AMI A TÖRTÉNELEMKÖNYVEKBŐL KIMARADT
Milyen emberekre van szüksége egy településnek?
- Aki jó megfigyelő képességekkel rendelkezik. Jó szeme van, jó füle és jó képzelőereje. Mi a fegyvere? Toll, papíros, jó szó.
- Tudjon okosan beszélni, érvelni, ha kell!
- Nem ragadhat le a múltnál, haladnia kell az idővel!
- Tudjon tervezni, irányítani.
- Nem lehet önző, anyagias, hanem áldozatkész!
- A munkáját akkor fejezi be, ha már kiesett kezéből a toll…
Van-e ilyen ember Lőrincen: Van! Nem is kevés. A város vezetői között is találhatunk nem egyet. Most egy ilyen igaz ember történetét szeretném elmondani.
Élt egy kitűnő fiatal jogász Pesten. Mikor vége lett az I. világháborúnak, és leszerelt, külügyi szolgálatba lépett. Amerikába küldték. Ott rengeteg tapasztalatot szerzett. Mint újságíró is munkálkodott. Közben figyelemmel kísérte az itteni eseményeket. A trianoni békediktátum után özönlöttek a menekültek Magyarországra. Lakásra mindhiába várva sokan sínylődtek vagonokban a vasútállomásokon. Lőrincen üresen állt a lőszergyár. A meglévő ipari barakkokat lakásokká alakították át, és új lakóépületeket emeltek. Mindegyikben volt villanyvilágítás, angol WC, vízvezeték. A kész lakások sorszámot kaptak. Az emberek ellátásáról is gondoskodtak. Megépült a pékség, majd több kisebb szatócs üzlet is nyílt. Orvosi ellátást is szerveztek. Ezt követte a gyógyszertár. A kisgyermekes családok részére óvoda nyílt. A telep ügyeit a gondnokság intézte. Amikor Kézdy Emilt főgondnokká, a telep vezetőjévé nevezte ki a belügyminiszter, számtalan módot talált a fejlesztésre. Ebben az időben hittant tanítottam a telepi iskolában, így többször találkoztam vele személyesen is.
A főbejárat és az őrszoba a Baross utcai kapunál volt. Ott tartották nyilván, hogy ki költözött a telepre, és hányas számú épületben lakik. A gondnokságon lehetett munkára jelentkezni. Hirdető táblán ki volt írva, hogy munkásfelvétel van. Egyik épületben műhely volt, ahol asztalosok, lakatosok, villanyszerelők, vízvezetők dolgoztak. Rohamos volt a fejlődés. Másik épületből négy tantermes iskola lett 8 tanerővel. Felépülése után a rendessytelepi iskolához (ma a Piros iskola) csatolták. A lakosság lelki szükségletét két templom látta el: egy unitárius és egy római katolikus templom Pethő István és Somogyi László vezetésével. Az egyházzal Kézdy Emil igen jó kapcsolatot tartott.
Kertészetet is kialakítottak. A faiskola végezte az utcák fásítását, a virágkertészet meg ellátta a házak előtti kerteket virágokkal. A gondozását a lakókra bízták. A szemetet hetenként egy alkalommal elszállították. A lakók között volt több analfabéta. A község népművelési titkárával megállapodott Kézdy, hogy a téli hónapokban tartanak nekik tanfolyamot. Az iskolából kikerült leányok részére munka-iskola létesült. Ott szabni, varrni tanultak és hímeztek a lányok. Ezt az iskolát az angol-misszió tartotta fenn. A legszebb hímzéseket a Vöröskereszt értékesítette. A pénzt az iskola pénztárába fizették be. A munka mellett közismereti tárgyakat is tanítottak pedagógusok. Áruház is épült, cipőfűzőtől felsőruházatig mindent lehetett kapni. Sportegyesületek is alakultak. Építettek focipályát, teniszpályákat. Azokat télen korcsolyapályának alakították ki. Megépült a Kultúrház. A lakosság arculata is megváltozott. Sok színész, művész lakott a telepen: pl. a Komlós család, a Pethes testvérek, Latabár Árpád, Bodán Margit, Hosszú Zoltán, Kelemenné Császár Teri, Némethy Anna operaénekes, Benedek László hegedűművész, Váradi Antal zongoraművész, Bozóky István színész, Volly István országos hírű zenetanár-népdalgyűjtő stb., Csincsek Nándor rendező. Felkapott hely lett a telepi kultúrház. Vasárnap délután gyermekelőadást tartottak. Épült egy tisztasági fürdő is. Szinte minden volt, amire az embereknek szükségük lehetett. Csak egy valamire nem adott engedélyt Kézdy. Kocsma soha nem nyílt a telepen.
Az Állami lakótelep megelőzte a községet polgári iskolával, templomokkal, kultúrházzal, sportpályákkal, fürdővel, áruházakkal, kertészettel stb. Kézdy jó kapcsolatot tartott fenn a város vezetőségével, akik többször kértek tőle tanácsot. Ilyen eset volt pl. a gimnázium elhelyezése is. Azt tanácsolta, hogy a Wlassics utcai iskola növendékeit osszák el a Gulner utcai és a rendessytelepi „Piros” iskolába 1-4. osztályig. Az 5-6. osztály jöjjön a telepre. (Az egykori lámpagyári épületben és több bókaytelepi bérleményben is működtek osztályok.) Így jutott ingyen épülethez az Állami Gimnázium. Vagy a gettó ügye 1944 tavaszán. Négy épületet szabadított fel, hogy ne a szabad ég alá helyezzék el a szerencsétlen embereket, gyerekeket. 1944 novemberében, mikor a kitelepítési kormánybizottság elrendelte a város kiürítését, Kézdy sok családot fogadott be, akiknek nem volt hova menniük, és vagy 50 kg-os csomaggal vonaton a Dunántúlra vitték volna, vagy a nyilas polgármester – Déry Béla – a zsidó lakásokba telepítette volna be őket.
1945. január 5-én szovjet csapatok elérték a lajosmizsei vasút környékét, 9-én Kispestet: ezzel elzárták az utat Budapestre. 1945 februárjáig. Kézdy a telepen maradt. Sok év szorgalmas építőmunkával a háta mögött nyilván az is felmerült benne, mi lesz a telep sorsa? Nem volt könnyű kérdés! Döntenie kellett. Amint lehetett, elindult megkeresni a családját. Hogy rendezze a maga sorsát. Tavasszal, mikor az ideiglenes kormány Debrecenből Pestre jött, Kézdy jelentkezett az új minisztériumban, de nem tudták a helyzetét rendezni. A telepen az a hír járta, hogy visszament Amerikába, és újra újságíró lett.
A telepet hamarosan Lőrinchez csatolták. Majd évek múlva megépült helyén a kisvárosnyi embert befogadó Havanna lakótelep.
Járom a kerületi utcákat, de Kézdy Emil nevét nem láthatom sehol. Se egy márványtábla, se egy utca név. A helytörténet kutat, keres tovább. Hol halt meg, hol van eltemetve? Nincs nyoma. Arany János híres verssorai jutnak eszembe:
„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul…”
