A KERÜLETALAPÍTÓ HERRICH KÁROLY „KÉTARCÚ” MUNKÁSSÁGA
Az 1818. december 4-én született Herrich Károly a Műegyetem elődjének az Institutum Geometricum et Hydrotechnicumnak (magyar nevén Mérnöki Intézetnek) a hallgatója volt, 1841-ben szerzett itt oklevelet.[1]
1841-re olyan nagyon sok dolog nem változott Magyarországon abból, ami miatt az intézetet II. József megalapította: „Általában, mivel igen nagy szükség van a földmérő, vízépítő és mechanikai tudományokra különösen Magyarországon, hol az előbbi századok háborúi és viszontagságai miatt a területi viszonyok rendezetlenek, s egész vidékek víz alatt állnak, mocsarakban fekszenek, ahol a malomgátak igen rosszul vannak megszerkesztve, nyilvánvaló ezen tudományok különös művelésének szükségessége.”[2]
A 18. századvégi intézet-alapítás nyilván azért is vált szükségszerűvé, mert kevés volt az országban a civil mérnök, sőt inkább természetes volt, ha egy-egy technikai problémát mérnök közreműködése nélkül próbáltak megoldani. Orczy Lőrinc (1718-1789), a Felső-Tisza, majd az egész vízvidék vízügyeinek még Mária Terézia által kinevezett királyi biztosa (1774-1882) például a már akkor is nagy bajokat okozó árvizek ellen mérnöki segítség nélkül kezdett munkához, s csak miután sikertelen volt, kért szakembert (Krieger Sámuelt) maga mellé.[3]
Valahogy így kezdődött a 18. század legvégén. Azután lettek ugyan mérnökök, de nem túl sokat tehettek: megfelelő térképek híján könnyű volt opponálni azoknak, akik a változatlanságban hittek. A korhoz mérten korszerűnek mondható, egy vízvidéket egységként kezelő vízszabályozási tervek sokáig azon buktak meg, hogy például a Körös-vidék károkat elszenvedő birtokosai azt sem tudták, melyik folyó árvizében úsznak éppen a földjeik…[4] Nem csoda, hogy tényleges árvíz elleni védelem nem is történt évtizedekig, hiszen csak 1846 augusztusában indulhatott meg Vásárhelyi Pál tervei alapján a Tisza szabályozása.
Herrich Károly a fellelhető adatok alapján 1847-ben került a Tisza szabályozását irányító műszaki stáb állományába, előtte uradalmi mérnökként dolgozott Püspökladányban és környékén. Talán mehetett volna a Helytartótanácshoz is a Tisza Mappáció[5] munkáira, vagy a Duna Mappációra. Az, hogy mégis uradalmi ember lett, két dolgot mutat nekünk: egyfelől nyilván szeretett a maga ura lenni (már a szakmai működésén belül), és egy birtokosnál egy szem mérnökként dolgozhatott, másfelől nem biztos, hogy teljesen ura volt a szakmai részleteknek. A Mappációk munkálataira ugyanis csak a legjobbakat alkalmazták, és természetesen csak műegyetemi végzettséggel vettek fel. Sporthasonlattal élve a lécet már a legelején, a Körös Mappáció alapelveinek kidolgozásakor (Huszár Mátyás, 1823.) nagyon magasra tették azzal, hogy 1’=200 öl (1: 3.600) léptékű szintezett térképet készítettek a folyók völgyéről. (Hogy ez világcsúcs volt, arra csak egy adalék: amikor gróf Andrássy György és Széchenyi István először William Thirney Clarknál jártak az építendő Lánchíd dolgában (1832. szeptember), az megkérdezte tőlük, hogy „vaj’h milyen anyagi alapjai vannak ott messze a Balkánon ennek az állóhídnak?” Persze a két kiküldött gróf nem tudott erre semmit mondani, ami bizony meglehetősen komolytalannak tüntette fel őket az angol mérnök előtt. Amikor azonban elővették a magukkal vitt mappációs térképlapokat, Clark azonnal igent mondott nekik, hangsúlyozván, hogy „ahol ilyen minőségű az előkészület, ott bizonyos az is, hogy végigcsinálják majd a dolgot!”[6]
Tehát ebben Herrich Károly nem vett részt, helyette uradalmi mérnökként mért birtokot, parcellát (tudjuk, hogy ennek később nagy hasznát vette).
