SZABAD, ÖNÁLLÓ KÖZSÉG LETT PESTSZENTLŐRINC

 

 

A küszöbünkön álló, készülődő 2010-es esztendőben ünnepel és emlékezik városunk, hiszen évszázaddal ezelőtt Pestszentlőrinc néven kezdte meg az új nagyközség önálló életét a főváros közelében, Pest megyében. 1910-től már így nevezhették otthonukat eleink. A települést és határát korai okleveleink, térképeink jelölték Zenth Lewryncz, Puszta Szent Lőrinc, Szent Lőrinc-puszta néven, mely terület előbb óriási birtokok részeként a Grassalkovich, majd Sina latifundiumhoz tartozott, illetve később Vecsés, majd Kispest községek részeként jegyezték.

 Megszületett

 

A „születési anyakönyvet” a Belügyminisztérium állította ki. Kerülni kívánom ugyan a hivatalos akták kopogós nyelvét, ám a következő jegyzőkönyvi részlet idézésétől mégsem tekinthetek el: „A magyar királyi belügyminiszter 1909. október 14-én kelt 61160/1909. III. számú rendelete alapján a kispesti képviselő-testület 1909. évi december hó 15-én tartott közgyűlésén önálló nagyközséggé nyilvánította Pestszentlőrincet azzal, hogy a belügyminiszteri rendelet 1910. január 1-jével lép életbe.” (Idézi: Pestszentlőrinc Krónikája. 154.l.)

 Kispest, melynek addig egy emberöltőnyi időn át csatolt része, társközsége volt Puszta Szent Lőrinc – nem örült a különválásnak, noha tudta, innen nincs visszaút.

Szomszédunk, Kispest monográfusa, a vezető műszaki értelmiségiként dolgozó, lapszerkesztőként is ismert közéleti személyiség, Herein Károly – az eseményre évtizedek távolából tekintve vissza — írta a következőket: „Szent Lőrinc 1909-ben 7812 lakossal Pestszentlőrinc néven önálló községgé alakult. Óriási érvágás volt ez Kispest közigazgatásán, s csak igen erős zökkenéssekkel tudott ismét belejutni a rendes haladás menetébe. Azzal vigasztalja magát, hogy a határában épülő Wekerle munkástelep – melynek előmunkálatai már nagyban folynak – pótolni fogja igen érzékeny anyagi veszteségeit.” (Kispest megyei város. Magyar városok monográfiája 1937. 54. l.)

Itt jelezhetjük, hogy 1908 őszén megkezdték a Wekerletelep építéséhez szükséges, olcsó homoktéglák gyártását. A munkástelepen, egy éven belül, 1909-ben megjelentek az első lakók. Számuk a folyamatos építkezések során egyre gyarapodott.

A bölcs kispestiek látták, nincs más lehetőség, mint mosolyogva búcsúzni. „Reméljük, hogy az immár nagyközséggé lett Pestszentlőrinc a legszebb egyetértésben marad továbbra is községünkkel, s kívánjuk, hogy polgárai naggyá és virágzóvá tegyék.” (Kispest-Szent-Lőrinci Lapok 1909. nov. 7.)

Akik kissé tovább lapoznak településünk történetében, látják, Kispestnek lesz még néhány lépése annak érdekében, hogy a két település ismét közös közigazgatásban éljen. Tervük azonban terv maradt.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Kispest – amely csatolt részként, társközségként, korlátozott jogokkal és szerény fejlesztésekkel kezelte Puszta Szent Lőrincet – maga is az egykori puszta területén kezdte el felépíteni települését, úgy, hogy a helyi birtokosok (pl. Cséry Lajos, Herrich Károly) parcellázták fel földjeiknek azt a részét, melyen Kispest felépült. 1871 nyarától ideiglenes szervezésű kisközség rangjára emelkedett, elszakadt Vecséstől, és elkezdte közigazgatásilag is önálló létét. 1874-ben aztán, elsősorban Cséry Lajos szorgalmazására, Puszta Szent Lőrinc is levált Vecsésről, és Kispest közigazgatásába tagozódott.

 Hosszú volt az út az önállóságig

Az önállósodás elnyeréséért tett lépések kezdetét viszonylag pontosan jelölhetjük. 1899. július 15-én a 43 esztendős dr. Bókay Árpád professzor – három éve már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, uralkodói kegyből elnyert nemesi rang tulajdonosa, Szent Lőrinc-puszta egyik legtekintélyesebb személyisége – jelentős kezdeményezésnek állt az élére.

