Burchard Bélaváry István (Mád, 1864 – Pestszentlőrinc, 1933) művészeti tanulmányait San Franciscóban, Párizsban és Firenzében végezte. Itt ismerkedett meg a szintén festő Enrica Coppinivel, akivel 1889-ben házasodtak össze. Két lányuk született, az idősebb – Alice – is festő lett. 1904-ben költöztek Pozsonyba, ahol Bélaváry a helyi művészeti élet vezetője volt. 1917-ben vásárolták meg a 16 éves Alice nevére a pestszentlőrinci Erzsébettelepen az Árpád utca 3. számú házat, ahová a művészcsalád a háború után költözött.

Életkora miatt ugyan nem vett részt a háborúban, de a huszárok és a lovak iránti rajongása több háborús témájú festmény elkészítésére sarkallta 1914-ben. Ezek közül jelenlegi ismereteink szerint 15-öt használtak fel képeslapokhoz, amelyeket Bécsben a Postkartenverlag Brüder Kohn, Wien I. (B.K.W.I.) adott ki képeslapon, továbbá az egyiket a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium Hadsegélyező Hivatala, Budapesten.

 

A képeslap mint kommunikációs eszköz a XIX. század második felében vált egyre népszerűbbé. Az Osztrák–Magyar Monarchiában 1885-től engedélyezték a magán képeslapkiadást az állami levelezőlapok mellett.

A századfordulóra javában virágzó képeslap műfaj változatos technikákat (pl. kollázs, montázs, karikatúra, fotó, festmény) eredményezett, a tömegcikké váló képeslapok színvonala a giccstől a művészi alkotásig széles skálán mozgott.[1]

A háború alatt a képeslapok mint üzenethordozók jelentősége felértékelődött: egyrészt a feladó célba juttathatta általuk üzenetét, másrészt a képek további, a kiadó vagy készítő szándékának megfelelő mögöttes üzeneteket hordoztak. Az egyen, sárga, zöld vagy rózsaszín tábori levelezőlapok mellett nem véletlenül jött divatba, hogy a fronton szolgálatot teljesítők, hadifoglyok maguk készítettek individualizált képeslapokat (pl. nyírfakéregből, virágokkal díszítetteket, rajzoltakat).

Külön csoportot alkotnak a korszak képeslappalettáján azok, amelyek propaganda céllal, elsősorban a hátországiak számára készültek, és az eladásukból származó bevételt hadiárvák és özvegyeket segélyezésére fordították. A propaganda képeslapok visszatérő témája a csatában bátran helytálló, a hazát tűzön-vízen védelmező katona, a bajtárs, a dicsőséges háborúban harcoló névtelen hős. Ez utóbbiak sorába tartoznak azok a képeslapok is, amelyeket Burchard Bélaváry István festményei díszítettek.

A „Honvéd huszárok (Vörös ördögök)”^[2] felirattal kiadott képeslapsorozatban hat Bélaváry-festmény jelent meg. Ezek jellemzően tradicionális csataképek mintáját követő lovas küzdelmek, ahol vörös nadrágot, kék dolmányt, vörös csákót a hátukon karabélyt, oldalukon kardot viselő huszárok szemtől szemben harcolnak az orosz katonákkal. (Pusztítás, Üldözés, Éjjeli riadó, A kozák kard átadása).

Az alapvetően naturalisztikusan megfestett csatajelenetek rendkívül mozgalmasak. A festő a nagy forgatagból általában csak néhány küzdő alakot emel ki részletesebben, akik a bátor, rendíthetetlen és erős huszárt testesítik meg. Az „Egy öt ellen!” feliratú képeslap például egyetlen huszárt ábrázol, amint öt orosz lovassal hadakozik, hasonló témájú a magyar hadsegélyező hivatal által kiadott „Rohamra!”. Két portré képeslap is ismert, ezek szintén lovas huszárokat ábrázolnak: az egyik egy káplárt[3], a másik egy kapitányt.

Kiválik a sorból a „Vision” feliratú lap, amelynek előterében egy csukaszürke egyenruhába öltözött gyalogos katona áll, amint a lángtengeren előretörő német–osztrák–magyar csapatokat szemléli.

Bélaváry a Monarchiával szövetséges országok katonáit is megörökítette. Míg a huszáros lapokon a küzdő lovasokon van a hangsúly, „A szent háborúban” című Törökország háborúba való belépésnek állít emléket: előterében két lovas vágtat büszkén, kezükben a török lobogóval, a háttérben az Isztambult jelképező Kék mecset képe jelenik meg. A „Weltkrieg 1914–1915” (Világháború 1914–1915) montázsszerű összeállításban, hatásos képi kifejezőeszközökkel demonstrálja a magyar, osztrák és német csapatok erejét, a győzelem dicsőséges pillanatát. Az ábrázolás központjában magyar és német zászló, az osztrák címer, alattuk a vonuló hadsereg kivont karddal tör előre, körülöttük ágyúk, léghajó, repülőgépek és egy felégetett város látványa tárul elénk, az előtérben az ellenség menekülő alakjai láthatóak. Ugyancsak a háborús propaganda jelenik meg a német–osztrák–magyar és török bajtársiasságot megjelenítő „Bajtársak” és Vállvetve” című lapokon. A képeslapok magyar és német felirattal is megjelentek.

Bélaváry felesége, Rica Coppini, aki szintén képzett festőművész volt, ugyanekkor Károly Ferenc József (a későbbi I. illetve IV. Károly császár és király) trónörökösről festett portrét.

Burchard Bélaváry István képeslapként közétett háborús festményei nem sorolhatók a kifejezetten művészeti alkotások közé – mint pl. Vaszary János, Mednyánszky László vagy Rippl-Rónai József munkái – sokkal inkább egy mesterember-festő képeiről van szó, aki akadémista képzettség birtokában nosztalgikus csatajeleneteket, illetve idealizált katonaportrékat festett, amelyek kitűnően szolgálták azt a célt, amiért a kiadó megrendelte őket: a háború dicsőítését. [4]

[1] NOVOTNY Tihamér: Az első világháborús katonaemlékek. Múzsák Közművelődési Kiadó, Bp. 1987. 107–110. o.

[2] A „vörös ördög” megnevezést az I. világháború idején az oroszok ragasztották a huszárokra az 1914. augusztus 17-i tragikus végű gorodoki huszárroham után, melyben a magyarok az erős tüzérségi védelem ellenére hősiesen küzdöttek. A megjelölést a budapesti 1. honvéd huszárezred és a m. kir. 5. honvéd lovashadosztály (ők vettek részt a gorodoki ütközetben) is használta, 1914 őszén pedig Mérei Adolf és Béldi Izor „Vörös ördögök” címmel énekes alkalmi játékot mutatott be.

[3] Altiszt

[4] RÓZSA Miklós: Háborús Művészetünk. In: A mai magyar művészet. Képzőművészeti anthologia. Szerk.: Gyöngyösy Nándor, Budapest, 1916. 14. o.