Az 1847-es kezdés a Tiszavölgyi Társulatnál nem volt rossz pozíció. Vásárhelyi Pál korai halála (1846. április 8-án, tehát bőven a munkálatok megkezdése előtt történt) megzavarta az előkészületeket, mert felújultak azok a szakmai viták, amelyeket Vásárhelyi a szabályozási tervek elfogadásáig vezetett, és amelyeket vitathatatlan szakmai tekintélye, matematikai és mérnöki tudása eltompított. 1846-47-ben bár kétségtelenül megindultak a Tisza-szabályozás munkálatai a folyó mentén több helyen is, mégis közben a viták másról sem szóltak, mint arról, hogyan is kellene ezt csinálni. Ez persze természetes: minden a feladatot kicsit is átlátó ember tudta, hogy nem egy-két éves munka ez, hanem országépítő feladat, nem mindegy hát, hogyan is csinálják.
És tényleg: a megvalósítást az első években nem lehet nagy diadalmenetként értékelni. Már Széchenyi mondta az egyes birtokos-gyűlésekre kiküldött társulati képviselőknek, hogy „jól zavarják össze őket”, de ezt aztán sajnos sikerült elérni a műszaki kivitelben is. [7]
Hadd idézzek egy bodrogközi társulati jegyzőkönyvből, 1860-ból, ahol az azévi télutói árvíz történéseit elemezték: „A Körtvélyes melletti „libellai töltés” 1860. április 4-5. éjszakáján szakadt át, – 14-éig nem tudtak csinálni semmit, mert a „Nádvágó kocsmánál” is szakadt, 90 védekezőt körülzárt, a hidakat alapjukkal együtt elmosta … kevés nap múlva (…) azonnal hozzáfogtunk a szakadás becsinálásához, úgy hogy most, ha nagyobbszerű istencsapása nem éri vidékünket, középszerű zöld-ági víznek képes lesz megfelelni.” És a tanulság: „a technicum az építésnél azon hibát követte el, hogy a bányák igen közel voltak a töltéstesthez, de ez csak igen távol és mellékes oka, melynek bajait csak akkor éreztük, midőn a szakadás már meg volt, mert a nagy erővel bezúduló víz ezen árkokba folyván ösvényt képezett, mely a szakadás megfogását akadályozta.” A sárospataki szakadás okát gróf Sennyey társulati elnök a töltés „anyag feltűnő porhanyósságában”, továbbá a pataki híd visszaduzzasztó hatásában látta.
A szabályozási munkák vezetője ekkor (1860-ban) már Herrich Károly volt. 1850-ben lett főmérnök, amikor már javában zajlottak a töltésépítések szinte mindenhol, de 1860-ig mégiscsak eltelt már tíz év. A komoly szakmai tapasztalat és terepmunka hiánya tehát meglátszott az irányításon.
1847 és 1850 között viszont történt egy olyan dolog, ami az irányító és részt vevő szakmai stáb teljes mérnöki pályáját máig bearanyozza, ez pedig a Vásárhelyi-féle tervek melletti következetes megmaradás, és a messziről jött „szakértők” terveinek elvetése. Vásárhelyi halála után még maga Széchenyi kérte fel Pietro Paleocapa (1788 – 1869) velencei mérnököt, a hírek szerint akkor a Pó sikeres szabályozóját, hogy véleményezze a tiszai terveket, és ha szükséges, alakítsa át azokat. Paleocapa ezt meg is tette (gőzhajóval oda-vissza végigutazta a folyót), a helyi adottságokat, vízrajzi viszonyokat teljesen figyelmen kívül hagyó tervet készített (illetve ilyet publikált, mert tervlapokat nem ismerünk).[8] De mit volt mit tenni, ha elfogadta Széchenyi, az akkori közlekedési bizottmányi elnök, azt kellett csinálni. Kellett – volna, mert bár szóban elfogadták Paleocapa terveit, a terepen Vásárhelyiét kezdték megvalósítani, közben lezajlott a forradalom és szabadságharc (a munkák a legtöbb helyen ezalatt is folytak!), és senkinek nem tűnt fel, hogy mást csinálnak, mint amire „építési engedélyük” van… Nagyon valószínű, hogy Paleocapának ez a finoman szólva is „nagyvonalú” tervezése hangolta Herrich Károlyt, akkor már a Tiszavölgyi Társulat mérnökét örökre (!) a külföldi szakértők ellen. Nem csoda: bár Paleocapa igen sokat tett a Velencei Köztársaságért (szobra is van a városban), folyót nem szabályozott, különösen a Pót nem… Az tehát, hogy az 1847-es királyi engedély ellenére építették a Tisza-szabályozás műveit, meglehetős merész mérnöki tett volt, és bizony nagyon sok jót köszönhet ennek a Tisza-völgy népe azóta is!