Az említett esztendőben nyerte meg az orvostanár azon földbirtokosokat és telektulajdonosokat, Kuszenda Lajos szerint 150 személyt, akik benyújtották a vármegyei törvényhatósághoz a Szent Lőrinc-puszta önállósodására vonatkozó javaslatukat. A felterjesztést a megyei főügyész „a hivatalból megindítandó tárgyalásokra teljesen alkalmas” megjegyzéssel tette az alispán asztalára. Bókayék a kezdeményezésüket 1900 márciusában – kedvező eredményt hozó – helyi népszavazással is megerősítették. Ezzel indult az a munka, mely évtized múltán az önállóságot meghozta.

Az évtized története – benne az önállóságot célzó akciókkal – a korabeli hírlapok tudósításaiból, levéltári dokumentumokból, Kuszenda Lajos Pusztaszentlőrinc önállósítása című könyvéből, és néhány meghatározó évszám említésével a Pestszentlőrinc krónikája soraiból ismerhető meg.

A történelmi igazsághoz tartozik az is, hogy az 1899-ben indított mozgalom sem állt előzmények nélkül. A vasárnaponként megjelenő, alig két esztendőt élő, laptulajdonosokat és szerkesztőket gyakorta váltogató vegyes tartalmú hetilap, a Kispest-Szent-Lőrinc már 1897. július 13-án terjedelmes publicisztikát közölt Puszta Szent Lőrinc önállósítása címen. Az írás indulatosan közölte: „Lőrinc az anyaközség pénztárába befizetett pótadó egyenértékét nem kapja meg, és a pénzt Kispest saját fejlesztésére költi, pusztánkon porosak az utak, közvilágítás és rendőri jelenlét nincsen.” A kesergést követően „expressis verbis” fogalmazott a publicista. Lőrincnek az egyetlen út az önállósodás. Hozzátette azt is, hogy a felső vezetésnek sem lehet érdemi ellenvetése, hiszen az anyaközség fennmaradása a csatolt rész különválásával veszélybe nem kerül, a függetlenedő település pedig biztosítja az önálló léthez szükséges anyagi és szellemi erőket, hiszen e téren „Lőrinc aránylag sokkal magasabb ponton áll, mint Kispest.” Az önérzetes mondat igazolására ugyancsak sorolhatnánk a nagy neveket.

1874-ben még optimizmussal vált ki Puszta Szent Lőrinc Vecsés közigazgatásából, és csatlakozott Kispesthez.  A „házasság” kezdetben csendes, előnyös volt. Köszönhettük ezt az akkori kispesti vezetésnek, elsősorban a jegyzői székben dolgozó Balla Zádornak, aki tervszerűen fejlesztette elsősorban Kispestet.

A csatlakozástól azonban már eltelt huszonöt év. Kérdezhetjük, mitől támadt fel a 19. század végén településünk öntudata és önállósodási kedve. Elég néhány tényt figyelembe venni. A két település együtt 4540 holdon élt, melyből a fővároshoz közelebb eső kispesti részé 1350 hold, a fennmaradó, részben lakatlan lőrinci rész 3190 hold volt. Gyors számolás: az arány 70% a 30%-hoz. A lakosság a közös település népességének negyven százalékát adja 1900-ban. Lakóinak és épületeinek száma dinamikusan nő. A fejlődés lehetőségei ígéretesek. Mindezek indokolták és reálissá tették Bókayék és a helyi vezetők lépéseit.

Gondolatban sétáljunk tovább az önállóságot megelőző tíz esztendő mindennapjaiban.

Társadalmi igények szavára 1900 tavaszán megalakult a Szentlőrinci Polgári Kör. A Fodor Géza – Ivanovics Miklós – Vogl Sándor triumvirátus alkotta az első vezetőséget. Mit is tehettek programjuk élére? Az önállósodás támogatását és a napi gondok közül a helyi villamos-közlekedés nehézségeit. 1909-ben Kuszenda Lajos úgy említette, hogy a Polgári Kört az önállóság elérése céljából szervezték.

Alig dőlhettek azonban hátra székeikben a kör vezetői. Jelentkezett a Családház Építő Egylet titkáraként dolgozó tartalékos katonatiszt, a tollforgató zsurnaliszta, Szalay János körül feltörő feszültség, mely a fiatal körből meghatározó személyek kilépését is kiváltotta. A Polgári Kör azonban talpon maradt, és a vezetés egyre meghatározóbb személyisége lett Bókay Árpád, akiről egyértelműen mondhatjuk, az önállósodás elszánt híve és harcosa volt.

