen kaszinó alapítására készülnek. Az események azonban azt indokolták, hogy az érdemi munkával egyelőre még várjanak a tervezők, hiszen otthonunk jelentős közigazgatási változás küszöbén állt. Az önállósodás kapujába érkeztünk. A független, önálló községi rang elnyerését 1909. november hetedikén helyi sajtónk tényként jelentette be.”Szabad, önálló község lett Puszta Szent Lőrinc, mely ezután, mint Pestszentlőrinc fogja polgárainak közigazgatását, ügyes-bajos dolgait intézni.”

A kaszinóalapítás történetében a készülődés 1912 nyaráig tartott. Közben településünk lakóságának létszáma dinamikusan növekedett. 1910 januárjától 1912 nyaráig polgáraink regisztrált száma 7000-röl 9000-re gyarapodott. Elérkezettnek tartották az időt arra, hogy a Bókaytelepen megalakítsák a helyi kaszinó.

Helyi forrásainkban kutatva, az látjuk, hogy a kaszinó megalapítását hol 1909-re, hol 1912-re teszik. Számunkra az 1912-es évszám az elfogadható. Ennek a polémiának részletes történetét „A száz éves Pestszentlőrinci Kaszinó” című kiadványunkban részletesebben mutattuk be.

1912. október 3-án a Pestszentlőrinci Lapok vezércikke mutatta be a színre lépő egyesülést a patinás nevekből álló vezetőség névsorával. A vezetésben szinte mindenki szerepelt, aki valakinek számított a közéletben.

A névsor a következő volt: Némethy Jenő, Pest vármegye főszolgabírója, Wimmerth Béla plébános, Konyovics Miklós miniszteri titkár, Ferenczy Sándor iskolaigazgató, Boray Sándor iskolaigazgató, Kovács László később városi tisztviselő, Molnár István tanító, Farkas Gyula pedagógus, Bagossy Géza tanító, ifj. Tóth István, a Polgári Kör elnöke és Molnár Lajos, a Polgári Kör ügyvezető alelnöke. A vezetőséget 11 fős választmány segítette.

1913-ban már elégedetten ünnepelték egyéves fennállásukat.

A helyi kaszinó a kezdeti években összejöveteleit vendéglőkben tartotta, és nem törekedett arra, hogy szerepeljen a helyi sajtóban.

1919-ben már önálló helyiségük volt, melyet a Tanácsköztársaság helyi vezetése iskola céljára lefoglalt. Ez választóvonal volt életében. Később ugyan visszakapta a helyiséget, de az újjászervezés akadozott.

A húszas évek végén merült fel az ötlet, hogy a községben épüljön egy nagy kaszinó. A sajtó hangot is adott ennek. „Természetesen csak a Pesztszentlőrinci Kaszinó hivatott ilyen arányú terjeszkedésre, mert az Állami Lakótelep léte, s vele minden társadalmi intézmény is csak átmeneti és időleges.” (Pestszentlőrinci Hírlap cikksorozata 1928. márc. 23. ápr. 6.  júni. 1.)

A kaszinó tagjai zártkörű rendezvényeken élték életüket. Ha azonban jelentős esemény köszöntött be a település életében, mint például Kuszenda Lajos főjegyző számonkérése, akkor a kaszinó közössége kiállt tagtársuk mellett. A szószóló a főispánhoz, alispánhoz és a főszolgabíróhoz vezetett küldöttségben Okrona Sándor elnök volt.

Az Úri Kaszinó anyagilag szilárdan állt. 1929-ben a korábbi Sprung kávéház belső terét a kaszinó építtette át. A Batthyány és a Baross utca sarkán, a Batthyány utca 50-es számot viselő épület átalakítása az említett esztendőben Benkő János tervei alapján Sraubinger József munkája volt. Az átalakított belső térben 17 méteres díszterem, társalgó, étterem, kártyaszobák létesültek, és volt versenyasztalokkal felszerelt biliárdterem is. A komfortot vízvezeték, ventilátorok, telefon, rádió is szolgálta. Az ünnepélyes megnyitó társas vacsoráján 100 személyre terítettek.

Az ünnepet azonban hangos botrány árnyékolta be.

A kaszinó egyik termében dr. Oswald Károly királyi ítélőtáblai bíró és Kapeller Dezső nyugalmazott székesfővárosi tisztviselő társaságában üldögélt Kuszenda Lajos, mikor egy fiatalember – nem volt tagja a kaszinónak – atyját ért vélt, vagy igaz sérelemért pofon vágta a nagyhatalmú főjegyzőt. A korabeli illemszabályok lovagias folytatást követeltek.

Egyszerűbb megoldásnak látszott azonban, ha a heves ifjút ott a helyszínen véresre verik. Újságunk szerint: „Rövidesen ártalmatlanná tették.”

A helyi sajtó – mely tálalta a hírt – úgy érezte, az inzultusra még vissza kell térnie, és közölte, a fiatalembert Boray Lajosnak hívták. Az ismert iskolaigazgató családjának tagja magántisztviselőként dolgozott. Arról a bizonyos lovagias elégtételről nem esett szó. Akkoriban ugyanis Kuszenda körül egyre kellemetlenebb ügyek hírei kavarogtak. Közöttük a kaszinóban történt incidens nem számított a legsúlyosabbnak.

A verekedést követően a községi tisztviselők testületileg tisztelegtek a főjegyző előtt, hogy kifejezzék ragaszkodásukat és elítéljék a támadó ifjút.

1929-ben „forradalmi helyzetet” teremtettek az Úri Kaszinóban. Lekerült az ajtóról a „csak férfiaknak” felirat. Kovács László vigalmi elnök teadélutánt rendezett hölgyeknek. Az est házigazdája a nőtlen Kubinyi Vilmos volt. A meghívottak éltek is a lehetőséggel, és megkívánták, hogy neveiket a helyi sajtó is közölje. Meg is tette a Pestszentlőrinci Hírlap 1929. március 8-án.

A kaszinó virágzott. Bírák, orvosok, ügyvédek, tanárok, minisztériumi tisztviselők, hivatalnokok kérték felvételüket. A vezetőség 1929-ben 40 új tagot regisztrált.

Az 1930-as esztendő jelentős híre egy felhívás volt. Az Úri Kaszinó mellett alakítsunk Polgári Kaszinót.

Az új egyesülés céljaként jelölte meg, hogy a község tisztes polgárai „iskolai végzettségre, foglalkozásra, hitvallásra és politikai felfogásra való tekintet nélkül – közös társadalmi szervezetet alkossanak, melyben az önművelés és szórakozás mellett megvitathatják a helyi élet társadalmi, gazdasági és közérdekű kérdéseit”.

(Pestszentlőrinci Hírlap 1930. jan. 3.)

A Pestszentlőrinci Polgári Kaszinót tervező személyek érveltek: „A helyi polgári társadalom szervezetlen.(…) Hiányoznak azok a társadalmi erőtényezők, melyek egy közösségi és önkormányzati élet eredményes kifejtéséhez feltétlenül szükségesek.”

Az eddigi szerveződések: Úri Kaszinó, Iparos Kör, Polgári Kör, az egyes telepek társadalmi egyesületei nem tudták a község egészének a társadalmát összefogni. Szép célkitűzés is megszólalt: a Polgári Kaszinónak állandó otthona lehetne az új, felépítendő kultúrház. (Pestszentlőrinci Újság 1930. jan.10.)

A helyi lapokat böngészve találkozunk a kaszinó további híreivel is.

1932. március 15-én az ünnepségek egyike a kaszinóban volt. Beszédet mondott Bárány István katolikus lelkész.

Eseménynek számított, hogy az esztendő áprilisában a tagok sorába lépett – helyi lakosként – Szemere István is.

A kaszinó a politikai vitákat sem zárta ki falai közül. Egy „békevacsorának” hirdetett összejövetelen dr. Dvorák Viktor királyi járásbíró súlyos vádakkal illette a Pestszenlőrinci Polgári Pártot, mely hozzájárult ahhoz, hogy a polgári egység darabokra szakadt községünkben.

1934 tavaszán 25 éves évfordulóhoz érkezett az Úri Kaszinó. Rendeztek is ünnepi közgyűlést. Honnan számolták a 25 évet? A tényleges megalakulást az 1912-es esztendőtől aligha vitathatjuk el. Irattári és hírlapi adatok egyaránt ezt bizonyítják. Az alapszabály dátuma 1912. november 14. Ám azt is jeleztük már, hogy a Kispest – Szent-Lőrinci Lapok tudósítója már 1909. március 7-én jelezte az alapítás szándékát. Az alapítók ezt a dátumot vették figyelembe, mikor az évfordulót megtartották.

Az ünnepi közgyűlés új tisztikart választott. Elnök maradt Bernolák Máté, ügyvezető alelnök lett dr. Dora József, alelnököknek a következőket választották: dr. Balogh Gézát, dr. Guthy Károlyt és dr. Kettinger Ferencet. Ügyész lett dr. Varju Géza.

Kik voltak ezek az új vezetőségi tagok?  Bernolák Máté a település első, legismertebb gyógyszerésze volt. Már 1897-ben Puszta Szent Lőrincre költözött, és megnyitotta Magyarország Védasszonya néven gyógyszertárát. Közéleti tisztségei, számukat látva, felsorolhatatlanok. Dr. Dora József községi orvosról, Bernolákhoz hasonlóan elmondhatjuk, társadalmi-közéleti tevékenysdége sokszínű és gazdag volt. Dr. Balogh Géza főjegyző már polgármesterré választása előtt szintén számos közéleti tisztséget töltött be. Guthy Károly királyi ítélő táblabíró volt. Őt is számos világi és egyházi tisztség találta meg otthonunkban. Kettinger Ferenc helyi képviselőként és a Magyar Nemzeti Szövetség vezetőjeként végzett munkát. Varju Géza helyi ügyvéd volt. 1927-ben vette meg házát az Üllői úton, és hamarosan fontos közéleti polgár lett.

Ha ezt a vezérkart összehasonlítjuk az 1912-es testülettel, akkor csak két név köszön vissza, Bernolák Máté és dr. Dora József, akik akkor már „választmányi tagok” voltak.