Külön kérdés, hogy Herrich Károly 1850-ben miért vállalta el a feladatot, foglalta el vezető mérnöki beosztását. Barátjához, Reitter Ferenchez (1813 – 1874) hasonlóan, aki szintén ugyanekkor kapcsolódott be a főváros mérnöki szabályozásának kidolgozásába. 1850-ben ugyanis nagyon-nagyon kevesen vállaltak állami állást a szabadságharc leverése és önkényuralom miatt. „Bach-huszárnak” lenni nem volt dicső dolog. Lehet persze azon lamentálni, hogy a mérnöki munka más, de tudni kell, hogy a Tiszavölgyi Társulatot is államosította a kormányzat, a főváros pedig katonai irányítás alatt állt.
Persze: mit tehet egy mérnök? Akár visszamehet uradalmi mérnöknek – mint tették sokan. Meg dolgozhat azon, hogy az irreális (ám kétségtelenül jól hangzó!) Paleocapa-tervekből ne legyen semmi – és marad. Herrich Károly pedig igen jól olvasta a kormányzat közeljövőbeni lépéseit. Meglátta, hogy a Habsburg kormányzat számára nem hiányzik a rebellis magyarok újabb lázadása, ami a frissen felszabadított jobbágyság munkaerejének lekötésével kerülhető el leginkább. Kellemest a hasznossal.
A Tisza szabályozás hatalmas munkája az Alföld minden vármegyéjét érintette Ungtól Temesig, a több mint száz átvágáson és töltésépítésen tízezrek dolgoztak egyszerre. Nem mellékes, hogy a finanszírozásra a Habsburg császárság hatalmas kölcsönökbe verte magát (azért magát, mert Trianon után a magyar állam nem volt hajlandó ezeket a kölcsönöket Magyarországra fordítottnak elismerni az önkényuralom miatt, maradtak is Ausztria nyakán), ez és csakis ez biztosította a munkák folyamatosságát. Az volt ugyanis a még Széchenyi által felállított finanszírozási alapelv, hogy az ármentesítést (tehát a töltések építését) fizessék az érdekelt birtokosok, a hajózóút biztosítását (tehát magát a folyó szabályozását nagyrészt átvágásokkal) pedig az állam, mint tulajdonos készíttesse el. Ezen a feladat teljes államosítása sem változtatott, a birtokosoknak mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, sőt egyre mélyebbre: az előzetes (1845-46-os) számításoknak sokszorosát fizették már ki, és még mindig nem volt készen a „mű”. De ezért akkor a magyar közvélemény a Habsburg államot tette felelőssé, nem a számításokat![9]
Herrich Károly teljes szakmai súlyával irányította a munkákat a Tisza mentén. Nem volt ellenszele, hiszen mindenki akarta a szabályozást – hiszen mindenkinek elege volt már az árvizekből. De nem is igen segítették, önkormányzatiság nélkül a birtokosok nem mozdultak, jött az újabb és újabb állami apanázs a feladatra. „Ez most passzív rezisztencia?” – kérdezhetnénk, de persze tudjuk is a választ: nem az, inkább ügyes helyzetfelismerés, hogy „akkor most szépen megcsapoljuk őket, úgyis fizetnek”. Amit e téren Herrich elért, az nagyon-nagyon sok: 1867-ig, a kiegyezésig gyakorlatilag kiépült a Tisza teljes folyószabályozási és ármentesítési rendszere, természetesen nem a legmagasabb árvízszintre, de mégiscsak.[10]
