Az elhaltak bejegyzését az állami anyakönyvezésről szóló 1894. évi XXXIII. törvénycikk rendezte:
„17. § Minden születés és haláleset azon anyakönyvvezetőnél jelentendő be, és az által tartandó nyilván, kinek kerületében előfordult.”
Ez logikus, ez alapján kerültek a helyi anyakönyvbe olyanok – mint Stelzig Miksa[1] –, akik nem ide valósiak voltak, de halálesetük Pestszentlőrincen történt. Azonban a messze a határokon túl harcoló, és elhalálozó katonák esetében ez nem jöhetett szóba, ráadásul a háborúban elesettek, eltűntek esetében sokszor nem volt megállapítható az elhalálozás ténye, ezért bíróságilag nyilvánították őket halottá. Ekkor a 74. §-t kellett alkalmazni:
„74. § Holttányilvánitás esetén a bejegyzés foganatosítása végett a bíróság a jogerős határozatot a holttá nyilvánított községi illetősége, és ha ez nem tudatik, születése helyén illetékes anyakönyvvezetővel hivatalból közli.
A bejegyzésnek tartalmaznia kell: az eljáró bíróság megjelölését, a hozott bírói határozat keltét és számát és azt a napot, a mely mint a vélelmezett elhalálozási nap a bírói határozatban megállapítva lett.”
Ezért történhetett az, hogy a Pestszentlőrincről és Soroksárpéteriről bevonult katonákat nem lakhelyükön, hanem – mint Hadi István esetében is – a születési helyükön anyakönyvezték, és így lehetséges az, hogy a pestszentlőrinci emlékművön felsorolt 210 névből csupán 28-at találunk meg a helyi halotti anyakönyvekben. A községi illetőség megszerzéséhez egyébként 4 évi helyben lakás és a községi terhekhez való hozzájárulás szükségeltetett (1886. évi XXII. tc.).
[1] Stelzig Miksa, a 88. közös gyalogezred Csehországból származó 18 éves katonája itt lett öngyilkos, a Pestszentlőrinc mellett levő erdőben felakasztotta magát. Budapesti Hírlap, 1916. november 12. 17. o.