1935 februárjában a kaszinóban lelkesen ünnepelték dr. Balogh Géza főjegyzőt, kormányfőtanácsossá történt kinevezése alkalmából.

Közben Szent Imre Kertvárosban felépült 170 villa. Ott is elérkezettnek érezték az időt, hogy – ötéves készülődés után – kaszinót alapítsanak. Hamarosan közölték is a programot és a belépők névsorát.

Az esztendő októberében az Úri Kaszinó adott otthont a Hubay Jenő Zeneegyesület alakuló közgyűlésének.

Az 1936-os esztendővel a kaszinó életébe is beköszönt a városi rang. Városi rangú első rendezvényükön dr. Kvassay Antal ezredorvos a harci gázokról, dr. Balogh Géza, már polgármesterként, a vöröskeresztes munka fontosságáról tartott előadást. Készülődött a háború.

1936 májusában a kaszinóban tisztújításra került sor. Immár ott is számolni kellett dr. Balogh Géza polgármesterrel. Ő került az elnöki székbe. Alelnöknek dr. Dora József orvost választották. Bernolák Máté az örökös díszelnök titulussal vigasztalódhatott. Nem sokáig.

1938 januárjában gyászolt a kaszinó. Meghalt az örökös díszelnök, aki sokat tett az Úri Kaszinóért is.

A következő években a háborús hírek és az új pártok hírei uralják a sajtót. Az Úri Kaszinó már kevésé volt sajtótéma.

Arról még tudósított a helyi hírlapírás, hogy 1940 szeptemberében a kaszinóban is megünnepelték a keleti országrészek „hazatérését”.

A háborús években egymás után léptek színre városunkban is a háborút szolgáló, radikális, szélsőséges pártok és szervezetek. Tagságuk soraiban, jórészt sodródva, a kaszinó jeles személyiségei is megjelentek. Időnként vezető szerepet is vállaltak.

1944 áprilisában városunk polgármesteri székébe dr. Déry Bélát ültették. Balogh Gézának —  aki hosszú évekig volt polgármester és a kaszinó meghatározó személyisége, elnöke is —  Máramarosszigetre történő áthelyezését rendelték el. Balogh nem vállalta új megbízását.

Az 1912-ben alakult kaszinó történetének első szakasza az 1945-ös esztendővel lezárult. Tagjai közül többen egzisztenciájukat is elvesztve a kitelepítést is megélték. Helyiségeikbe 1945 telén a Magyar Kommunista Párt pestszentlőrinci szervezetének központja költözött.

Helyi kaszinónk „Csipkerózsika-álmából a rendszerváltást követően ébredhetett fel.” Erről Tasnádi Gábor írt. A Pestszentlőrinci Kaszinó Egyesület állandó székházát a Bókaytelepen kívánja megteremteni.

Film és zene a Bókaytelepen

Mozi épült a telepen

 

A Japán mozgónak nevezett első, téglából épült filmszínházunk felépítéséről, szolgáltatásairól, tulajdonoscseréiről hasznos kiindulópont lehet az építtető Schwarzer család történetét összefoglaló áttekintés, melyet a család lőrinci ágának, a hagyományokat és emlékeket kegyelettel őrző leszármazottja készített. Emlékiratát a helyi Pedagógiai és Helytörténeti Gyűjteménybe is elhelyezte, felhasználását engedélyezte. Így kerülhetett A lőrinci zsidóság története című könyvbe.

A gazdag múltú intézmény felépüléséről és a falai között zajló eseményekről természetesen a helyi sajtó is tudósított. Először az emlékező családtagot idézzük, aki magát katolikus vallású, zsidó származású személynek vallja.

„A még élő leszármazottak úgy tudják, hogy a zsidó származású ükapja a morvaországi Tribauban született, és Lichtenstein főherceg erdésze volt. 1830-ban Grassalkovichék hívására jött Magyarországra.(…) Valószínűleg egyik fia, a mindössze 48 évet élt Schwarzer Mauritz Mór vásárolta meg a jelenlegi Baross utca, Kossuth Lajos utca, Batthyány utca által határolt területet, melyre pihenőhelynek hamarosan négyszobás, romantikus stílusú nyaraló épült.

A család egyik tagja, a kiváló stílusérzékkel és kézügyességgel megáldott Géza, a Magyar Állami Operaház elismert főfestője volt. Az ő ötletéből valósult meg az 1910 körül családi vállalkozásban beindított, első, téglából épült lőrinci mozgóképszínház, a Japán mozgó.(…) Schwarzer Gézát 1962-ben a Magyar Állami Operaház saját halottjaként a lőrinci temetőben temették el. (…)  A család számára a község határain túl is hírnevet szerző, elegáns, Herrich utcai mozgóképszínház fenntartása nem volt kifizető, ezért működéséről lemondtak.”(i. m. 9-11)

A Kispest – Pestszentlőrinci Almanach 1927-es évfolyama a mozi tulajdonosaként már Hauer Lipótnét tünteti fel, aki az üzemeltetést Székely Henrikre bízta. Székely neve ismert a helyi mozitörténetünkben. 1937-től az „Adria filmpalota” tulajdonos igazgatója volt.

A családi emlékezést – a mozi megszületésének időpontjáról – a Pestszentlőrinci Lapok nyomán pontosítjuk: „300 személyes teremmel megnyílt a Japán mozgó. kedden, csütörtökön, szombaton vasárnap tartanak előadásokat. A mozit Schwarzer Géza tervei alapján Maletics Ferenc építette.” (1912. szept. 5.)

A helyi sajtóból tudjuk azt is, hogy a kulturális létesítmény 1918-ban már Herrich mozgó néven szerepelt. Nevét arról az utcáról kapta, ahol állt.

A Japán mozgó elnevezés eredete,  Schwarzer Géza a mozi belső terét japán stílusú, keleti motívumokat idéző képekkel ékesítette. A mozi megnyitása bizony nagy lépés volt a „Flóra projektográf” néven ismert ponyvasátoros mozihoz képest, melyet az Üllői út és a Petőfi utca sarkán Hellebrandt Géza üzemeltetett ugyancsak a Bókaytelepen.

A Japán mozgó, Herrich mozi történetének megírása, mely később Turul mozi, Unió mozi néven is működött, és a Rózsa Művelődési Ház jelenéig terjed, itt nincs lehetőség. Néhány rövid hírért azonban érdeklődéssel lapozhatunk a helyi sajtóban.

A hőskorban nem csak filmeket vetítettek a moziban, és nem csak az üzleti bevétel volt a fontos. Igaz, ebbe az adott történelmi helyzet is belejátszott. 1918 tavaszán a munkásotthon alap javára munkáselőadásokat rendeztek alacsony helyárakkal. (Pestszentlőrinci Újság 1918. ápr. 9.)

1926. május elején nagy Rákóczi ünnepély volt a moziban. Helyi színjátszók Lampérth Géza Munkács felé című darabját adták elő. Településünk lakossága ezzel kívánt a nagy fejedelem emléke előtt tisztelegni. Az esten a Turul zenekar és az Iparos dalkör is fellépett. (Kispest – Szentlőrinc 1926. máj. 8.)

1930-ban Sebő Miklós énekes estje volt a mozi szenzációja.

1932 áprilisában olvashatták otthonunkban, hogy a Pestvidéki Színházi Kerület igazgatója, Darvas Ernő három hétre bérbe vette a Herrich mozgót, és a 45 tagú, zenekaros társulat előadásainak megtartásához az átalakításokat megkezdték. Az első előadást április 16-án tartják. A Maya című operett kerül színre. Sikerre számítva tervezik a Sybill, a Mágnás Miska és a Harapós férj színrevitelét is. (Pestszentlőrinci Újság 1932. ápr. 9.)

Aki bővebb ismeretekre kíváncsi, haszonnal forgathatja a Dél-pesti zenei mozaikok” és a Pestszentlőrinc évszázada a helyi sajtó tükrében címen megjelent helytörténeti kiadványokat.

Művészettörténet a Bókaytelepen

 

Zenei élet

Településünk zenei életének is központja volt a Bókaytelep. Zeneiskoláival, záróhangversenyeivel, és az ott lévő teremlehetőségeivel, melyek nagyobb szabású rendezvények befogadását is lehetővé tették. Az iskola nagyterme, a Japán mozgó nézőtere, a Baumeister vendéglő központi terme, és megépülése utána a Katolikus Kultúrház válhatott szerényebb, vagy igényesebb koncerttermekké.

A Katolikus Kultúrház az egyházközséggé alakulás 25 éves jubileumára épült fel az egyháztagok hathatós támogatásával a templom kertjében. (A Kis István utcára nyílott a bejárata.) Leírását Kubinyi Vilmos adta ismert munkájában: „Nagyterme 270 négyzetméter, melyhez a hozzá összenyitható 96 négyzetméter alapterületű ebédlő csatlakozik. Színpadának benyílása 9 méter, mélysége 6 méter.”

A megnyitás 1934. december 16-án volt. Ezt követően zenei életünk központja lett.

A katolikusok egyházzenei életüket 1905-től számítják. Büszkén említik, hogy nagyobb ünnepeken gyakran részt vett a misék zenekíséretében Vaszy Viktor és neje, a pestszentlőrinci származású Kovács Ilona operaénekesnő.

Horváth György: Dél-pesti zenei mozaikok című, terjedelmével is tiszteletet kívánó könyve szinte mindenről tudósít, ami megtörtént a régió zenei életében. Így megjelenése után a Bókaytelep zenei életéről új adatokat találni aligha lehet. Jelen kiadvány is – köszönetet mondva – tőle szemezgetett a témában.

Induljunk a kezdetektől.

A zeneiskolák sorát – még az együttélés korában – Kispesten Pásztor Jánosné okleveles zenetanár nyitotta. Ő lesz az, aki 1909-től a Bókaytelepen is kihelyezett tagozatot működtetett.

Pásztor Jánosné megjelenésével azonos évben Kovács Ferenc, a budai zeneakadémia tanára közölte a Kispest – Szent-Lőrinci Lapok nyári számában, hogy a Diófasor utca 27. számú házában „zeneiskolát óhajt létesíteni”. Felhívása csábító volt. A tanulók igény szerint festészetet és nyugati nyelveket is tanulhatnak. Óhaja megvalósult? Vonatkozó adatot nem találtam.