Ebben az időben jelentkezett több, addig nem észlelt probléma: az árvízszintek rohamos növekedése, a tél végi belvizek megjelenése és az Alföld csapadék-szegénysége. Mindhárom tőrdöfés lett volna egy induló infrastrukturális beruházásnak, de már túl voltak a javán, nem volt mit tenni, ezzel az eszközrendszerrel kellett megoldani az új feladatokat is. Emelték a gátakat, zsilipeket építettek az egykori fokok torkolataihoz – Herrich Károly pedig az aszályok leküzdésére a Tiszántúl öntözésére nagy öntözőcsatornát tervezett, több variánsban is. Az újabb politikai váltás, a kiegyezés azonnal letörölte az asztalról a Herrich-féle öntözőcsatorna tervet, de nem a Herrich munkásságával megindult mezőgazdasági vízgazdálkodási szakmai gondolkodást, amely vele kezdődött és ekkortól virágzott fel igazán. Ebben hivatali utódja, Kvassay Jenő méltó folytatója lett, tehát 1880-ban az új technikai és hidrológiai problémákat jól meglátó, ám sokat támadott egykori Tisza-szabályozási mérnök nyugodtan vonulhatott nyugdíjba.
Addig azonban még történt egy s más.
Herrich Károly és a Bach kormányzat idején szintén állami állást vállaló Reitter Ferenc igyekezett kihasználni hivatali befolyását arra, hogy az oly sok éve húzódó vízügyeket a Tiszáén kívül is felszínen tartsa. Reitter volt az, aki már 1860-tól minden fórumon kiállt a még 1840-ben tervezett budapesti árvízvédelmi művekért, a város árvíz ellen való megóvásáért.[11]
Herrich Reitterrel és Ybl Miklóssal együtt szervezte meg a második világháború végéig fennálló igen nagy lobbierejű Magyar Mérnök és Építész Egyletet azonnal, amint lehetett, 1867-ben, a kiegyezés után. Jól tették: Reitter és Herrich sem volt ünnepelt sztár az új rendszer első napjaiban – csak éppen nélkülözhetetlenek voltak és maradtak! Herrich a még több, mint 40 éven át folytatódó Tisza-völgyi rendezések okán, Reitter pedig azért, mert valóban ő tudott a legtöbbet a fővárosi teendőkről, a szükséges közmunkákról, és nem mellesleg ki is dolgozta a szükséges előterveket mindehhez.
Sorsközösség volt az övék, és valódi barátság lett belőle. Egy házban laktak, a város egyik legszebb és legdrágább bérpalotájában, a Lánchíd Társaságéban Budán. Herrich lett Reitter halálakor (1874.) kiskorú gyermekeinek gyámja és a rájuk jutó örökségük vagyonkezelője.[12]
Legnagyobb érdemüknek a főváros árvizektől való megóvása érdekében tett közös erőfeszítéseiket tartom. Ez a véleményem még akkor is, ha ebben Herrich Károly mint közvetlen irányító és tervező mérnök nem is vett részt. De oroszlánrészt vállalt annak állami elfogadtatásában és az 1870. évi X. törvénnyel meghatározott munkálatok azonnali elindításában. Az azonnalon – ma már tudjuk – nagyon sok múlott, hiszen alighogy elkészültek az árvízvédelmi művek, Budapestet hatalmas árvíz sújtotta.
Az 1870. évi X. törvény (a fővárosi törvény), amely meghatározta Budapest további építkezéseit és így a város képét, a következő munkálatokat írta elő:
– kétszintes rakpartok az árvízszint fölé a Margit-szigettől a Gellért fürdőig a Duna mindkét partján,
– a Duna összeszorítása folyószabályozási művekkel a Gellért-hegy alatt,
– a Soroksári Duna-ág elzárása (ebből nagyon sok baj lett később),
– két új híd a Dunán: a Margit híd és a mai Déli összekötő vasúti híd,
– ezzel összefüggésben a Lánchíd megváltása a magántársaságtól,
– a későbbi Andrássy út és Nagykörút kiépítése.