A helyi sajtó is felfedezte az érdeklődésre számot tartó, hálás témát. A Kispest-Szent-Lőrinci Híradó írta: „Szent Lőrinc önállósításáról, területi kérdéseket is érintve tárgyalt a szolgabíró.” (1901. márc. 10.) „Végre eljutottak addig, hogy Puszta Szent Lőrincnek önálló nagyközséggé alakulása most már befejezett tény.” (1901. márc. 17.)

Akkor még természetesen nem esett szó arról, hogy a „befejezett” tényből mikorra lehet valóság, pedig bizonyos, nehézségeket is jelző ellenhangok már megjelentek.

Az önállósodási mozgalom további híreit a Kispest-Szent-Lőrinci Friss Újság számai őrizték meg az utókornak.  Az említett sajtóorgánum írt arról, hogy az önállósodás ügye húzódik, a lőrinci lakosság türelme fogytán van (1902. febr. 15.). Zolnay Jenő vármegyei ügyész a tárgyalások újraindítása ügyében Kispestre érkezett (1902. ápr. 4.).

A célzatos cikkek tele voltak érvekkel. Eredmény semmi. Ki is jelentették: „A mai tényállás az, hogy az akták mai napig is Fazekas megyei főjegyző asztalán feküsznek, és így elválásról szó sem lehet.” (1902. okt. 31.) Az idézett lapok élén a hírlapírásnak jól képzett személyei álltak Hegedűs András és Muskó Pál személyében.

Némi színt jelentett a helyi életben egy nagy reményekkel várt földesúr megjelenése. Ki gyanította, hogy a számunkra oly fontos önállóság kérdésében az ünnepelt Szemere Miklós ellentétes álláspontot képvisel. Ám erről majd a maga idején írok.

Egyelőre az 1905-ös esztendőben járunk, mikor készülni kellett Kispest község képviselő-testületi választására. A helyi elképzelés egyértelmű volt. Próbáljunk minél több, lehetőleg befolyásos személyt juttatni a testületbe, akik képviselhetik településrészünk érdekeit. Ennek során képviselői mandátumot kapott az ismert kocsilámpa-gyáros, Krautschneider József és Vogl Sándor, az esküdtek sorába Pellech Istvánt választották.

Az önállóság egyik elszánt ellenzője a már említett, sérelmével morgolódó Szalay János volt. Nem feledte, hogy a Polgári Kör tagságára méltatlannak találták. A Kispest-Szent-Lőrinci Lapok hasábjain az önállóság előnyei mellett a hátrányokat is sorolta. „Ne csak a jót tessék látni. Így tessék mérlegelni” – írta. (1905. okt. 23.) A sajtó ugyan napirenden tartotta az önállóság kérdését, ám a szemtanú Kuszenda Lajos a hivatalos ügyintézésben beállott több éves csendről írt, míg 1906-ban keményebb hangú kérelemben nem követelték a helyiek – Krautschneider vezetésével – ügyük további tárgyalását és a kérelem számukra kedvező elintézését.

Elhangzott egy újságcím: Kispest-Szent-Lőrinci Lapok. Ekkor lépett be sajtótörténetünkbe az említett lap szerkesztőjeként a helyi újságírás egyik „fenegyereke”, Seper Kajetán.

 Ki is volt Seper? Mint kortársai mondták, olyan újságíró, aki különleges igazságérzetével ostorozta a helyi visszaéléseket, s fullánkos támadásaival – egyik lapjának beszédes címe nyomán Darázsnak is nevezték – kimozdította perspektívátlan állapotából, a visszaélésekkel tarkított települést. Grál-lovag volt? Azt azért ne mondjuk róla. Igaz, vállalta a börtönt is csakúgy, mint a Kispest területéről történő kitoloncolást. Ám mindemellett saját érdekeit sem feledte, és olyan jelenségeket emelt különleges dimenziókba, melyek akkor gyakoriak voltak az országban.