1911 nyarán – egyéves működés után – Horváth Endre már zeneiskolai záróvizsgát tartott a Sprung kávéházban.

Hamarosan sorjáznak a további nevek és vállalkozások. Sőtér Izabella okleveles énektanárnő és operaénekes hirdeti 2012 júliusában, hogy a Batthyányi utca 109.-ben zeneiskolát nyit.

A legtöbb hír Pásztorné zeneiskolájáról érkezett, igaz, a kispesti és szentlőrinci növendékek közös tablójából nem tűnik ki, milyen volt a tanulók aránya.

A Bókaytelep zenei életében együtt szerepelnek a könnyűzenei előadások, a dalestek és a klasszikusok. A könnyűzenét a húszas éves elején a Csárdáskirálynő vagy a Mágnás Miska képviselte. Pintér Irma, a Népszínház tagja, és Pintérné Parlagi Karolina operaénekesnő a Wlassics nagytermében Blaha Lujza emlékét idézte. Hangversenyeztek a Balassa Zeneiskola növendékei is. Ők a Baumeister nagytermében. A fővárosi székhelyű zeneiskolának a Batthyányi utca 61.-ben volt kihelyezett tagozata.

Színre léptek a keresztény-keresztyén egyházak és az izraelita gyülekezet énekkarai is.

Az 1930-as évek elején új név jelent meg a helyi zeneoktatásban és a hangversenyeken: Pécsi Józsefné. Az intézmény vezetője az a Pásztor Gizike, aki már számos hangversenyen szerepelt gyermekként, felserdül leányként, majd a helyi iparos vezetőségből ismert Pécsi József felesége lett.

Csábító felhívást is közzétett: „A növendékek a harmadik évfolyamtól kezdve a Zeneművészeti Főiskolán vizsgázhatnak”. (Pestszentlőrinci Hírlap 1933. szept. l.)

Pécsiné zeneiskoláját az anya, a Pásztor Józsefné alapította iskola folytatásának tekintették. Így 1934-ben már joggal írta a helyi sajtó: „Községünk legrégibb kulturális intézete Pécsi Józsefné zeneiskolája ebben az évben ünnepli fennállásának 25. jubileumát.” (Pestszentlőrinci Hírlap 1934. júni. 9.)

Munkásságával Pécsiné rangos kitüntetést érdemelt ki. Dalszerzőként, 1934-ben „az írók, művészek és zeneszerzők pályázatán arany oklevelet kapott”.

Mások is kísérleteztek azzal, hogy a helyi zeneoktatásban helyet kapjanak. A Kossuth Lajos utca 85.-ben Balassa Kálmán hirdeti zeneiskoláját.

Az 1930-as évek második felében a Katolikus Kultúrház a zenei központ. Felléptek termében az Állami Operaház jelesei. Énekkarok szerepeltek a magyar dal ünnepén. Tavaszi hangverseny volt. Tizenegy község dalosversenyének számai csendültek fel. Zeneszerzők ott tartották szerzői estjeiket.

Mikor a Pestszentlőrinci Egyesült Keresztény Községi Párt megszervezte szimfonikus zenekarát, ők is a Katolikus Kultúrházat választották hangversenyteremnek.

1939.-ben a történelmi-politikai helyzet változásával „magyar – kárpátorosz kultúresten” került sor helyi zenei eseményre a kultúrházban.

Ott kértek helyet rendezvényeikre a Szent Lőrinc cserkészcsapat, a Levente Egyesület, a Leány kongregáció  énekesei, zenészei is.

A Kelemen zeneiskola a legifjabbak zenei képzését vállalta.

A háború kitörését követően a kultúrház zenei élete is új arcot kapott. A hangversenyek műsora a hazafiság erősítését célozta, meg a „hadi gondozást” szolgálta. A hangversenyek bevételét a „katonák javára” ajánlották fel.

A háború befejeztével új politikai erők, így a Nemzeti Parasztpárt szervezte meg elsőként szimfonikus zenekarát.

Pécsiné Pásztor Gizella „államilag engedélyezett” zeneiskolája is tovább dolgozott. 1948. május 6-án zenekari hangversenyre hívta a helyieket. A patinás zeneiskola megérte, hogy a Bókaytelep is Budapest XVIII. kerületének része lett.

A Bókaytelep jeles személyiségei

 

Ankerschmidt lovag a Bókaytelepen

(Krautschneider József)

 

   „Ankerschmidt lovag, mint vértes őrnagy több évig lakta Magyarországot, tanulta ismerni annak alföldi városait, s akkor igen jól érezte magát itten.  Következtek azután olyan évek, amikor egykori ismerőseit (…)  mint ellenségeket látta maga előtt.”

Az idézet Jókai Mór Az új földesúr című regényéből való. A közismert alkotás azt is elmondja, hogy az osztrák őrnagy 1848–49 nagy harca után nyugalomba vonult,  Magyarországon vett kétezer holdat, és Jókai tollán jó magyarrá vált.

Miként került ide a Jókai-idézet?  Okát adjuk. A Puszta Szent Lőrinc – Pestszentlőrinc történetéből jól ismert Krautschneider  családdal kapcsolatosan.

Krautschneider Józsefről tudjuk, hogy 1886-ban alapított egy kocsilámpa gyárat Pesten. Vállalkozását egyes adatok szerint 1902-ben, családi emlékek és iratok alapján már 1897-ben, Puszta Szent Lőrincre telepítette, ahol ekkor már a gyára mögött egy nagyméretű telken kedvelt nyaralója is állt. Egy 1930-ban megjelent újságcikk – későbbiek során idézzük is – az 1902-es dátumot igazolja. Mintegy évtized múltán egy szellemes és némi irodalmi műveltséggel rendelkező újságíró a Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1909. május 9-ei számában a Puszta Szent Lőrinc életében közismerten tevékenykedő, a településért sokat tevő vállalkozót, a Kispesttől való elszakadás egyik élharcosát, a helyi lokálpatriótát elnevezte Ankerschmidt lovagnak. A Jókai-hős nevét adni a helyi gyárosnak, elismerő volt.

 Rászolgált-e erre? Ennek megítéléséhez pillantsunk be életébe, azon adatok alapján melyek rendelkezésünkre állnak! Középpontba természetesen településünk életében betöltött szerepét állítva.

1860-ban született Tirolban, régi nemesi családból. 10 évig szolgált az osztrák hadseregben. Az évtizednyi katonaidő alatt hűséggel várt rá – hosszú mátkaságot vállalva – Mosteczky Mária, aki szintén jeles ősöket tudhatott családjában. A házasságot Bécsben kötötték 1886-ban. A szilárd valláserkölcsi alapokon nyugvó példás családi életből nyolc gyerek született.

 Lépjünk azonban még vissza fiatalságukhoz.

 A két tősgyökeres tiroli a házasságkötés után hamarosan elhagyta szülőföldjét, és még abban az évben Pestre költöztek, a József körút 43.-ba. A családi hagyomány szerint itt alapította meg a családfő a már említett vállalkozását, melynek pontos neve a következő volt: Kocsi- és Automobil Lámpa gyár.

 Ha a kocsilámpagyár Puszta Szent Lőrincre költöztetésének dátumával kapcsolatba lehetnek is dilemmáink, abban nem kell kételkednünk, hogy a Krautschneider család  hamarosan a magyarországi letelepedés után – már 1897-ben – villatulajdonos  Szent Lőrincen.

A Kossuth Lajos utcában felépített gyárának energiáját egy négy és egy hat lóerős benzinmotor szolgáltatta. A kisded üzemben általában 25 – 40 fő volt a munkáslétszám. Szívesen dolgoztak nála a helyiek. A főnök emberséges munkakörülményeket biztosított alkalmazottainak.

A hazai piacon kívül szállították termékeiket a Monarchia országaiba, valamint Bulgáriába, Romániába, Törökországba.

Kiváló termékeiket kilenc alkalommal tüntették ki. Kitüntető érmet kaptak Franciaországban, Bécsben a Mezőgazdasági és Erdészeti Kiállításon, illetve az Ezeréves Országos Kiállításon. Mindmáig büszkeséggel emlegetik, hogy Károly király koronázási díszhintójára az ezüst lámpákat a Krautschneder gyár készítette

Ezek dokumentumait a család tagjai mindmáig kegyelettel őrzik.

Hogy a Jókai-hős Ankerschmidt lovaghoz hasonlóan asszimilálódott és jó magyar lett a kezdetben magyarul gyengén beszélő, dialektusát mindvégig megőrző Krautschneider József, azt igazolja az is, hogy a helyi Kurucok Asztaltársaságában az elnöki székbe emelkedett.  Egyik csoportképen nagyméretű országcímerrel fényképeztették magukat. Családi emlékezet szerint a Krautschneider család baráti kapcsolatot tartott fenn a Görgey-családdal. Hovatartozását azonban akkor igazolta igazán, amikor bekapcsolódott településünk közéletébe.

A Krautschneider famíliáról külön könyvet írhatnánk, hiszen déd- és ükunokái közül ma is többen élnek Lőrincen. Pedagógus, vezető főorvos egyaránt van soraikban. Nekik is köszönhetjük, hogy az írásos dokumentumokon túl egyebeket is megtudhattunk a családról.

Most azonban már szóljunk a családalapító helyi tevékenységéről. Krautschneider József ezen a területen érdemelte ki igazán az elismerést és az Ankerschmidt nevet.

Helyi társadalmi-közéleti tisztségeit viszonylag pontosan ismerjük, hiszen a helyi sajtó pedánsan beszámolt ezekről. Teljességre ezúton sem törekedhetünk, ám néhány jellemző tevékenységét felsorolhatjuk az utókor számára.

Neve először a Szent Lőrinci Polgári Kör történetében jelent meg, ahol vezetőségi tagként tevékenykedett, míg egészsége engedte. Volt alelnök, választmányi tag is a testületben.

Ha időrendben követjük tevékenységét, akkor a következőket látjuk.