Herrich a minisztériumban, Reitter a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elnökeként küzdött a megvalósításért, kellett is. Hatalmas érdekek mozdultak meg például a Soroksári Duna elzárása ellen. (Akkor még nem a mai Kvassay-zsilipnél volt a zárás, hanem a mai Gubacsi hídnál, tehát jóval lejjebb, hogy a Buda és Pest között dolgozó hajómalmoknak maradjon téli kikötője.) Az elzárás ellen tiltakozók üzleti érdeke volt ez, hiszen a Budapestet zöldséggel és gyümölccsel ellátó kertgazdaságok nagyobb része a kis Duna-ág mentén volt, és így hajón szállítottak nagyon olcsón Pestre. Ezt féltették az elzárástól, joggal. De persze nem ezt mondták, hanem azt, hogy ha a Duna-ágat elzárják a mérnökök, akkor az árvizek majd nem tudnak lefolyni a Nagy-Duna medrében, és ez maga okoz majd árvízveszélyt.
Herrich Károly életében másodszor független külföldi szakértőket kértek fel a tervek bírálatára és a viták elcsendesítésére. A francia és német mérnöki bizottság biztonságosnak és megvalósítandónak ítélte a terveket, ám ettől Herrich nem lett velük szemben engedékenyebb…
Herrich maga állt ki vízmérnökként, tekintélyes állami vízügyi vezetőként a tervek mellett és állította, hogy ha megépül minden rendben, nem lesznek már a fővárost fenyegető árvizek, mert mind levonul majd rendben. Állította ezt Herrich azért is, mert kiszámította a Duna legnagyobb árvízi hozamát (vízmennyiségét).
„…azon esetre, ha Buda-Pest között és alatt, jól berendezett műveletek folytán a jégdugulás lehetőségét az előidézett mélységek folytán megszüntetjük, bármit míveljünk is szelvények tekintetében, nincs hatalmunkban úgy kontárkodni, hogy Buda-Pest között 23-24’ vízmagasság és az ezeknek megfelelő 350.000 köbláb vízmennyiség előidéztethessék – egyszerűen azért, mert Dunánk (…) ily vízmennyiséggel nem bír.” – állította Herrich Károly a Magyar Mérnök és Építész Egyletnek a kérdésről tartott vitáján. [13]
Hát nem így lett: Herrich rosszul számolt, de ez még nem lett volna baj, inkább az volt a gond, hogy a Duna is kiöntött 1876-ban. A két várost szinte a földdel egyenlővé tevő 1838-as árvíztől 2006-ig ebben az évben volt a legnagyobb vízmagasságot okozó áradás. Herrich magabiztos volt: Budapestnek nem eshet baja. Aztán Ercsi alatt – ugyanúgy, mint 1838-ban (!) – megakadt a Dunán levonuló jég, és az emelkedő vízállás Budán elárasztotta a mai Batthyány tér környékét. Herrich magabiztos maradt, mondván, hogy csak a budapesti szabályozások készültek el, a jégtorlasz nem itt keletkezett, tehát ha azt megoldják, Budapestet nem éri több kár. Ekkor jött az újabb árhullám az említett vízhozam-rekorddal, immár jég nélkül, és a víz megint a magabiztos mérnöki jóslatok fölé nőtt.