 Anekdotába illik, hogy tanyáját a kispesti határcsárdában ütötte fel, mely részben Kispesten, részben már a főváros területén volt, és mindig úgy helyezkedett el az épületben, hogy a hatóság le ne foghassa. Ha kispesti csendőrök keresték, Pesten volt, ha a pesti rendőrök, akkor Kispesten, ahol az éppen megjelenő hatóság intézkedési jogosultsága megszűnt. Közben írta vitriolos cikkeit. Ehhez hasonló taktikáról a világirodalom története is tud Voltaire-rel kapcsolatban. Természetesen nem a mi térségünkben, hanem a francia-svájci határon.

Ám térjünk vissza szorosabban vett témánkhoz!

Puszta Szent Lőrinc vezető személyiségei a „közös lét” utolsó esztendeiben már készültek az önálló gazdálkodásra. A próbaköltségvetések, az adófőkönyvi kimutatások 1906-ban megvizsgálták, hogy az önálló nagyközséggé alakulást követően, a határvonalat is figyelembe véve, kik azok a földbirtokosok, akik adóikkal az új községet segítik.

Mit mutattak a számok? 1907-ben Kispest és Puszta Szent Lőrinc földbirtokosaitól 48 392 korona adót szedett be a község, ebből 28 899 koronát, csaknem az adók hatvan százalékát a puszta földbirtokosai fizették be. Erre majd, önállósodása esetén a fiatal község számíthat. Minden okuk és indokuk megvolt vezetőinknek arra, hogy tovább szorgalmazzák a megyei vezetés támogatását.

Agorasztó Tivadar, vármegyei főjegyző megértő segítőkészséggel állt a kérelemhez, de megkívánta, hogy településünk anyagi helyzetéről, az adóbefizetések összegéről, a határkérdésről új összegzés készüljön. Az ő információi ugyanis már évekkel korábbi állapotokról szóltak.

Az önállóság hívei, önkritikusan, nem csak a megyei vezetésre mutogattak nehezteléssel, söpörtek a saját portájuk előtt is. Horváth Ákos írta: „Én ki merem mondani, amit legtöbben palástolnak, hogy Szentlőrincen három ember sincsen olyan, aki az önállósítás ügyével komolyan törődne.  Szemere Miklóssal sem tárgyaltak a kérdésről.” (Kispest-Szent-Lőrinci Lapok 1907. nov. 17.)

Három elkötelezett embernél azonban több híve és munkása volt a függetlenedés mozgalmának. Ezt Horváth Ákos is tudta, hiszen ismerte a Polgári Kör Önállósítást Előkészítő Bizottságát, annak munkáját. A királyi alügyész, a zenei életből is ismert helyi vezető indulatait az válthatta ki, hogy látta, az állóvíz Kispestnek kedvez.

Az említett lap 1908. február 9-én a következő felhívással borzolta a kedélyeket: „Akik nem akarják, hogy Szent Lőrinc elváljon Kispesttől, jelentkezzenek Kuszenda Lajos segédjegyzőnél a hivatalban.” Nyomban jelezzük, Kuszenda Lajos segédjegyzői széke akkor még a kispesti hivatalhoz tartozott, ahol elvárták tőle kenyéradója érdekeinek támogatását. Hogy akkor az ambiciózus, jövőjébe tekintő fiatal tisztviselő miként kombinált? Lehetnek elképzeléseink. Ám gondolatait nem osztotta meg a kispestiekkel.

A Lőrinci Magazin múltidéző írásaiban is publikáltam néhány gondolatot az önállósodás terveiről, a mozgalmat előre vivő vagy azt éppenséggel fékező személyekről. Megjelent Szemere Miklós nyilatkozata, mely szerint nem ellenzi az önállóságot, ám birtokait pusztai jellegűnek kívánja fenntartani, és erre Kispest keretei adnak biztosítékot. Szemere nyilatkozatát gazdasági tanácsadói véleményére alapozta.

A lap hívei olvashattak az akkori fővárosi polgármester, Bárczy István Nagy-Budapest víziójáról, mely településünket is érintené, illetve azokról a mézcseppekről, melyekkel a kispesti vezetés száját édesítgették, hogy ne legyen olyan keserű a csatolt terület elvesztése.

Az előzőekhez csatlakozva azonban néhány gondolatot, eseményt még felvetnék a közvetlen előzményekből.

Az önállósodás kérdése 1909 tavaszán kilépett a helyi politika és a helyi sajtó keretei közül. A Pesti Hírlap a következő ötlettel lepte meg olvasóit: Kispest, Szent Lőrinc és Péteri (a mai Pestszentimre), egyesülve rendezett tanácsú városa lehetne Pest megyének. Ezt is gondolják meg településünk vezetői. Tudjuk, nem lett.