A Családház Építő Egylet tevékenységéről már több helyen szólt helytörténetünk. Szerepe Puszta Szent Lőrinc felvirágoztatásában egyértelmű. Az egylet alelnöke 1902-ben már Krautschneider József. (Kispest – Szent-Lőrinci Friss Újság 1902. ápr. 30.)

A községi vezetésbe is 1902-ben kapcsolódott be.

Az 1903-as esztendőben a Szent Lőrinci Polgári Kör alelnökévé választotta a helyi kocsilámpa gyárost, és vezetőségi tagja lett a helyi Takarék és Hitelszövetkezetnek is. Erről az idézett lap február 4-én és 5-én tájékoztatott.

Krautschneider József is tevékeny részese volt 1904-ben annak a mozgalomnak, melyet a Polgári Kör indított temető megszerzése ügyében.

1905-ben is hallhattak, olvashattak a helyiek a köztiszteletben álló polgárról. Egyszerre két szervezet is felkéréssel kereste meg.

Így lett a mozgalmas életet élő Szentlőrinci Dal és Zeneegyesület ügyvezető elnöke (Kispest – Szent-Lőrinci Lapok 1905. dec. 24.), valamint a templomépítő bizottság elnöke is. Megjegyezhetjük, nagy szükség volt egy olyan tiszteletben álló személyiségre, aki az áldatlan torzsalkodásokat a templomépítő bizottságban elsimította.

1906. július 21-én Krautschneider József vezette a Belügyminisztériumba azt a delegációt, mely keményen követelte Puszta Szent Lőrinc elszakadását Kispesttől és az önálló községi rang elnyerését.

1909-ben ismét képviselő-választást írt ki Kispest. Az V. kerület, azaz Puszta Szent Lőrinc két jelöltet állított Lehoczky Józsefet és Krautschneider Józsefet. (Idézett lap 1909. febr. 14.) Ennek azonban akkor már nem volt különösebb jelentősége, hiszen küszöbön állott az önállóság.  Pusztánk végül egyetlen esküdtet adott a kispesti vezetésbe, Bernolák Mátét, az ismert gyógyszerészt.

Szinte természetesnek vehetjük, hogy az 1910-ben önállóságát elnyerő Pestszentlőrincen a község választmányának is tagja lett Krautschneider József.

1912-ben a fiatal Pestszentlőrincen községi képviselőnek választották. 1913-ban a Polgári Kör választmányi tagja, valamint a helyi ipartestület korelnöke volt.

Az 1913-as esztendő keserűséget is hozott Krauschneider József számára. Pestszentlőrincen – két választási körzetben – első ízben rendeztek, valósan, versenyhelyzetben választásokat a képviselő-testületi helyek betöltésére. Az önállósodás évében – 1910-ben – a testületi választás csendes, formális volt. Akkor megegyeztek abban, kik vihetik tovább a fiatal község ügyeit.

1913-ban már hangos korteskedés folyt. Felnőtt az „ellenzék” is. Így a helyi szervezett munkásság és a Haladás Társaskör hét képviselőt juttatott a helyi vezetésbe. Az úgynevezett ellenzék főleg az I. számú körzetben volt eredményes.

A választást követően nagy nevek estek ki. Közöttük Krautschneider József is.

1914-ben a katolikus egyháztanács tagjai között találhatjuk.

Életének utolsó, 1920-ig tartó öt esztendejéről viszonylag kevesebb újsághírünk van.  Ennek okát a következőkben kereshetjük. Az újságok egyrészt elsődlegesen a háborús eseményekkel foglalkoztak, másrész a helyi lapok is hiányosabban maradtak fenn az utókor számára.

1918-ban még feltűnik neve. Abban a bizottságban dolgozott, mely a hadbavonult katonák családjainak segélyezésére volt hivatott.

Családi emlékek szerint a Tanácsköztársaság hónapjait nehezen viselte. Életét sem érezte biztonságban, így vejével, Ledl Ottóval Bécsbe ment.

Halálhírét immáron csak egyetlen hír előzte meg. 1919 decemberében a „tanoncszabadító” díj fejében 50 koronát fizetett be az illetékes pénztárba.

1920-ban agyvérzés okozta halálát. 60 éves volt.

Nevével a Bókaytelep története során – egyéb összefüggésekben is – természetesem találkozunk.

A híres-neves kocsilámpa gyárban József legidősebb fia, Károly jéggyárat alapított. Akkor az egyedi gyártású kocsilámpákra már szerény volt a kereslet. Az új vállalkozás – hozzáértés hiányában is – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A gyárat 1930-ban eladták. Ezt korabeli újságcikk is igazolja. A Pestszentlőrinci Hírlapot idézhetjük, mely arról értesítette olvasóit, hogy Pesztszentlőrinc közgyűlése elhatározta, hogy megveszi 32 000 pengőért a Krautschneider-féle épülettömböt egészségháznak. A cikk az eladásnak indokát is adja. A kocsilámpagyártás kora lejárt, ezért határoztak az örökösök úgy, hogy a 28 évvel ezelőtt épült objektumot eladják. (1930. dec. 12.) Amennyiben a cikk, illetve az emlékezés pontos, akkor a gyár felépültének pontos idejét is megkapjuk.

Az épület napjainkban is áll. Az eladás után a község tulajdonába kerülő  épületben iskola, postahivatal, szakrendelő is működött. Napjainkban egy vállalkozás otthona.

1929-ben a községi testület fejet hajtott a közéleti személyiség emléke előtt. Érdemei elismeréséül utcát nevezte el róla. 16 év elteltével az utca nevét megváltoztatták.

A család egy romantikus emléket is őriz róla. Arra gondolt, hogy halála után teste a lőrinci temetőben nyugodjon – a Krautschneider kripta ma is áll – ám szívét Tirolban, szülőfalujában temessék el. Akaratát a család számunkra ismeretlen okból nem teljesítette. Szíve is lőrinci sírba került.

 

Boncza és Ady

 

A Bókaytelep sok kiváló művésznek volt kirepítő fészke, ihletadója, a világra csodálkozás első színtere. Későbbi Kossuth-díjasok, József Attila-díjasok nevelődtek a telepen, vagy indult onnan pályájuk. Volt, aki a legnagyobbak közé emelkedett, szinte korszakot jelölt. Legfényesebben két név szerepel a művészvilágban: Ady Endre és Kondor Béla.

A Pesztszentlőrincről szóló könyvekben csakúgy, mint az Adyról szóló szakmunkákban olvashatunk a Bókaytelepről, azokról az órákról, napokról, melyeket a magyar líra ostorozott és bálványozott géniusza, Ady Endre és felesége, Boncza Berta községünkben, illetve a Bókaytelepen töltött.

A gazdag szakirodalom első síkjában – premier plánban – természetesen a költő és a törékeny alkatú, de céltudatos, erős akaratú csucsai várkisasszony, a legendák övezte Csinszka áll, és csupán háttérszereplők Boncza Miklós, a századforduló érdekes egyénisége, aki éveket töltött a Bókaytelepen, a Kossuth Lajos utca 152. számú házban, és „gyámleánya”, barátnője Erlesbek Kamilla, ki még 1945 után is feltűnik az akkor már városi rangon éledező otthonunk egészségügyében.

Az igazi bókaytelepi Kamilla, kinek naplója már irodalomtörténeti érdekesség, nagy emberekre utaló sorokkal, és a Boncza Miklós – Ady Endre affér krónikájával, melyet, még ha abban némi szubjektivitást is felfedezhetünk, a személyesség, az események megélése nem kis mértékben hitelesít. Most legyenek ők a főszereplők, és a művészházaspár – hiszen Berta is kötetes költő lett – a könyvespolcnyi irodalom szereplői, érjék be ezúttal kevesebbel.

Boncza Miklós különös egyéniség volt. Történelmi esztendőben született Erdélyben. Korai árvasága állította fiatalon a maga lábára. Önerőből tanult, és emelkedett fel ugyancsak a csillagok közelébe, az úri értelmiség élvonalába.

A kormány közigazgatási lapjának, a Magyar Közigazgatásnak szerkesztő-tulajdonosa, honatya, gazdag és eredményes tőzsdejátékos.

Tisza párthíve, nagyurak barátja, bizalmasa. Erre két példát említenék. „Különös házasságánál”, melyet 45 éves korában köt – királyi engedéllyel – nővére leányával, a szertartás tanúiként Wekerle Sándor miniszterelnök és Heltai Ferenc, Budapest főpolgármestere jelentek meg. A csaknem testvérházasságból született Bertukát pedig – erről is beszélt a család – királyi allűrrel, még a bölcsőben eljegyezte Németh Károly államtitkár fiával.

Veje, Ady Endre, és leánya, Boncza Berta „Jókai-embernek” nevezte apósát, illetve apját.

Mennyiben volt „Jókai- ember”?

Erre bőven sorjázhatjuk a példákat.

A csucsai  Boncza vár, mely Alpár Ignác tervei szerint – virtusból, kivagyiságból – egy év alatt épült fel a romantikus sziklabércre, a későbbi feleség bakfishoz illő ötlete nyomán, Jókai-regény festői díszlete is lehetne. Jókais a gesztus is. Egy szép fiatal lány várat képzel a sziklára, hát legyen ott vár.

Később úgy teszi a leányt, unokahúgát feleségévé, hogy a család szinte asszonyrablást, de legalább is erős zsarolást emlegetett. Várat épít ugyan a semmiből a semmibe a szeretett asszonynak, de csak azért, hogy egy romantikus, patetikus pózzal a halálba taszítsa. A várúr megköveteli, hogy fiatal felesége a család dicsőségét szimbolizáló várban szülje meg gyermekét, ahol a helyi bábaasszony „áldásos” tevékenysége gyermekágyi lázhoz, vérmérgezéshez, halálhoz vezet. Bármely Jókai-regényben élhetne az a zord atya, aki elhatározza, csak két év elteltével bocsát meg – házasságáért – engedetlen leányának, de az önmaga szabta határidő lejártát a halál már nem engedélyezi. Három hónappal előbb távozik az élők sorából.