Ez volt az a helyzet, amikor a magyar vízmérnökkar nagyon kínos magyarázkodásokba kezdett, és egy időre hiteltelenné is vált az országban. Hiába elemezték az árvíz lefolyását, a közvélemény már megint csak a független külföldi szakértőknek hitt, immár harmadszor (!), de nem történt változtatás, maradtak a művek.[14]
Közben a dunainál sokkal nagyobb pusztításokat okozó árvíz vonult le a Tisza völgyén is, épphogy megúszta például Szeged a dolgot. Herrich, akinél jobban senki sem ismerte az összetett tiszai vízrendszert, figyelmeztette Szeged elöljáróit a várost fenyegető veszélyre, a töltések elégtelenségére. Akkor már az 1876-os pesti „kommunikációs fiaskó” dolgozott, nem hallgattak rá.[15]
Meg is lett az eredmény: 1879-ben bekövetkezett Szeged tragédiája. Herrich 1879-es szegedi szerepe persze ellentmondásos, de nem lehet tagadni, hogy ő már három évvel korábban figyelmeztetett a veszélyre, ami 1879-ig még elhárítható lett volna. Kétségtelen, hogy sürgönyeiben túlértékelte a városi véderőt, szinte éppen a tragédia pillanataiban. De ott volt. Nem úgy, mint későbbi támadói, akik távolról figyelték az eseményeket. A „mi lett volna” hősei csak később kezdenek élni…
Herrich Károlynak 1879 után elege lett – már csak azért is, mert a kormányzat megint külföldi szakértőket kért fel, most éppen a Tisza- szabályozás hibáinak kimutatására. Ez már Herrichnek sok volt, lemondott minisztériumi állásáról, és megint csak, ahogyan ma mondanák: elment pénzt keresni. (1882-ben így jegyzi magát: nyugalmazott miniszteri osztálytanácsos, földbirtokos, háztulajdonos.)
Továbbra is lelkesen küzdött a mérnökkar rangjáért és becsületéért, utálta és ostorozta a „külföldi szakértőket” (akik persze mindig megerősítették a magyar mérnöki döntéseket), lobbizott a Duna-Tisza-csatornáért és más, új hajózóutakért, csatornákért.
Miközben Európa legsűrűbb vasúthálózata épült meg Magyarországon, Herrich még harcolt a vasút ellen. „A csatornák és vasutak harca” című előadásában a Mérnökegyletben Anglia és Franciaország belföldi csatorna építéseit és azok gazdasági hasznát ismertette: „Ha mindazok, kik Anglia csatorna és vasútharca után a csatornarendszert legyőzöttnek és meghaltnak hirdetik, ép szemekkel néznék a dolgot, be kellene látniok, hogy Anglia ott kezdte a vagyonosodást, ahol azt kell: az olcsó viziutakon, melynek előállítása nem kerül rendkívüli költségbe.” A magyarországi „közgazdasági nyomorúságok” fő forrását a vasutak elszaporodásában, azok meggondolatlan építésében és a viziutak teljes elhanyagolásában gyökereztette. Tudjuk, ezt nem látta-érzékelte jól, a vasutak a magyar gazdaság legnagyobb fellendítői közé tartoztak.[16]
És közben gazdálkodott okosan. Hogy mennyire okosan, azt az is mutatja, hogy az említett Lánchíd Társaság palotájabeli lakásán túl további lakása volt a pesti Csillag utca 10-ben, háromemeletes bérházai belső Ferencvárosban és Lipótvárosban, sőt Pest egyik legértékesebb ingatlanja is az övé volt: a mai Kossuth tér északi oldalának háztömbjét mindenestől Herrich Károly birtokolta!
Ekkora vagyon mellett eltörpült a „kis” pusztaszentlőrinci birtok. Azért itt is akkurátusan vitte az ügyeit, amúgy mérnökösen, minden részletre ügyelve. Cséry Lajossal, a későbbi szemét-milliárdossal, a szomszéd birtokossal pereskedett is az általa épített út használatáért. Nyilván akkor is tudta, mi az, amit elérhet.
Ha tévedett is műszaki kérdésekben, végeredményben Herrich Károly igazi mérnök, realista volt. Azt is meglátta a kellő pillanatban, hogy Pest „betelt”, hely kell a fejlődő városnak. Jó időben és jó helyen kezdett parcellázni Szent Lőrinc pusztai birtokán. Ennek eredményeként született meg Kispest, majd Pestszentlőrinc.
Én azt kívánom, hogy soha rosszabb szakközegeink és szakpolitikusaink ne legyenek, mint ő volt!