Kispestet is csitítgatják: nem előnytelen feltétlenül Szent Lőrinc kiválása, mert így nem lépnék túl a húszezres lélekszámot, és nem sorolnák a községet magasabb adóosztályba. Mérlegelnek, kombinálnak, újabb kibúvókat keresnek, miközben a járási szolgabíró, a Belügyminisztérium már meghozta azokat az intézkedéseket, melyeket Kispest képviselő-testülete csak elfogadhatott.

Helyi vezetőink pedig számolgattak. Vizsgálták a próbaköltségvetés számait, tervezték a helyi adók összegét, gondolkoztak azon, hogy a Bókay Árpád részéről községi célokra felajánlott kilenc holdat milyen célokra vegyék igénybe.

Vessünk egy pillantást arra is, kik voltak az önállósodás mellett, kik ellene! Íme a rögtönzött tabló a vázolt tíz esztendő legjelesebb szereplőiről. Nagyon akarták az önállóságot a Polgári Kör jeles személyiségei: Kubinyi Imre, Farkas Gyula, Krautschneider József, Kuszenda Lajos, Lippmann Lajos, Bókay Árpád, Kiss István (ő azonban 1902-ben meghalt).

Kirajzolódott egy óvatos tábor is.  Meglepetés volt Szemere Miklós már említett hozzáállása is.

Nagyon nem akarták a kiválást Kispest vezetői, településünkön pedig a kisebb befolyású, ám a hírlapi nyilvánosság bizonyos lehetőségeivel rendelkező Szalay János.

A tények azonban tények voltak. Idézzük Katona Imre sorait  a Kispest-Szent-Lőrinci Lapokból: „Szabad, önálló község lett Puszta Szent Lőrinc, mely ezután mint Pestszentlőrinc fogja polgárainak közigazgatását, ügyes-bajos dolgait intézni.” (1909. nov. 7.)

Az önállóságot kívánó dédszüleink fellélegeztek.

 Pestszentlőrinc nagyközség első lépései

 

Az önállóság elnyerését követően községünkben 1910. január elején megtartották az első, rendkívüli közgyűlést. A helyi sajtó kilencedikén már beszámolt erről. Az elöljárókat, Kuszenda Lajost, Lippmann Lajost ekkor még helyettes jegyző, illetve helyettes bíró címmel jelölték. A közgyűlés először is kimondta a „Kispest községben a különválás idején érvényes szabályrendeletek ideiglenes elfogadását.”  Kineveztek egy adóügyi tisztviselőt, hangoztatva, a fogyasztási adók terén békés és korrekt kiegyezésre kell törekedni Kispesttel.

Be kellett bútorozni az ideiglenesen bérelt épületben dolgozó községházát. Erre a célra az ismert kisiparos, Annus Sándor 2 000 korona kamatmentes kölcsönt ajánlott fel. Kérték Kispestet, hogy a község állományából négy rendőrt és egy kézbesítőt adjanak át Pestszentlőrincnek. Gondoskodni kellett az iskola és óvoda működtetéséről is.

Közben további fejlődésről is beszámolt a helyi lap. Dr. Antal Jenő személyében a téglagyárral szemben új orvos nyitotta meg rendelőjét  Kelemen Ede házában 1911 januárjában.

A legnagyobb lépésre 1911 áprilisában került sor. Pestszentlőrinc területet vásárolt a Gyöngyvirág utca, az Üllői út és a téglagyár által határolt községrészen, a mai Kossuth Lajos tér területén. A vásárlás célja, hogy a közterület központjában községháza épüljön, előtte piactérrel. Mindkét oldalon, a Gyöngyvirág utca és a téglagyár mentén családi házaknak telkeket kívántak parcellázni.

Eleink szépeket gondoltak. A Bogyay-féle Tündérkert területére részvénytársasági alapon 26 szobás, első osztályú szálloda és gőzfürdő építését tervezték. Hol volt erre a pénz? Viták, aggályok vették körül a tényeket. A községnek már van 118 000 korona adóssága. Megtoldják ezt újabb 300 000 korona kölcsönnel? A józanság jegyében az építéstől eltekintettek.

A lelki élet szolgálatára 1911 nyarán felszentelték a katolikusok kis templomát, mely a Boldogságos Szűz Mária szent szívének tiszteletére áldottak meg.

Ezek a fejlesztések azonban már történelmi múltunk újabb szakaszát nyitják meg.