Joggal írja Király István: „Nagy pátoszú, merész dolgokat művelt egy magát Jókai-hőssé stilizáló férfi cselekedetével.”

És ugyancsak indokolt az Ady-irodalom következő hatásos mondata is: „Ez a konok Jókai-ember, aki Tisza párthíve is volt, méltó ellenfélnek látszott Ady szemében.” (Vezér Erzsébet)

Boncza Miklóst szent embernek, Grál-lovagnak nehezen mondhatnánk, de hogy Pestszentlőrinre, a Bókaytelepre nem mindennapi polgárként érkezett öreg napjaira, aligha vitathatjuk, és az igazi nagy csata Adyval – mely irodalomtörténetünk része – itt kezdődött.

A kitagadó apa, Boncza Miklós emberi képe ellentmondásos.

Ítélje meg ki-ki, melyik az igazi.

Mindenesetre objektív tény, hogy 1915-ben nehéz helyzetbe került. Megtudja Bandi és Bertuka házassági szándékát. A nagymama olvadozik a gyönyörűségtől, az apa kemény nemet mond.

Igaza volt-e Bonczának?

Ha saját életébe tekint, aligha lehetett erkölcsi alapja a vétóhoz, ha felülemelkedve azon, apaként nézi a kérdést, akkor már nem ilyen egyértelmű a dolog.

A konfliktus a fiatal Ady egyik cikkét juttatja eszünkbe.

A Noszty fiú esete Tóth Marival című regény magvát adó kis írást, mely Az öreg Ungár esete címen pezsdítette meg a botrányra éhes fantáziát. A milliomos Ungár szép lányát megszöktette egy kopott dzsentrikölyök, de az atya nem törődött a szóbeszéddel és a kínos szituációval, lányát hazavitte, a hozományvadász famíliát pedig kirúgta.

És hogy zárta Ady a cikkét?

„Kár hogy az esetet nyilvánosságra hozták. Az öreg Ungár házi ügye volt, de ha már beszélnek róla, nem szabad ki nem mondani, hogy az öreg Ungár kemény ember, de okos ember is.” (Nagyváradi Napló 1901. júli. 21.)

Talán gonoszság, hogy Ady szavait fordítjuk Ady ellen, mikor az öreg Bonczát a házasság kérdésében kemény és okos embernek tarjuk, aki azonban ezzel sem tudta megakadályozni a „sodró szerelemben” égő szerelmesek kapcsolatának beteljesülését. Pedig nagyon akarta. Vállalva még azt is, hogy leánya már a költő élettársa volt.

Miért ellenkezett ily konokul Boncza? Főleg azért, mert Ady nem volt az ideális, harmonikus, nagy családot garantáló férj típusa, melyre Boncza viharos élete után vágyódott.

Különben is Berta már másodszor is menyasszony. A csecsemő komédia után a felserdült hajadon – sokkal több realitással – a szelíd, csendes, korban hozzá illő mérnökjelölt, Lám Béla jegyese. És most mindezt felmondja Berta, és vállalja a beteg Adyt, és felkészül arra, hogy „úgy szeresse, mint egy szentet” vagy könnyedebben fogva fel a dolgot, „bohém életű művészasszony legyen”.

Ady maga is panaszkodott Bölöni Gyurkájának: „Nem vagyok férjtípus.”  Hatvany Lajos is ráncolja homlokát, és így meditál: „Adva van egy nem egészséges, nem fiatal poéta, és egy kislány, egy kis húszéves hisztérika. Mert ugye hogy az (…) Baj, baj mindenképpen baj.”

Tudta a világ – miért Boncza lett volna kivétel – hogy a költőzseni a nikotin, a veronál, az alkohol rabja. Megégett az intim, csipkés női ruhadarabok világában is.

És mindehhez tegyük hozzá – Boncza, a maga külön erkölcsi világával együtt, szerette, imádta lányát.

Nem elég ez ahhoz, hogy „kőszívű emberként” nemet mondjon, harcoljon a házasság ellen, és annak bekövetkezte után dacosan forduljon el lányától és vejétől?

Az anyagilag, egészségileg megroppant Boncza Miklós a Bókaytelepre költözik „gyámleányához”, Erlesbek Kamillához. Boncza ekkor már békülni készül. A határozott, fiatal élettárs is kérleli lovagját, bocsásson meg lányának és férjének. Ez így nem mehet tovább. És mikor a beteg Boncza szunyókál, Kamilla naplóját írogatja.

Szólaljanak meg – oly sokáig rejtőzködő – sorai.

„Megvétette (Boncza) a Nyugat számait Ady verseivel. Beszereztette az 1909. július elsejei Ady számot is. Többször elhangzott tőle az aggódó kérdés: vajon van-e a lányomban elég energia, hogy hatni tud a férjére?”

Boncza szerette a Bókaytelepet. Jó időben kertészkedett, a fákat nyesegette, fák ültetését tervezte. Időnként lánya is meglátogatta.

Közeledett a kibékülés napja, de az elmúlás már egy lépéssel előbbre járt. Itt ismét szóljon Kamilla naplója:

„1916 tavaszán, első nagy betegsége után nagyon készülődött már arra, hogy egy év után meglesz a kibékülés, vagyis viszontlátás vejével és leányával, mert egy napon elővette az ezüst evőkészlet kazettáját, és nézegette. Azt mondta, leányának oda fogja adni.(…) De a kikötött 2 esztendőből még egy napot sem volt hajlandó engedni. Azt mondta, egy év nem elegendő próbaidőnek.”

Boncza és Ady találkozása tragikus volt. 1917 januárjában meghalt Boncza Miklós.

Kamilla feljegyzése szerint Székács tanár már 1908-ban „ütőér elmeszesedés” szimptómáit vélte észlelni. Később, 1915-ben orvosa attól félt, hogy a lányával való találkozás és a házasság kérdése annyira feldúlja, hogy szívszélhűdés következhet be.

Ady akkor lép be először a telepi házba. A drámai pillanat emlékét is megőrizte Kamilla.

Ady – akit joggal töltött el eddig fenntartásokkal apósa magatartása – tőle szokatlan pátosszal borult a koporsóra, és elcsukló hangon mondta: „Szegény öreg, úgy fekszik, mint egy kibékíthetetlen király. Nemsokára szögezhetik az én koporsómat is.”

A Bókaytelepről, a családi házból indult a halottas menet a pestszentlőrinci öreg temetőbe. Ide kísérik a koporsót Kamilla, Csinszka és Ady. Ady szmokingban, Berta fekete bársonyban, fátyolos kalapban érkezett a temetésre. Fehér liliomcsokrot hoztak, és a Kossuth Lajos utcai házból gyalogosan kísérték ki Boncza koporsóját a temetőbe. Nagyon sokan voltak. Így őrizte meg az emlékezet Erlesbek Kamilla és Mátyás Ferenc nyomán.

Kamilla tragikusnak tartotta, hogy Boncza és Ady találkozása így következett be. „Ha a kegyetlen sors idő előtt ki nem ragadja az élők sorából, úgy Boncza Miklós és Ady Endre, ha megismerik egymást, igaz vonzalom fejlődött volna ki kettőjük között, mert sokban volt egy  gondolatviláguk, én állítom, aki mindkettőt ismeretem. Ady Bandi gyermeteg és meleg szívű ember volt, sohasem lett volna képes önként valakinek fájdalmat okozni. Rettenetes végzete volt e három embernek. Mártír volt mindhárom.”

A végzet úgy akarta, hogy ne találkozhassanak. A két asszonynak hamarosan ismét ravatalhoz kellet állni. Két év múlva szögezték Ady koporsóját.

Erlesbek Kamilláról – érthetően – kevesebbet ír a szakirodalom, mint Boncza Miklósról. Ám ő a Bókaytelepen élte le életét, ismerőseit még a közelmúltban is megszólaltatták.

 Felkereste a helyi újságszerkesztő költőnk, Mátyás Ferenc is. Erről így írt:

 Erlesbek Kamilla közeli szomszédom volt, a Kossuth Lajos utca 152. számú házban lakot, amikor felkerestem őt, hogy megvallassam, mit tud Ady és Boncza ellentéteiről. Ismerte családunkat, érthető tehát, hogy galambdúcos, kertes házában készséggel fogadott engem. Hosszan és többször is beszélgettünk.” (Városszéli szülőföld 110. l.)

Ady Lajosnénak sógoráról publikált könyvében olvashattuk Erlesbek Kamilláról a következő sorokat:

„Amikor  Boncza utolsó éveiben súlyos beteg lett (…) pestszentlőrinci otthonába ment a barátnőjéhez, azzal ápoltatta magát. Ez a Kamilla nevű nő egyébként rendes valaki lehetett, ragaszkodott is Bonczához, s iránta való aggodalmát annyira vitte, hogy mikor Bertuka a házasságáért harcolt apjával, Kamilla levelet írt neki. Ha lemond Adyval való egybekeléséről, ő, apja barátnője, végrendeletében mindent reá hagy. Akkor már vagyonos nő volt.”

A birtokunkban lévő levél tanúsága szerint Kamilla az öröklést nem kötötte az Adyval történő szakításhoz.

Azt már csak az utókor jegyzi meg, hogy Berta jóval előbb halt meg, mint apja nagylelkű élettársa, így legfeljebb fordítva örökölhettek volna egymástól

Két asszonysorsnak volt tanúja a Bókaytelep. Két nő – Csinszka és Kamilla – élt két nem mindennapi ember oldalán. Kedvelték is egymást. Kapocs lehetett a részben közös sors is. Kamilla emlékezései szerint Ady halála után is találkoztak.

Hogy Csinszka sorsa milyen nehéz volt Ady mellett, közismert. Boncza sem lehetett könnyű élettárs. A nagy akaratú férfiak mellé kellettek a határozott nők, és ezt mindkét esetben elmondhatjuk. Csinszka sem volt az a fűben lapuló nyuszi, ha sarkára kellett állnia.

Beléptek a halhatatlanságba?

Csinszka minden bizonnyal, de a Bókaytelepet és Pestszentlőrinc múltját szeretők, vagy az Adyt tisztelők azt is tudják, kivolt Erlesbek Kamilla.