[1] Herrich Károly részletes életrajzát adja az alábbi korai munka: Sárközi Imre: Régibb vízi mérnökeink életéből Budapest, 1897. 141-149.
[2] Közli Zelovich Kornél: A magyar királyi József Műegyetem és a hazai technikai felső oktatás története. Budapest, 1922. 48.
[3] Kaján Imre: Itt az idő…(?) www.dunamuzeum.hu/Publikációk
[4] Jó példa erre Gaszner Lőrinc Bihar megye mérnöke tervének sorsa a Berettyó-vidék ármentesítésére, amelyet a vármegye 1796. augusztus 8-iki gyűlésén mutatott be. Az ülés jegyzőkönyvének másolata az Orczy-család levéltárában, Orczy Lőrinc Tisza-szabályozási királyi biztosi iratai között van, és bár az ülés Orczy halála után volt, a család birtokainak „érintettsége” okán kerülhetett ide.
[5] A Tisza Mappáció 1834-1849 között készült a Vízi Építészeti Igazgatóság keretében Lányi Sámuel vezetésével. Eredményeként 55 lap háromszögelési hálózat-térkép, 2.487 lap 1” = 500 öl és 1” = 200 öl, azaz mai mértékegységekre átszámolva 1 : 3.600 és 1 : 14.400 méretarányú helyszínrajz, 383 lapnyi hossz- és keresztszelvény, valamint 576 egyéb dokumentáció (magassági pontok, vízmércék törzskönyvei, műszaki leírások stb.) készült. A munka során az addigi legmagasabb tiszai árvíz (1842. tavasz) kiöntési vonalát rájelölték a példányokra. Ebből tudjuk, hogy ez az árvíz 882 egykori település határát öntötte el csak a Tisza árterén.
[6] A történéseket maga a két Clarkot meglátogató magyar főúr adta közre a Gróf Andrássy Györgynek és gróf Széchenyi Istvánnak a budapesti híd-egyesülethez irányzott jelentése, midőn külföldről visszatértek. Pozsony, 1833. című munkájukban
[7] Dr. Deák Antal András: Széchenyi István szemleútja a Tiszán, tárgyalásai a Tiszavölgyben (In: Széchenyi és a Tisza-völgy rendezése – Magyar Hidrológiai Társaság. Budapest, 1991.35-41.)
[8] Paleocapa Pietro: Vélemény a Tisza-völgy rendezéséről. Pest, 1846. (Parere sulla regolazione di Tibisco Milano, 1861.)
[9]A helyzetet részletesen és jól ismerteti Herczeg Mihály: A gróf Károlyi család hódmezővásárhelyi uradalma a 19-20. században. Szeged, 1994.
[10] Dóka Klára: A Tisza szabályozás szervezete, 1846–1879. Levéltári Szemle 1980. (30. évf.) 3. szám, 325–331.
[11] Reitter Ferenc: Duna szabályozás Pest és Buda között. Pesti hajózási csatorna. A Csepelsziget s a soroksári Duna-ág bal partján lévő ártér ármentesítése. Három javaslat. Pest, 1865.
[12] BFL – IV.1411.b. – 1874 – 14352 – Reitter
[13] A vitaülésről tudósít a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye 1872. (VI. évfolyam) 11. füzet Az Egylet tárgyalásai 1872. november 9-kén. 467-472. és az 1872. évi 12. füzet 508-520. Ez utóbbi füzet közli Herrich Károly tanulmányát: A Buda és Pest közötti dunaszabályozásról címmel 473-496. (az idézettek a 493. lapon találhatók)
[14] Bodoki Lajos: A budapesti dunaszabályozásról. In: Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye 1876. (X. évfolyam 4. füzet 152-163. és 5. füzet 204-225.)
[15] Nagy László: Az 1876. évi árvizek. Források a vízügy múltjából 11. Budapest, 2007. (a szegedi árvízről: 261-271.)
[16] A Magyar Mérnök és Építész Egylet vízépítési szakosztályának ülése 1882. február 10-én. Herrich előadását A csatornák és vasutak harca címmel ismerteti a MMÉE Heti Értesítő 1882.(I. évf.) 7. szám, 34.