Tiszteljük Kamillát azért is, mert Boncza Miklós és Ady Endre halála után nem írta tele az újságokat visszaemlékezéseivel.

Naplócskája is szerényen lapult a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában a névtelenségben, míg az Ady-kutatók és jelen sorok írója le nem fújta róla a port. Kamilla naplójának, leveleinek fénymásolatát tisztelettel őrizzük, és az Emlékezések, tanulmányok Pestszentlőrinc múltjáról II. című kiadványban teljes terjedelmében is közöltük.

A fiatal Kondor Béla

 

Míg Ady életének néhány mozzanatával kötődött a Bókaytelephez, addig az ifjú Kondor Bélának otthona volt bő évtizedig.

1931. február 17-én új polgára született patinás telepünknek, ifj. Kondor Béla. Akkor mindez nem számított eseménynek. Ma már tudjuk, zseni született, korát megelőző, sokoldalú művész. Kondor Béla hadtáp-tiszthelyettes és Szedő Erzsébet rendkívül boldog volt, hiszen házasságukban – problémás terhességek után – már régóta vártak gyermekre.

A telepi otthont így látta a későbbi művész húga, Kondor Mária.

         „A pestszentlőrinci Wlassics utca virágba borult akácfái kellemes derűt, illatot árasztottak.(…) A 36. szám alatti házunk előtt állva, a Herrich utca felé tekintve, hegynek felfelé vezető út látványát őrizte meg emlékezetem. A kocsiút fölött a fák koronái összeborultak.“ (Emléktöredék)

Kondor Bélát tizenhárom évig érték itt az első, meghatározó élmények. Ezek ismeretében kíséreljük meg felvázolni a formálódó Kondor Béla személyiségét.

Figyeljünk a testvér, Mária szavaira, miként villódzik már közös játékaikban is a nyugtalan, a maga külön világában élő ifjú ember. Egy alkalommal az ötéves kislány kiszökött az utcára. Az öt évvel idősebb testvér azzal az ígérettel csalogatta vissza, hogy majd jót „dumálnak”.

         „Szívesen hallgattam történeteit – melyek a duma alapjait képezték.(…) Sok érdekesség mellett megtudtam, hogy miért tud repülni a madár és a repülőgép. Verne Gyula fantasztikus történeteiből mi az, amit érdemes megjegyezni a jövőt illetően. (…) Dumálásunk csak az első, a témától eltérő megszólalásomig tartott. Ekkor dühbe jött, jól leszidott, legyintett, és otthagyott.” Gyermekkori tapasztalatait így summázta: Bátyám a féktelenségig lendületes, indulatos természetű gyermek volt.” A sírással végződő testvéri civódások után „pár perc múlva Béla már jött utánam, hogy ha akarom, akár babázhatunk is. (…) Majd megunva az egészet, babástól, babakocsistól elküldött sétálni.”

A szülők magukkal vitték a sírba szerető, aggódó ámulatukat, amit a szuverén egyéniségű fiúk korlátokat nehezen tűrő makacssága váltott ki. Térjünk vissza ismét húga emlékező soraihoz. „Bátyám a büntetés bármely formáját nehezen viselte el. A szidásokkor arckifejezése szinte elváltozott, testtartása kiegyenesedett. Sértettsége sírni nem engedte.  A visszafojtott sírás feszültsége, kipirult arca, dühtől izzó tekintete – egy nem kért – dacosan felmentésre várt.” Csak melléje kuporodó húga szűnni nem akaró sírására mondta ki, erőt véve magán, a feloldozó „bocsánatot kérek” szavakat.

Érdekes kérdés, hogy az otthon falain kívül az iskolatársak észleltek-e mindebből valamit. Tudjuk, idegenek között „viselkedik” az ember.

Mayer Pál mérnök – ma is pestszentlőrinci lakos – mind az elemi iskolai, mind a gimnáziumi években nemcsak osztálytársa, de a családhoz bejáratos jó barátja volt a gyermek Kondornak. Idősb Kondor Béla barátságos felnőttként él emlékeiben, aki odament a játszadozó gyerekekhez, figyelt rájuk, beszélgetett velük. Vendégként jól érezte magát a diáktárs Kondorék kellemes polgári otthonában. Bélust, az osztálytársat úgy őrizte meg emlékezete, mint aki mindig tett valamit. Ha papír akadt kezébe, azonnal rajzolt, nem kedvesen suta, vagy aprólékos gyerekrajzot, hanem néhány vonalas „gyorsfelvételt”. Csendes, rendes gyerekként illeszkedett be társai közé, bár alkalomadtán fiúsan harcos játékokban is részt vett. Olyan volt, mint mi, többiek, csak rajzolni tudott jobban — mondta.

Milyennek láthatták tanítói? Ők már nem vallhatnak. „Mindenképpen melegséget, emberi odafigyelést sugároztak.” – emlékezett Mayer Pál, a régi, közös tanító nénikre. „Simogató kezű” jelzővel illette Molnár Istvánnét, aki 1-2. osztályban irányítgatta a Wlassics utcai iskola kisdiákjait. Nemkülönben szeretettel beszélt Tóth Endrénéről, a 3-4. osztályt vezető tanítónőről. Ő sokszor még az utcán is elkísérte tanítványait egy darabig. Ekkor már a hajdani Krautschneider kocsilámpagyár épülete fogadta be a kisdiákokat a Wlassics utcai iskolaépület már zsúfolt volt.

Tanítónőitől mindenképpen emberséget, az egymásra figyelés humánumát sajátíthatta el a kisiskolás Kondor.

Középiskolai tanulmányait 1941-ben a helyi nyolc osztályos Magyar Királyi Állami Gimnáziumban kezdte. Tanárainak jelentős része nagy tudású egyéniség volt. Lapozzuk fel Pestszentlőrinc Krónikáját, amelyből a korabeli évkönyvek alapján megtudhatjuk, milyen szellemi hatások érték a kamaszodó Kondor Bélát.

         „Osztályfőnökük, latin-magyar tanáruk dr. Tóth József pedagógiai és nyelvművelő cikkeivel írta be nevét a tudós tanárok sorába. Hasonlóan azt Eötvös Kollégium neveltje, dr. Tarján Imre fizikus – később az Orvos Fizikai Intézet professzora –, aki már ebben az időben a Kolozsvári Tudomány Egyetem Kísérleti Fizikai Intézetének külső munkatársa a fény-elektromos kutatási eredményeinek alapján. Itt tanított a történész Tegzes László, külföldi lapok szerkesztőségi tagja, a cserkészvezető hitoktató dr. Tamás Győző, a kiscserkész Kondor egyik példaképe, vagy a német nyelv és irodalom kiváló tudósa dr. Vajda György is.” (i. m. 376.)

Az iskolai alapok ígéretesek.

A gimnázium első két évében az évkönyvek tanúsága szerint Béla jó tanuló. A sors fintora, rajzból és szépírásból nem kap jelest. Igaz, a magyar zsenik között nem vele fordul először elő, hogy éppen kiváló adottságaikat nem értékelik az iskolai merev szabályok. Elég, ha Gárdonyi és József Attila elégtelen és elégséges magyar osztályzataira gondolunk. Pedig Kondor Béla örömmel és folyamatosan rajzolt. A latinnal már nehezebben békült ki.

Hajdani iskolatársa, az akkor hatodik gimnazista Korbuly Imre gyakorta megfordult a Kondor családnál. Később tanárként írja: „E sorok írója, közös ifjúságunk idején (…) naponta megfordultam a kis pestszentlőrinci házban, latin leckékkel bíbelődve. A konyhakredenc peremén ott sorakoztak a rajzok. Ki sejtette akkor?” (Kondor Béla költészete)    

Húga, Mária szerint a háborús évek nyitják rá Béla szemét a repülés merész szépségére és veszélyeire. Festő vagy pilóta akar lenni. Papírból, fából faragott repülőket készít húga asszisztálásával. Ám a semmivel össze nem hasonlítható izgalom számára a Ferihegyi repülőtér bombázásai során adódtak. „A szirénák hangjára a padlásra iramodott, és a tetőn hátát a kéménynek vetve, bénultan figyelte a légi  csatát.(…) Sem fenyegetéssel, sem szép szóval, könyörgéssel nem lehetet rábírni, hogy lejöjjön, és a kertben ásott bunkerban keressen menedéket a családdal együtt.”

Az érett művész alkotásain gyakorta megjelennek a repülőgépek és különféle mechanikai szerkezetek, amelyek a mai ember életének fontos tartozékai, de rabtartói is. Képein csak az „áldott repülés angyalai” óvják az embert és a várost.

Tizenhárom éves Kondor Béla, amikor a család 1944 tavaszán elhagyja Pestszentlőrincet, ahová csak olykor-olykor látogatóba tér vissza.

Ezután több helyen lakik, végül a Bécsi út 1. számú ház műteremlakásában rendezi be otthonát. Alig tizenöt éves alkotói szakaszában az „inkább törni, mint hajolni” típusú művészt sok sérelem éri. Némi vigasz: nemzetközi elismertsége nagyobb mint a hazai. Jó néhányszor küzd anyagi gondokkal is, de mint idős anyai nagybátyja – a Bókaytelepen élő Szedő Ede könyvkötő – mesélte, soha pénzt nem kért, csak munkát.

1972 decemberében beteg szíve megállt.

Dr. Czeizel Endre genetikus meglátása szerint profetikus művész volt.

         „Önsanyargató, az emberiség megélt, sőt sokszor fel sem ismert fenyegetettségeit magára vállaló próféta alkat.(…) Általános szellemi adottságai feltűnőek: verseket írt, kiválóan fényképezett, repülőgép modelleket készítve hódolt másik szenvedélyének, és hangszereket készített, muzsikált” (Az orvosgenetikus szemével)

Zseni volt. Magában hordta a világgal és önmagával szembeni elégedetlenségét és alkotási lázát.

Időtállóak Miklós Pál szavai: „Képei a modern civilizáció profán mítoszának ikonjai.” Ha nyugatabbra születik, neve és művészete korszakot jelölhetett volna. A Kossut-díjat posztumusz kapta meg.

Pestszentlőrinc díszpolgára. Emlékét szoborportré – Zsin Judit alkotása – is őrzi.

Szobrász, grafikus és regényíró a Bókaytelepen

(Visnyovszky Lajos, Zala Tibor, Szövérdy Gyula)

 

Az országos hírű művésznek, Visnyovszky Lajosnak kisgyermek korában lett a Batthyány utca 105.-ös számú házban az otthona. A házat apja vásárolta.

Visnyovszky Lajos (1890 – 1973) már a húszas években jelentős képzőművészeti sikereket ért el. Munkásságát otthonunkban,  a Bókaytelepen az első világháborús emlékmű  és  plébániatemplomunk belső tere és parkja őrzi.

Különösen szép a fehér márványból faragott Szent Antal-szobor és Krisztus alakjának megmintázása, valamint a tömör bronz talapzatra rózsaszínű márványból készült keresztelőkút. A Krisztus-szobor megalkotásáért a Magyar Képzőművészek Egyesülete a negyvenéves fennállása alkalmából rendezett kiállításon a Jubiláris nagy ezüstéremmel tüntette ki az alkotót

1931-ben, Szent Imre halálának 900. évfordulóján állították fel a templom kertjében a Szent Imre-szobrot.

Visnyovszky munkásságáról emelkedett mondatokat írt Kubinyi Vilmos már idézett munkájában: „A pestszentlőrinci plébániatemplom művészi berendezése igen szép egységes képet mutat. Meglátszik, hogy igaz művészi átérzéssel, hozzáértő, nemes gondolkodású, és a katolikus hit teljes erejével áthatott művész elgondolása és tervei szerint készült.(…) A művész, mint községünkből származó polgár falujának, egyházának a legszebbet akarta készíteni.”

Visnyovszky Lajos életét fény és árnyék kísérte. Az Iparművészeti Főiskolán Lorántfi  Antaltól tanult. A Budapesti Képzőművészeti Főiskolán Radnai Béla és Stróbl Alajos növendéke. 1922-től jelentkezik hazai tárlatokon alkotásaival. Pályája töretlenül ível. Eddig a fény. Majd jön az árnyék. A II. világháború befejezését követő években kitelepítették. Kérelmére Vecsés fogadta be. A Ferenc utcában kapott albérletet. Az elmúlás is ott érte.

Visnyovszky már elismert művész volt, mikor a későbbiekben fényes művészi pályát befutó grafikus, Zala Tibor, 1920-ban megszületett. Ő is tanult a Bókaytelep iskolájában.

Feledy Balázs, az ismert művészettörténész írta: „Szinte a képzőművészet minden ágát és technikáját sorba kell vennünk, ha életművét elemezzük. (…) Zala Tibor grafikusi életműve intenzív és dinamikus élet. Éppen úgy jelen van plakátjaiban, mint érmeiben, gobelinjében, vagy az Ezeregyéjszaka, a Dürer vagy Bartók emlékére készített grafikáiban.”(Voltak és vannak 98-100. l.)

A lőrinci gyökerű, a  Bókaytelep első iskolájában tanuló Zala Tibor hazai közönsége mellett meghódította Varsó, Bombay, Zimbabve, Santa Monica (USA) műértő tárlatlátogatóit is.

A fővárosi Pro Urbe-díjas és a Magyar Népköztársaság Érdemes művésze a Munkácsi-díjat kétszer is kiérdemelte.

A Bókaytelep iskolájára szeretettel emlékezett: „Az 1926/27-es év Elemi Népiskolai Értesítő Könyvecskét kézbe véve első tanítóm, Csincsek Mária jut eszembe. (…) Minket, szegény sorsú gyerekeket havonta egyszer meghívott lakására és megvendégelt. (…) Ének tanárom hallatlan szeretettel foglakozott velünk, és tanított a magyar népzenére. (…) Az elemi iskola elvégzése után a polgári iskolát is Pestszentlőrincen kezdtem el.”

A Bókaytelep iskolája büszke Zala Tiborra is. Centenáriumi évkönyvében a Híres diákjaink című részben szerepelteti. Iskolai emlékeit onnan idéztük.    

 

A regényíró Szövérdy Gáspár Gyula házasságkötése után költözött a Városház utca és Wlassics Gyula utca sarkán épült villába. A Székelyföld, Parajd szülötte 1909-ben, iparos családban látta meg a napvilágot.  Az egyetemet már Magyarországon végezte, és a negyvenes években vette feleségül a helyi históriából jól ismert Rudawszky Ferenc leányát, Margitot. 1977-ben, a világtól elzárkózva halt meg. Történelmi regények, színdarabok, szerkesztői tevékenység, majd pedagógus munka töltötte ki gazdag életútját.

Írói csúcsára – történelmi regénytrilógiájának befejezéseként – a Bókaytelepen írott Pogány tüzek című munkájával jutott. Beható történelmi tanulmányok után ábrázolta nagyszabású körképben a XI. század közepének Magyarországát.

A vaskezű István után az újabb és újabb szerelmeket hajszoló, lobbanó vérű király, Péter ellen felkel a magyarság egyik része. A régi rendet visszaállítani akaró Vata táborában fellobbannak a pogány tüzek. Nagy indulatok, háborgó lelkű emberek és szenvedélyes tömegek élnek, szeretnek, harcolnak a regényben. Vata hadra kelt pogányai szétzúzzák ugyan Péter seregét, de győztesen is vesztesek maradnak. A regény végén drámai jelenetben temeti nagy reményét, Levente fejedelmet és meghiúsult álmait.

           „Valahol a nagy víz partján jár Vata úr hűséges társaival. Arcán vérvörös vonalak mutatják a görbe kés nyomát. Levente fejedelem halálakor vagdosta össze magát keserves pogány gyászában. Ahogy megígérte haldokló urának, lovastul, fegyverestül temeti el Taksony fejedelem mellé.”

Szövérdy Gyula nem írta ki magából, ami benne volt. Egyik regénye, a Páter szamaras torzó maradt. Magányos volt. Csónakját egyetlen nagy hajóhoz sem kötötte.

Amit írt, az a magyar történelmi regény vitathatatlan értéke.

Benjámin László és Mátyás Ferenc

Benjámin irodalmi munkásságáért két alkalommal érdemelte ki a Kossut-díjat. Épp úgy gyermek és ifjúkorát töltötte a Bókaytelepen, mint a költőnek is jelentős másik díjazottunk, Kondor Béla. Idézzük sorait:

         „Hathónapos voltam, mikor a VIII. kerületből kiköltöztünk Lőrincre. Tizenöt éves koromig laktam ott szüleimmel.(…) Barátaim a szomszéd gyerekek voltak, velük együtt jártam a Wlassics utcai elemi iskolába. Édesanyámtól szereztem az első irodalmi ösztönzést. Esténként Petőfit olvasott fel. Vele csodáltam esténként a csillagos eget a kiskertünkből, melynél szebb csodát ma sem tud nekem mutatni senki.(…) Ezt a helyet tekintem szülőföldemnek, hiszen itt nőttem fel, ide fűződnek gyermekkori emlékeim.”

A költő szavaiból olyan kötődés szól a kis lőrinci kerthez és a felette feszülő égbolthoz, mint amilyeneket csak a legjobbak szülőföld-szeretetében találunk. Petőfi ugyan Kiskörösön született, mégis Kiskunfélegyházát vallotta születése helyének, hiszen ott észlelte először a körülötte lévő világot. Ilyen meghatározó élmény volt Benjáminnak is a gyerekkori otthon.

Több helyen laktak a Bókaytelepen. A Városház utcában, a Garai utcában, a Vasvári Pál utcában és a Varjú utcában.

A Benjámin család a gazdasági világválság idején költözött el a Bókaytelepről, de az ifjúkori emlékek és a kötődés egy életre megmaradt. Visszajárt a szülőföldre: a térség országgyűlési képviselőjeként, barátként, emlékeket, költői témákat keresve. Kezesség című versében is ott vibrálnak a gyermekkori otthon emlékei. A verset indító életképből, az itt fészket rakó, otthonukat fecskeként építő munkáscsalád művészi megidézéséből „a mindent kibíró és mindent lebíró közösség, egy századokért szilárd kezesség” hitvallása bontakozik ki.

Mátyás Ferenc már életét a művészi pálya felé rendezgető fiatalként élt a Bókaytelepen. A XX. század harmincas éveiben érkezik telepünkre. Ő maga írta: „A Kossuth Lajos utca 114-ben jutottam albérleti lakáshoz.  Amolyan jellegzetes kis lőrinci ház volt ez, kerttel körülvéve. Kicsi szoba, nagy tervek ” Ekkor már határozott, az írást választja élethivatásul.

Figyelte is éber írói szemmel közvetlen környezete életét, a község parcellázási ügyeit, melyek során a legmagasabb körökig gyűrűző visszaélésekről hallott. El is raktározta emlékeit.

Elsősorban költő, ám a II. világháború után kibontakozó helyi újságírásunk elválaszthatatlanul kapcsolódik nevéhez. Poéta-újságírója és főszerkesztője a Szabad Lőrincnek.

Mikor megírta Városszéli szülőföld című könyvét, joggal írta alcímnek: Lírai riport a perifériáról. Ez a periféria a vonzó-taszító szellemi szülőföld Kispest és Pestszentlőrinc volt. Visszajárt hozzánk későbbi budai otthonából is. Baráti kézfogásra, író-olvasó találkozókra. Egyik levelében írta: „Ha Lőrinc kér tőlem valamit, az számomra erkölcsi parancs” Egészen 1991-ig. Akkor halt meg. Nyolcvanévesen.

A népi írók tiszta hangján szóló művész volt. József Attila-díjat kapott.

A Bókaytelep az irodalomban 

 

A Bókaytelep múltjában gyökerező, oda kötődő Benjámin-és Mátyás-portréknál már idéztük, szépíróink miként írtak gyermekkoruk és ifjúságuk otthonáról. Az Ady-sztoriban is találkoztunk a telepre vonatkozó irodalmi utalásokkal. Ám tovább is léphetünk. A Nyugat prózaíró generációjának két óriásáról is szólhatunk.

Móricz Zsigmond 1915-ben megírta Szentlőrinci emlék c. novelláját. Kis tanítónője – írói szabadságtól sem mentesen – a Bókaytelep kisvilágában dolgozott.

Krúdy Gyula Szemere Miklóshoz fűződő kapcsolatából fakadó írásaiban is feltűnik a Bókaytelep a Szemere-kastély leírásakor a Kékszalag hőse fejezeteiben.

Idézi a telepet Benke László is Sértők és sérültek című regényében.

A szépíróként is jelet hagyó, rangos díjakkal, többek között Rózsa Ferenc-díjjal is  kitüntetett újságíró, Bajor Nagy Ernő: Régi lőrinciek ködfátyolban című munkájában is ott van ifjúságának és írói indulásának színtere, a Bókaytelep.

         „Régen? Életutam első éveiben vetett sorsom Pestszentlőrincre. Midőn villamos még csak a Szarvas csárda térig járt.” – Így indítja múltat idéző novelláját, melyet áthat az ifjúkorra emlékezés szeretete, lírai melegsége.

Tollán megelevenedik a Baross utca, „hiszen ott lakott Daninger János, a mesés szorgalmú és üzleti ügyekben sikeres hentesmester.” Tudjuk, ő támogatta a SZAC labdarúgó csapatát és Deák Ferit, aki fiatal tanoncként a vágóhídján dolgozott. Ott élt – miként idézi az író – Longa Ferenc, Lőrinc virilistája, a helyben nagyon gazdagnak számító, ingatlanok tömegét felvásárló temetkezési vállalkozó. Nagy vagyonát az államosítás vitte el.

Majd jönnek a további emlékek. „Gyakran láttam ott andalogni az akkor még suhancos megjelenésű, kamaszpattanásos Kondor Bélát. (…) Láthattam a Baross utcában kimért eleganciával sétálni Orosz hadnagy urat, a levente parancsnokot. (…) Kisfaludi Stróbl Zsigmond a Gellért-hegyi emlékmű kígyóölő figuráját róla mintázta.”

Krúdyhoz hasonlóan ír Bajor Nagy a Szemerékről is. A legtöbb helyi adót fizető első számú virilista, „Szemere István leánykáját néha láthattuk póni vontatta parányi fogaton közlekedni a mellékutcákon.”

És a Korzó leírása! A nevezetes hely a Bókaytelepen, az Üllői út páratlan számozású oldalán volt.

         „Azon az oldalon, ahol a Ledl pékség és Sury állatorvos úr háza állt. Vasárnap, mise után sétált, andalgott ott a fiatalság. Többnyire a diáknép. Nevezetes lányok, legények. Például Hajtó Anti, aki –  egyebek közt – arról volt híres, hogy rendőr-tiszthelyettes édesapját, aki egy tűzharcban megsebesült, Horthy kormányzó is meglátogatta a kórházban.

         Udvarlók döngték körül a világszép Solzpart lányt, akinek beceneve, az akkor divatos játékszer után Jojó volt. Valóságos adjutáns csapat kapta közre a Sasként emlegetett testnevelési főiskolást, akiről az a hír járta, ha egy-egy korzósásból kimaradt, hogy akkor pénzes, de gyáva társaságbeli urak helyett karpárbajokat vív nem kis összegekért. Utóbb viszont elterjedt, hogy sohasem volt kard a kezében, távollétei alkalmával vagonokat rakott ki valamelyik pályaudvaron.(…) Csillaga tovább a korzónak bizonyos Nyiszler Feri, a korcsolyázás sztárja, aki később nőül vette Aczél Rózsát, aki egyik virágszála volt a diáklány seregnek.” (Emlékezések, tanulmányok Pestszentlőrinc múltjáról I. k. 23-31. l.)

Bajor Nagy Ernő emlékeiben keserűbb képek is villannak. Gyermek riporterek kérdésére válaszolva mondta el, miként emlékezett a kezdő első esztendőre, mikor a Bókaytelep iskolájának növendéke volt: „Emlékszem, hogy azokat a gyerekeket, akiknek rosszabb ruhájuk volt, a hátsó padokba ültette a tanító néni. (…) Az akkor még létező Szemere-majorból bejártak hozzánk a gazdasági cselédek gyerekei, az úgynevezett majori gyerekek. Azok, velem együtt az utolsó padokban ültek.”

Hallgassuk el diszkréten a tanító néni nevét. Bajor Nagy Ernő is elsősorban a szépre emlékezik: „Mégis el nem múló hatással volt rám az az egy év.” ( Az emlékező sorok A Bókay Árpád Általános Iskola Centenáriumi évkönyve című már idézett kiadványban láttak napvilágot)

Bajor Nagy Ernő írása a telep régi világából villantott fel jórészt kedves képeket.

A legtöbbet azonban Györffy László írta a Bókaytelepről.

Az 1956-os forradalom drámai küzdelmét idéző önéletrajzi kisregény, az Őszi robbanás története a Bókaytelepről indul és oda is tér vissza. Megjelenik a telep a Szent Lőrinc freskója novellafüzérében és a Szembe szélben életrajzi beszélgetéseiben. A meseregények Incifinci kiserdője is a telepen van. Ott találkoznak az író és unokái a kedves emberiesített állatokkal.

Györffy László gyermek- és ifjúkorát a Bókaytelepen élte. Általános iskolába is odajárt.

         „Iskolámban farsangi ünnepély volt 1947 – 48 telén, másodikos, vagy harmadikos koromban, és volt az osztályban olyan szegény, akinek nem volt pénze, hogy álarcot vásároljon. Mi sem természetesebb, én megloptam apámat. (…) Ezt a pénzt arra használtam, hogy vettem az egyik szegény osztálytársamnak egy álarcot. Egy pillanatig sem éreztem lopásnak az ügyet, úgy éreztem, hogy azt a pénzt meg kellett szerezni.”

Az iskola is tudta, író lett az egykori tanítványából. Gyakorta visszahívták író-olvasó találkozókra, vagy ünnepi események szónokának.

Gimnáziumba a Hengersorba járt. Az iskoláról, tanárairól vallott a Szembe szélben lapjain. A kötődést és szeretetet azonban a novellának és filmnovellának egyaránt feldolgozott Világválogatott mutatja.

Az írás ajánlásával is sokat mondó. Azoknak írta elsősorban: „akik a Bókay gödör környékén laktak, laknak és lakni fognak.”

Ő sajnos már nem térhet ide vissza. 2009. február 13. napján, metsző hidegben, a lőrinci temetőben kísértük utolsó útjára. 69 évet élt. Tragikus körülmények között hunyt el.

         A Világválogatott című novella néhány meglett férfi nosztalgikus grundfocijáról szól. Patinás „stadionban”, a Bókay gödörben találkoztak „felhőtlen kék ég alatt, húszon valahány fokos meccs időben azon az augusztusi délutánon”.

A mérkőzés eredménye mellékes. Nem is a kemény csatározás leírása volt a cél, sokkal inkább emberi sorsok villanását adni. Arról szólni, hogy a „világválogatott” tagjait, a lőrinci srácokat, merre sodorta az élet, határon túlra, vidéki városba, mi lett belőlük – és a keserű felismerés is megszólal: „Becsületes sóder és fű volt itt, most meg beton az egész.” A gödör régi, sóderes, füves talaja, a becsületes lőrinci föld a szerző fiatalságának emlékeit őrizte.

De most már beton feszül a régi téren is. A fiúk közül Mészáros Amerikában, Karos Dél-Afrikában, Fábián Bécsben él. Nagyot változott a világ, de szülőföldjüket az új kötődések sem feledtethetik. Boldogok voltak ezen a délutánon. Hazai pályán játszottak.

[1] Ez a Bókay, úgy látszik, intelligens ember

[2] A mostani Semmelweis utca. I. m. 9. l.

[3] Orvosi Hetilap 1917. p. 607-609.

[4] I. m. 184. l.

[5] Mátyás Ferenc: Városszéli szülőföld

[6] Kubinyi Vilmos: i.m. 13. l.

[7] E korhű leírást Buza Péter várostörténész Pest-Budai történetek című munkájában találtuk. A Rákos mező emlegetése sem tévedés, mert a Pesttől délre eső hatalmas szabad térséget a török kiűzése óta Rákos mezőnek nevezte az általános szóhasználat hosszú időn át.

[8] A régi újsághíreket ezúttal nem kell korabeli lapokban keresgélni. Összegyűjtötte és feldolgozta Trócsányi Zoltán Régi világ, furcsa világ című kiadványában.

[9] Herrich és Lónyay mindketten – nyilván egyetértésben – Szent Lőrinc-pusztán vettek földbirtokot. Mikor Lónyay elkezdi a később róla elnevezett nyaralótelep villasorának építését, a villák terveit Herrich Károly hozza Párizsból, és adja át Lónyaynak.

[10] Művészeti Lexikon II. k. 320.

[11] Településünk történetét alaposabban ismerők helyteleníthetik, hogy a Herrich-birtok területét határozottan 550 holdban jelöljük. Teszik ezt jogosan, hiszen különböző helyeken 600 – 650 – 700 holdat is említenek. Ennek oka a pontatlanság mellett az is lehet, hogy a területmérték — kissé szabadon — jelölt katasztrális holdat és magyar holdat is. A kettő pedig nem azonos nagyságú területet foglal magában. A terület 550 holdnyi terjedelmét Bókay Árpád adta meg, aki Herrichnek nemcsak legkedvesebb veje, de egyik örököse is volt.

[12] Magyar városok monográfiája XXI. k. Bp. 1937. 16-17. l.

[13] Ez a Bókay, úgy látszik, intelligens ember. Egy jeles orvos a régi Pestről. Bp. 2003. 192.

[14] I.m.: 188. l.

[15] i. m. 192.

[16] i. m: 206.

[17] Az említett három férfiúról és családjáról részletesebben szól Tekes Sándorné: A Bókay család című tanulmánya (Emlékezések, tanulmányok Pestszentlőrinc múltjáról. I. k. 36. l.), olvashatunk róluk a Pestszentlőrinc krónikája című munkában is,